Terápiás krimitől női sci-fiig

Miért kezdődik egy önmagát krimiként reklámozó regény egy egyes szám első személyű női naplóbejegyzéssel? Mi lesz az eredménye annak, ha egy szerző, akinek neve a gyermek- és ifjúsági irodalom terén vált ismertté, felnőttkönyvet ír? Milyen többletjelentést hordozhat a címadó Möbius-szalag-motívum, amely stilizáltan jelenik meg a borítón, s amelyhez az ember kapásból „egy egész sereg szép gondolatot társíthat, már amennyiben van az ilyesmire affinitása”? Milyen konfliktustípusok valósítják meg a fülszövegben olvasható „pszichológiai szálakkal sűrűn átszőtt krimi” ígéretét? Ezek a kérdések késztettek Berg Judit A Möbius-akta című regényének elolvasására.

Első pillantásra nyilvánvaló a szerkezet többrétegűsége. Az elsődleges réteg maga a detektívtörténet, amelynek mindentudó elbeszélője harmadik személyben, de gyakran fejezetenként váltakozó szereplői nézőpontból és enyhén felbontott időrendben meséli el a cselekményt. A linearitás könnyen rekonstruálható a fejezetek elején megjelölt dátumnak köszönhetően, a novembertől áprilisig tartó események épp csak annyira vannak összekeverve, hogy az olvasó fokozatosan gyűjtögethesse össze a krimiszál rejtélyének megfejtéséhez vezető jelmorzsákat. A szoros értelemben vett bűnügy titkai azonban még a 448 oldalas könyv szűk első felében lelepleződnek az olvasó előtt (éppen amiatt, hogy az elbeszélői nézőpont sokszor az áldozatok életét, tapasztalatait és gondolatait közvetíti, azaz közvetlen szemtanúi vagyunk a bűncselekmény részletes lefolyásának), míg a detektívszereplők csupán jóval később, a regény vége felé derítik ki az igazságot. A könyv tehát nem a konvencionális „ki a tettes” detektívtörténetek stratégiáit követi, elolvasásának tétje korántsem pusztán a rejtély megfejtése. Abban az értelemben sem hagyományos krimi, hogy a bűnügy titkának nyitja egy fiktív orvostudományi innováció, ami a regényt már-már a sci-fi műfajához közelíti. Az ún. lélektranszfúzió a regényben olyan tudományos kísérleti eljárás, amelynek során „a kísérleti személy tudatát (…) egy másik kísérleti személy testébe” juttatják át, „miközben a másik alany tudata értelemszerűen az első személy testébe kerül. Így lehetővé válik, hogy a két kísérleti alany megtapasztalja a másik testben való lét élményét”. Mindez nem számítana zavaró konvenciótörésnek, ha a regény világa erősebben játszana rá a fiktív jellegre; azonban a helyszín egyértelműen napjaink Budapestje, annak teljes hétköznapi realitásával. Erre a megoldásra bizonyára szigorúan összevonná a szemöldökét mindenki, aki tudatosan vagy tudattalanul affelől az elváráshorizont felől közelít egy krimihez, amely az 1920–30-as években, a mystery novel aranykorában vált dominánssá, és amelynek lenyomata például Ronald Knox tiszteletes és krimiíró (sok szempontból támadható, sokak által pedig egyenesen humorosnak vélt) detektívtörténet-tízparancsolata. Ebben a szerző igyekszik összefoglalni az általa olcsónak minősített krimimegoldásokat, amelyek közül az egyik az „eddigelé felfedezetlen méreg vagy eszköz”, illetve a „hosszadalmas tudományos magyarázatot” igénylő jelenségek használata. Egy másik pedig éppenséggel az, hogy „a történetben nem szerepelhet kínai”, amivel Knox tiszteletes valószínűleg „az örök jolly joker”, a selypítő „gyanús sárga idegen” sztereotípiájának elkoptatottságára akarta felhívni a figyelmet. A könyv ezt a parancsolatot is megszegi, a főgonosz lévén egy maliciózus kínai bűnöző; ettől valóban kissé sablonossá válik a történet. A kritikai attitűdöt képviselő olvasó a könyv felén túljutva kétkedőn teszi fel a kérdést: a rejtély számára megoldva, a szerepeltetett eszközök ráadásul részben disszonánsan konvenciótörők és műfajhatár-feszegetők, részben pedig sematikusak – miért volna érdemes folytatni az olvasást?

A Möbius-aktának van viszont a krimiszálon kívül egy második rétege is, az egyes szám első személyben írt naplóbejegyzések füzére, amely látszólag független a detektívregény eseménysorától, nem találunk arra utaló jelet, hogy a naplót vezető Zoé része volna a krimi világának (ezt támasztja alá a vizuális megkülönböztetés, a kurziválás, valamint a dátumozás hiánya, a bejegyzések „időtlensége” is). Zoé naplóbejegyzései szétszórva találhatók meg: négy-öt krimifejezet után következik egy Zoé-naplójegyzet. Ezek új szövegdimenzióba helyezik a krimit, amelyben a lélektranszfúzió eljárása is többletjelentéssel gazdagodik, használata megalapozottá és reflektálttá válik, ezáltal pedig mentesül az „olcsó technika” vádjától. Lényegében itt válunk főszerepű detektívvé mi, olvasók: feladatunk felfedezni az összefüggést a naplóbejegyzések és a krimiszál között, rábukkanni azokra a szövegnyomokra, amelyek egyértelműen a két réteg közötti szerves, hierarchikus viszonyra utalnak. Ez a kihívás késztetheti az olvasót arra, hogy ne tegye le a könyvet a felénél: a valódi aha-élmények sora e réteg felfejtése során következik.

Az első, legszembetűnőbb kapcsolódási pont a napló és a detektívtörténet között a tematika: a női szereplők gondolatvilága, élethelyzetei, szerelmi viszonyai, problémái. A szöveg dominánsan a nőalakokra fókuszál. A naplót vezető, újságíró Zoé mellett a történetben központi szerepet kap a forgatókönyvíró Zafira, a művészettörténész Éva, valamint a fotóriporter Olívia. A fülszöveg azt a gondolatot hinti el az olvasónak, hogy a „krimiben főszerepet játszó nők mintha egyetlen személy különböző életszakaszainak vágyait, törekvéseit, egykori énjeit testesítenék meg”; e gondolat mentén érdekes nyomokra lelhetünk. Zoé már az első, a regényt nyitó bejegyzésében vall személyiségének összetettségéről, sokféle érdeklődési köréről és motivációjáról: „Kamaszkorom óta bánt, hogy nem élhetek többféle életet. Vonzott a filmezés, az írás és a sport, az anyaság és a vad éjszakai élet, a hűséges párkapcsolat és a férfifalás, szívem szerint elmentem volna forgatókönyvírónak, aki a legmenőbb rendezőknek ír elképesztő történeteket Hollywoodban, (…) vagy sztárnyomozóként megoldhatatlannak tűnő bűnügyeket göngyölítettem volna fel.” Az idézet egyes elemei később sorra megfeleltethetők a krimiszál női szereplőinek: Zafirához kapcsolható a forgatókönyvírás és a megoldhatatlannak tűnő bűnügyek megoldása, Olíviához a sport, a férfifalás, Évához a hűséges párkapcsolat, az anyaság stb. Az olvasó tudatába egyszercsak bekúszik a sejtelem, hogy a viszonylag szokatlan névválasztás talán nem véletlen – és valóban, elismerő mosollyal konstatálhatjuk, hogy a három krimibeli szereplő nevének kezdőbetűje egymás mellé illesztve: Z-O-É... E felfedezés arra ösztönözhet, hogy a férfiszereplőket is megvizsgáljuk a névválasztás szempontjából, nem is eredménytelenül: kiderül, hogy Zoé három szerelmi kapcsolata, amelyet naplóbejegyzéseiben filozofikus igénnyel és önreflexióval elemezget, párhuzamba állítható a három krimibeli nő kapcsolataival, nemcsak név, de a kapcsolatokat meghatározó kulcsszó, probléma szempontjából is: kielégületlenség (Andris – Albert és Alex), irracionális, szenvedélyes fellángolás (István – Iván), valamint harmónia, révbe érés, valódi boldogság ígérete (Bálint – Valentin Kornél).

További kapcsolóelemek a regény két szövegrétege között a déjà vu-érzést keltő, szó szerinti ismétlődések, megfelelések. A Zoé-bejegyzések tematikus párhuzamban állnak a krimiszállal, időnként összegzik a női szereplők gondolatait, élethelyzeteit, vagy megelőlegezik azokat. Például: „Zafira a spontán megoldások és hirtelen jött ötletek embere volt”, közli a narrátor, később pedig Zoé állítja naplójában, hogy „a spontán megoldások és hirtelen jött ötletek embere vagyok”.

A felsorolt apró utalások szépen előkészítik a mindent megmagyarázó tény kiderülését: azt, hogy Zoé krimit kezd írni egy korábbi terve szerint. „Emlékszilánkokból, töredékekből rekonstruáltam, a hiányzó részeket pedig friss ötleteimből, mai életem darabkáiból építettem fel. Most, hogy megtaláltam, megpróbálom valódi regénnyé formálni a történetem, miközben – úgy sejtem – a szöveg engem is formál majd.” Összeáll a kép: Zoé terápiás céllal, saját traumáinak és tapasztalatainak feldolgozása és kérdéseinek megválaszolása céljából ír egy regényt – miért ne értelmezhetnénk úgy, hogy ez egyben az általunk olvasott krimi?

Ha így értelmezzük a detektívtörténetet, új fényben tűnik fel a lélektranszfúzió is. Zoé legfőbb dilemmája az a gondolat, hogy „minden egyes döntésünkkel szükségképpen minden más utat lezárunk magunk előtt, vagyis újra meg újra szűkítjük egykor végtelennek tetsző világunkat” (idézet a fülszövegből). Zoé saját írói eszközeivel, krimije szereplőin végzi el a kísérletet, hogy milyen volna kijátszani az időt, milyen következményekkel járna néhány napig valaki más bőrébe bújni annak érdekében, hogy kipróbáljunk más élethelyzeteket, párkapcsolatokat, körülményeket, vagyis bekukkantsunk az előttünk zárva maradt ajtókon, miközben ideiglenesen megszabadulunk saját terheinktől. A detektívtörténet következtetése az, hogy ez semmilyen szempontból nem etikus; Zoé is eljut erre a konklúzióra: választásaink közben hagynunk kell, hogy „a többi ajtó végérvényesen becsukódjon.” A terápiás krimiírás Zoé számára végül fejlődéstörténetté formálódik. Ekként értelmezve elnézhetjük neki, hogy krimije helyenként sablonos vagy sci-fire hajaz, hiszen a lényeg benne sokkal inkább a női-férfi kapcsolatok elemzése, a női dilemmák megoldása, az önmegértés kísérlete.

A befogadó feladatkörébe tartozik a Möbius-szalag-motívum sokféle jelentésének megfejtése is. A cselekmény és a naplóbejegyzések szövegének szintjén ezekre hamar rátalálhat a figyelmes olvasó. Absztraktabb szinten a könyv témái közé tartozik a határtalan vágyak, az örök szerelem, a végtelen ifjúság és végtelen lehetőségek problematikája, a végesség rémítő érzete és az ezzel való megbékélés lehetőségei; ezekre mind reflektál a Möbius-motívum stilizált végtelenjele. A konkrét értelemben vett Möbius-szalag másik sajátossága a végtelenítettség mellett a kint–bent ellentét: a megtekert szalag belső fele egy ponton átfordul önmagán, és külső réteggé válik. Ez a regény szerkezetében is megfigyelhető: Zoé benti regénye a mi kinti világunkba kerül, a Zoé-szál maga a dimenziócsavar. A Möbius-motívum tehát szervezőmotívummá is válik.

A Möbius-akta olvasmányos, izgalmas, fordulatos könyv, rövid fejezetei szinte filmszerű jelenetekként pörögnek. Könnyed, szórakoztató, de szerkezetét és műfaját tekintve összetett olvasmány, amely mély témákkal foglalkozik, miközben egy biztonságos, naiv légkör hatja át. A „miért olvassuk el?” kérdésre Miklós Ágnes Kata tézise adhat választ: „A krimi olvasásának nincs szüksége indoklásra. (…) A krimiolvasás igenis l’art pour l’art játék, eszképizmus, szórakozás, éppúgy, mint a keresztrejtvényfejtés vagy a sudoku. A krimikből tanulhatunk ugyan logikáról, emberi viselkedésről, máshonnanokról és másmikorokról, de ez csak a krimiolvasás indoklásához szükséges, a krimiolvasáshoz magához nem.”

Berg Judit: A Möbius-akta. Ecovit, Budapest, 2022.