Végtelen variációk

Ha a szépirodalmi műfajok leghosszabbikára, a regényre vetünk egy pillantást, kétféle típust különböztethetünk meg. Az egyikben a tartalom, a mondanivaló a lényeg, e köré tömörül minden szó, minden mondat, ezt növeli, hizlalja a teljes szöveg. A másik típus a formabravúrt mutató regény. Ebben olyan csillogóan sima a mesélőkedv és a mesélni tudás, hogy a történet árja könnyűszerrel ringatja el az olvasót.

„Mondanivaló” alatt rendszerint valamilyen emberi állandót mozgósító, létünk egészét érintő kérdéseket értünk. Ezek sokfelé ágazhatnak, a szöveg és az olvasó együttes játékaként szerveződve. Szentkuthy Miklós Divertimento – Változatok Wolfgang Amadeus Mozart életére című, 1957-ben született regénye minden más műnél erősebben veti fel a mondanivaló mibenlétének kérdését. S ha szem előtt tartjuk annak iménti meghatározását, Szentkuthy regénye mindenestül kimozdítja ezt az olvasói elvárást. Noha a Divertimentót az életrajzi regény műfajába sorolhatjuk, nem kapjuk meg Mozart egyenes ívű, a szó konvencionális értelmében vett biográfiáját. Még csak a zeneszerző alakja körül kirajzolódó kor- és társadalomtörténeti tabló sem áll elő. A meglévő társadalmi tényszerűségekhez is kerülő úton, a szépirodalmat tükörként „használva” jutunk el. Vagyis a Divertimento nem szépirodalmi köntösbe öltöztetett kor- és társadalomtörténet, ahogy életrajzi izgalmakat sem kínál. Lehetséges olvasat volna az álcázott írói portré – Szentkuthy Miklós Mozart „álruhájában” –, ám az olvasótól nem várható el, hogy a szöveg mögött az írói életrajzot szálazza szét, netán olyan mélységében ismerje azt, hogy annak parabolájaként fogadja be a regényt.

Akkor mégis hogyan olvassuk ezt a vaskos – a Magvető Kiadó 1987-es kiadásában több mint 800 oldalra rúgó – művet?

Bár a hagyományos definíciókat megbontja, a Divertimento mégis következetesen végigviszi a maga mondandóját, mégpedig a téma és annak variáció formájában. A regény magját képező téma nem közvetlenül, hanem a regény szövetében szétterülve, variációkban mutatkozik meg. Magyarán: ha a témához akarunk eljutni, a variációkban kell elmerülnünk. A mű egésze tehát a benne megtestesülő egyetlen főtéma variációja – s épp ez teszi a regényt mozgalmassága ellenére állóképszerűvé. Hogy akárhol ütöm is fel, ugyanazt olvasom. Erre utal már az alcím is: Változatok Wolfgang Amadeus Mozart életére.

A Divertimento minden sziporkázó ezerarcúsága ellenére (vagy épp azért) nehéz olvasmány. Nem hagyja befogadóját megpihenni egy-egy hosszadalmas leírásnál, vagy a történet árján lustán ringatózni. (Persze vigyázzunk, ne kérjünk számon a műtől olyat, ami nem sajátja.) Sebes, rohanó tempóra kényszerít már a cselekmény szintjén is. Hiszen Mozart rövid élete egyetlen hosszúra nyúlt rohanás – mint azt a szöveg is közvetíti. A gyerek, később a kamasz és ifjú hangszervirtuózzal és komponistával apja négyéves európai koncertkörútra indul 1763–1766 között; az ifjú tehetség későbbi itáliai útja során bemutatják Mitriade című operáját; majd a velencei karnevál forgatagába is elvegyül. Mannheimbe és Párizsba már édesanyja kíséri, aki Párizsban meghal. Az utolsó tíz évről, a bécsi időszakról is képet kapunk a műben: Konstanza is megjelenik a színen, mint egy nem hagyományos, saját útján járó, és persze Mozart útját egyengető feleség.  Mozart kisfiús ragaszkodása apja, Leopold irányába szintén nagy hangsúlyt kap, ahogy a tisztes, derék sváb zenepedagógus ügybuzgalmát, önfeláldozó és sok esetben merev személyiségét is hitelesen ábrázolja az író, amint fia karrierjét egyengeti.

Ám a szöveg minden hűsége ellenére sem akar a komponista regényesített életrajza lenni. A mű a saját útját járja – Mozart élete ürügyén a saját mondanivalóját keresve. Ezért sem rejti el saját fikciós alapjait, nem tesz úgy, mintha átlátszó üveg lenne, ami csorbítatlanul mutat meg valami tényszerűen valóságosat. Mindezt már a szerzőség rafinált kérdése is felveti, hiszen voltaképp három elbeszélő alakja villódzik a regényben. (Ezáltal csorbul a történetmesélő tekintélye, az „így volt, és nem másképp” biztos olvasói tudás.) De hát ki is írja tulajdonképpen ezt a regényt?

Első szerzőként maga Mozart beszéli el (leveleiből rekonstruált) önéletrajzát, gyermekkorától korai haláláig – a kis Wolferltől a Don Giovanni és a Cosi fan tutte megalkotójáig bontakozik ki előttünk a zseni alakja. Majd a zenekari oboás, Gotthold Engelbert Zederhaus, a halálig hű barát írásos kommentárjait kapjuk az önéletrajzhoz, amelyeket a tudós Johann Meyernek enged át, hogy az készülő Mozart-regényében felhasználja. E két elbeszélő mellett harmadikként ott van a tényleges szerző, Szentkuthy Miklós. Az „önarckép álarcokban” szándékának megfelelően Szentkuthy életrajzából is felfedezhetünk elemeket a zeneszerző portréjában – így például az anya alakját, vagy épp saját fiatalkori, koncertlátogató énjét.

A fikció fátylát több réteggel is gazdagítja Szentkuthy, amelyek szintén mind egy-egy téma variációi – ez esetben az élet művészetté formálásának változatai. Megvalósul ez egyfelől Szentkuthy állandó kedves témája, a színház által. A színpad motívuma, mint amelyen keresztül formát kapnak a dolgok, a teljes regényen végigvonul. Például amikor Mozartnak arra a képességére derül fény, hogyan alakítja valódi színházzá az élet színpadias banalitásait: „Wolfgang különben mindenféle emberfajta közül a komédiásokat értette meg a legjobban: a melodrámát sem nézte le; beleélte magát, megbocsátotta, az ember lelke mélyéből jövőnek érezte a gyászolók színpadiasságát. Az már az ő, Wolfgang dolga, hogy mindebből művészi komédiát és művészi tragédiát alkosson.” A komponálás gesztusa is megjeleníti ezt a mimikrit, hiszen egy helyütt azt olvassuk Mozartról: „mint nagyszerű színész, bármiféle stílusban tud komponálni”. A színház mellett a művészet egy másik megnyilvánulása a regényben a kép. Az oboás szemében Watteau Közönyös című festménye Mozart egyenes megtestesülése. Különös ez a képi mintára teremtődő identitás, mert nemhogy oszlatná a homályt Mozart személye körül, de éppenséggel növeli. Az oboás krónikás így beszél barátjáról: „Wolferlben mindig ezt a kettősséget éreztem, noha nem vagyok lélekbúvár: minden benyomás, minden halk érzelmi rezdülés halálosan súlyos élmény volt számára; ugyanakkor kísérteties idegenséggel lebegett a dolgok felett, lemondó és bánatos »közönnyel« – ha ugyan ez közönynek nevezhető.”  Joggal merül fel az olvasóban a kérdés: ez a sok rezdülés, ami a lélek magját, a közönyösséget veszi körül, vajon nem ugyanúgy variáció-e?

A szerelem is egyazon téma többféle variációjaként jelenik meg a regényben, szétterülő szőttesként. Lehetőségek végtelen játéka, mindig elillanó soha-meg-nem-valósulás.  Mozart egy helyen így beszél: „A nagy szerelem, úgy látszik, nem az, hogy az ember egy asszonnyal »végighancúrozza« a világot, hanem csak egy pillantás, egy lehelet, egy mozdulat, a nőt nem is ismered, soha többé nem is látod: de az az érzésed, hogy ő lett volna a megváltód.” Konstanza szeleburdisága is ugyanúgy színek, lehetőségek végtelen bőségének palettája. A nő hol ilyen, hol olyan arcát mutatja, ez azonban nem a személyiség eredendő sokszínűségének utánzása. A teljesen váratlan átcsapások sokkal inkább a zene logikáját követik a műben – innen van az, hogy habár Konstanzának nincs személyiségmagja, de ez nem valamiféle hiányként mutatkozik meg. „Konstanza kedvességében sose volt semmi személyesség, érzelem vagy morál – olvassuk. – Színes szökőkút volt, mely azt szórja tele ragyogó gyöngyeivel, aki épp alája áll. Krisztust, latrot? – egyre megy.”

Az élet végtelen bőségére, váratlan, szabályokba nem foglalható szélsőségeire való csodálkozás Szentkuthy írásművészetében mindvégig kitapintható egyfajta blaszfémiára való hajlam formájában. Könyveinek széljegyzetei is ugyanilyen blaszfémikusak: annak igényét tükrözik, hogy nyomot, az élet pecsétjét hagyjuk az érintetlen művészet lapjain. Szentséget és erotikát, éteri kifinomultságot és vaskos valóságot keverni – állandó alaphangja ez a Szentkuthy-életműnek. A Mozart-regény is egyfajta blaszfémia, amelyben a csodagyerek, majd a világraszóló komponista az élet hintáján ül kegyurak kedvét lesve, ám folyton keresztezi valami az elvárásait. Mozart ugyanakkor kedveli is ezt az életet, nyoma sincs a regényben a szenvelgő póznak. Éppolyan otthonos közege az ifjúnak a vásári komédia, a vurstli, a bábszínház, mint a főurak palotája. Esküvője is szertelen és bolondos. Konstanza báli ruhákból szab fantasztikus kosztümöket, a szertartáson a lila ruhás sekrestyés úgy tologatja az ifjú párt, mint figurákat a sakktáblán, majd a vőlegény elbotlik a csengőben, amelynek „ördögien gúnyos” hangja mintha a szertartást szentségtelenítené meg. Akárcsak az életben, minden itt és most történik, mintha a regény is az itt és mostban születne.

A váratlan történések sorozata még feltűnőbbé válik, ha a regényt egybevetjük Szentkuthy tizenhat évvel korábban, 1941-ben született Mozart-esszéjével (Mozart), amelyben elárulja vonzalmát nemcsak a komponista, de kora, a 18. század iránt is. Ebben a században találja meg az író a maga művészi eszményét: „Az igazi művészi teljesség egyik paradox ismérve itt az, hogy magába foglalja a nem művészit is: nem határolja el magát a polgáritól, egyházitól vagy arisztokratikustól (legalábbis nem elvben), hanem karöltve jár vele” – írja.

Ha összehasonlítjuk az esszében kirajzolódó Mozart-képet a regénybeli portréval, azt vesszük észre, hogy míg az esszében a zeneszerzőt „az ellentétek kiegyenlítése” okán dicséri az író, a regény a lehetőségek sokszínűsége, váratlansága felől közelít főhőse alakjához. Betudható ez a két szöveg közötti műfaji és nyelvi különbségeknek is: ameddig az esszé fogalmi nyelve megállapít, gondolatokat közöl, addig a regény történések sodrát kreálja, elve a meglepetés. (Viszont amíg a „hagyományos” regényben a váratlanság az olvasó tudatában nagyon is kiszámított mozzanatként jelenik meg, a „Szentkuthy-féle” regényben valóban annak hat, ami.) Miközben tehát az esszében Mozart az ellentétek klasszikus harmóniát teremtő kiegyenlítője, a regény villódzó gazdagsága – mind cselekményében, mind nyelvében – túlmegy ezen.

Az esszé szerint nem a lélekből kell magyarázni a műveket, hanem a hangból, és a hangszer megszólaltatásának technikájából eredeztetni minden sokértelműséget, „mélyet”, egyszóval a művészetet. A „lélek” és a technika között megmarad ugyan a határ, de nem elválasztó szerepben, inkább átmenetként. Ez a gondolat egyébként a regényben is felmerül. „Nem, mintha mindez [ti. a szerelem] Wolfgangtól idegen lett volna. Ismerte ő ezt a világot, de magából a zenéből, a hangok, hangszerek, hangnemek végtelen változataiból. Az erdőmélyi lombsuhogás előtt ismerte már a csellók hosszú kötővonalai alatt kígyózó dallamokat, női csicsergés előtt ismerte már a fuvolastaccatókat, és a csókok előtt egy váratlan disszonanciát a zongorán. (…) Nagyon rossz és tetőtől talpig dilettáns zenész az, aki azt hiszi, hogy az adagiók okvetlenül szomorúságból és a prestók kicsattanó jókedvből születnek. A zenék nem ilyen nyers élményi és lírai talajból nőnek, hanem egyszerűen a hangok ismeretéből, a ritmusok és harmóniák pontosan kiszámított vegytanából.” (Kiemelés az eredetiben.) A művész sem a lélek, sem a technika oldalán nem áll, hanem a kettő metszéspontján. Metszésponton lenni pedig azt jelenti: örökösen részt venni a teremtésben, a folytonos születésben, ahol nincs „kész” állapot, nincs nyugvópont.

Vajon ez a magyarázata annak, miért nincs „lelke” Mozartnak, Konstanzának, sem a regény többi szereplőjének? Mozart élete is hangok sorozata, a mélységek és magasságok közötti folyamatos ingadozás? Ezt sugallja nekünk a regény?

Amikor Mozart Salieri előtt zongorázik, épp a hangváltások „jelentéséről” találunk egy mesteri leírást: „– Igen – magyarázta –, ez a tragédia, ez a komédia, vagy amit akartok: hogy egy á után gisz jöhet; a skála a világ legszebb zenedarabja, és a legnagyobb művész az, aki egy, egyetlenegy hangot úgy tud »plaszírozni«, olyan dallam- vagy harmóniakörnyezetbe állítani, hogy az örökké csillogjon, mint a magányos Vénusz az égen.”

Mozart e megszólalása a regényben túlmutat valamiféle zeneelméleti fejtegetésen. Nemcsak azt mondja el, hogyan kell zenét írni, hanem azt is, mi a zene. Ezzel pedig közvetve saját portréját is megrajzolja (és nem a magányos csillag kissé közhelyes jelentésére gondolunk itt.) Az egyetlenegy hang – amelynek egyetlensége persze kontextusfüggő – szavakon túli jelentésére hívja fel a figyelmet, ami a rendre van ráutalva. Ez a rend viszont megint csak nem körülhatárolható fogalmilag. Kitágítva mindezt Szentkuthy regényére: a mű gondolatisága – ha úgy tetszik, mondanivalója – a zenei gondolatot utánozza.

Elvégre a mondandó közlésének csak egyik eszköze a szó…

*

A tanulmány az NKA Szépirodalmi Kollégiumának támogatásával készült.