„Noé bárkáján rózsatő”

Tizenkét bibliai idézet vezeti be Finta Éva tizenkét versciklusból álló, kronológiai rendbe szedett válogatását, amelynek már címválasztása is erős szakrális utalás. A bibliai üzenetek ezáltal beépülnek a szövegbe, de a kötetcím és a ciklusok idézete ne tévesszen meg senkit: bár sokszor és sokféle formában szól Istenhez a szerző, nem vallásos versgyűjteményt tartunk a kezünkben. A Noé bárkáján rózsatő érdekes kompozíciójú kötet, sokrétegű, érzékeny szövegekkel, amelyek filozófiai és metafizikai vetülete is figyelemre méltó. Megannyi emberi élethelyzetet sorakoztat fel a szerző, miközben szép szólamban tudósít a létbe vetettség állapotairól, és reflektál az örök egzisztenciális kérdésekre.

A versgyűjtemény poétikai összetettségét jelzi, hogy megannyi műfaj megjelenik benne: népmesei elemek, népdalok, mondókák, balladák, virágénekek.

A kötet versei látszólag sokféle témát tárgyalnak, ám alapvetően a(z) (írás)művészet és a lét(filozófia) kapcsolódási pontjait vizsgálják: „a mindenség tintáját szívja agyam / kezében toll vagyok tudattalan” (Jung meg én — Kuplé a XXI. századból). Nemcsak a megszemélyesítés artisztikus szépsége és a szerző ars poeticája hangsúlyos itt, de a jelentésrétegeket felfejtve azt is láthatjuk, hogy az istenfaggató, bizonyosságkereső attitűd miként fonódik össze az analitikus pszichológia tanításaival. Finta Éva versuniverzumát tanulmányozva megállapíthatjuk, aligha véletlen, hogy a szerző versbeszédében a pszichológia spirituális és transzcendens rétegeit integráló, transzperszonális ágazatát tekinti hivatkozási alapnak. Harmonikusan és találékonyan épül fel a költemény a jungi tanokból, sorról sorra rácsodálkozhatunk, hogyan formálódnak a kollektív tudattalan tartalmai verssé: „Játszódhat velem a történelem / magához emel vagy földbe tapos / itt él a minden tudása velem.” A svájci pszichiáter, pszichológus és esszéíró értelmezésében a kollektív tudattalan tartalmai örökletesen tartoznak az emberhez, nem az egyéni életesemény függvényei. Az őstudás szimbólumértékű megjelenési formái igen erősen vetülnek ki a Finta-lírában, és hatják át a szöveget. (Ez a versbeszéd szépen rímel Carl Gustav Jung Gondolatok a vallásról és a kereszténységről című, Bodrog Miklós fordításában magyarul is megjelent elmélkedéseire, amely a vallásról lélektani megközelítésben beszél.)

Elrévedő hangon, az önkifejezés elemi ösztönével szólal meg a lírai én, amikor szülőföldjéről, Kárpátaljáról kezd beszélni. Az egyéni emlékezés megnyilvánulásának legszebb példái artikulálódnak ezekben a költeményekben: „Otthon vagyok, őriznek a hegyek, / a pusztulás is sorsomat vigyázza, / nevemen szólít a felbontott járda” (Otthoni táj). Esztétikum, emlékezés és kötődés hármas egysége alkotja a Séta a beregszászi temetőben című költemény alappillérét, amelyben ősei és önnön múltja rekonstruálása zajlik, miközben kútmélységből törnek fel sokkolóan igaz, már-már ontológiai érvényű megállapításai: „a temető igen modern dolog / folyvást megújul”. Finta Éva számon tartja veszteségeit, de próbál olyan értékdimenziókba kapaszkodni, amelyek az emberi mélység és minőség elkötelezettjévé teszik. Értékvilágáról, életszemléletéről és művészi törekvéseiről is plasztikus képet adnak a következő sorok: „Pedig halottnak lenni köztetek / lenne értelme és másutt sehol.”

Utcaképek és épületrészletek jelennek meg a versekben, miközben emléktöredékeiből fölépíti, mint egy ügyes kezű kőműves, a kisebbségi sorsot szuggesztív költői képekkel megjelenítő Jancsin mester házai című verskompozícióját. Angyalfej és Gorgók kettős fénytörésében rajzolódik ki a szülőváros, az egykori otthon, és azzal együtt a kirekesztettség csontig hatoló, rideg érzése: „hideg kő / a ház, akár sírkő is lehetne.” Finta Éva lírauniverzumába szervesen illeszkedik a kisebbségi lét, a peremvidéki sors ábrázolása, ugyanakkor versbeszéde nem korlátozódik kizárólag erre az alapélményre. Lényegesen tágabb horizontra tekint a versbeszélő, hogy holisztikus megközelítéssel, nagyobb idő- és térbeli távlatokat felölelve, sokat merítve a görög–latin hagyatékból ,,mesélje” önreflexív verseit. 

Beregszász után a már nem kisebbségi, de peremvidéki élet helyszíneivel (Rakaca, Kenézlő, Sárospatak) gyakorta találkozunk poézisében, a Bodrog és a Tisza vidéke természeti szépségének leírása permanens eleme különleges atmoszférájú verseinek, az elvágyódás mégis átszövi költészetét. Melankolikus hangoltságú alkotások születnek a teljességet kereső költőnő tollából, amikor a peremvidéki létről, a mélyszegény borsodi falvak bénító nihiljéről, vagy a zempléni kisváros korlátairól ír:,,Senki se bánja, hogyha elhal / gondolat, talentum, törekvés – / az idő önmagát felejti” (Hamlet királyfi Barguzinban). Meglehet, az az elszigetelődés szólama, a peremvidéki lét kétségbeejtő sivárságának panasza a Sivatag című versben (Örök partok című kötet) kulminál: „itt mindenki megáll / még a szívverés is lelassúdik / a légzés is ellégtelenül / öt irányba nem jutni sehová” (Sivatag). Eklatáns példaként szolgálnak ezek a versek a földrajzi elszigeteltség érzetére és az elmagányosodás nyomasztó megjelenítésére; ezek szinkronba állítása drámai erővel ábrázolja a bénultság – akár mint lelki tehetetlenség – állapotát. Ennek az izoláltságnak a megélése és versbe foglalása kapcsán igen értékes megjegyzést tesz a kötet szerkesztője, Dr. Jánosi Zoltán. „A lefékeződött, a kiüresedett, sőt a megállt idő Hamletnak Barguzin messzeségébe (vagyis a Petőfi-utalás révén a reménytelen száműzetésbe) küldött szituációjában Finta Éva a bergsoni időélmény-fogalommal szinkronban tárja fel a bezártság élményre tornyosuló mozdulatlan, hiábavaló idő nyomasztó idegenségét és az ebben az időtartományban maradandóan fészket rakott félelmet és nyugtalanságot.”

A szerző sajátos szólamban, végtelen érzékenységgel szól a férfi–nő kapcsolatról, a házasságról. A család meghatározó erővel bír költészetében, a férj korai halála okozta trauma és űr szuggesztíven, példátlan szenzitivitással jelenik meg a szövegkorpuszaiban. Az ,,És látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állani az Isten előtt (…) című versciklusban lázas hevületű szövegeket fejthetünk fel, amelyeket meglehet, a gyász hív elő, azok mégsem kifejezetten gyászversként határozhatók meg. Miközben részletgazdagon ábrázolja a kínzó veszteséget, a hátrahagyottak lelki állapotáról is látleletet ad, hol József Attila-i daccal, hol kislányos panasszal sorolja hiány szülte fájdalmait: „Hátrahagyott asszonyod, gyermekeid, házad / megannyi tárgy, öltözék, eszközök / panaszkodnának, sírnak Teutánad / ki átlépted a VÉGLEG küszöböt” (Hátrahagyott…). A sírnak kijelentő, míg a panaszkodnának feltételes módja mély összefüggéseket sejtet. Figyelemre érdemes és eltöprengésre alkalmas utalásoknak, asszociációknak ad helyet az igemódokkal történő költői játék. A magára maradott, gyászoló asszony ösztönösen sír (kijelentő módban), ugyanakkor nem panaszkodik, csak panaszkodna (feltételes módban), ha nem intené önfegyelemre magát, ha nem tudatosítaná önmagában, hogy egy ponton túl nem merülhet el a gyászban, hiszen megváltozott szerepben, immár családfenntartóként neki kell gondoskodnia apa nélkül maradt gyermekei érzelmi, anyagi stabilitásáról. Metafizikai távlatot nyit a Tárgyak lázadása című, úgyszintén az elhunyt férjre emlékező vers, melyből a kötődésen túl a férfi–nő kapcsolat összetettsége, törékenysége, uralhatatlan mivolta rajzolódik ki („El kell menni a tányérkáknak / el kell menniük teutánad”). Társát sirató verseiben olykor a személyes sorsba történő belenyugvás, máskor a perlekedés vagy épp a panasz szólama erősebb. Nem akármilyen esztétikai minőséget teremt a vádból és önvádból táplálkozó, egyszerre búcsúversként és szerelmes költeményként is felfejthető vallomás: „odaítéltelek akkor amikor elengedted a kezemet és a sorsomat / amikor kiejtetted kezedből gyermekeink sorsát / amikor elhullattad emlékeid vésztartalékait s benne magunkat / odaítéltelek a sakáloknak a hiénáknak vicsorgó senkiknek / mert nem tudtalak már megmenteni magadtól” (Odaítéltelek). Végtelenül gazdag érzések és gondolatok párlata ez a költemény, katartikus erejét az a paradoxonra épülő helyzet adja – amelyre a cím is utal –, miszerint a költői én látszólag képes irányítani házassága történéseit, ám csakhamar kiderül, pusztán tehetetlen szemlélője egy predesztinált szerepnek („Tétlen s tehetetlen vizsgálódtam önnön teherbírásomba zártan”). 

A kötet poémáiban rendre felbukkannak a kicsinyítő képzők – a teljesség igénye nélkül: levélke (Máglyán), tehénke (Özönvíz), tányérka (Tárgyak lázadása), bogárka (Séta a beregszászi temetőben). A kontextusokból megállapítható, hogy a versekben ezeket a diminutívumokat rendre kedveskedő, becéző értelemben használja a költő, s nem lefokozó jellegüket hangsúlyozza. Pragmatikai vonatkozásban tehát úgy értékelhetjük ezt a kicsinyítő képzőkkel tarkított versbeszédet, hogy annak célja egy olyan emocionális viszony megteremtése, amely még meghittebb, közvetlenebb hangnemet kölcsönöz a költeménynek. 

A természetélmény, azon belül is a kert-motívum integráns része a Finta-költészetnek. Időnként szimbólumértékkel bír, transzcendens élmények forrása,  – az eltöprengés, az önmagunkkal szembenézés ihletett színhelye –, ugyanakkor megfigyelhetünk egy sokkal direktebb viszonyt is költő és kertje között. Az égi és földi szféra közötti kapcsolatot eszmei szépséggel és bűvölettel idézi meg  a Máglya című költemény. Ez az elkápráztató megszemélyesítésekkel teli önvallomás egyszerre tudósít az énről, és ad árnyalt, részletező képet a női princípiumról: „Elvörösül a levélke / Pernyével száll, ami lettem.” (Máglya) Érdekfeszítő látni azt a sokfajta viszonyulást a kerthez, a természethez, ami Finta Éva lírauniverzumából kirajzolódik. Van úgy, hogy a költői én önmagával azonosítja a természet elemeit („Robban és serceg az ágam”), megesik az is, hogy kívülről, rezignáltan szemléli azt, megint máskor a kert, mint tér teljes egészében a költői képzelet tereként bontakozik ki az olvasó előtt: „lebontom, kitörlöm belső tájaim csúf mementóit, / átépítem belső tájaimat, kertjeimet” (Belső kert). Mélylélektani tanítások épülnek bele A rózsa halála szövegtestébe. A kötetcímben is megjelenő rózsa szimbolikáját tekintve igen sokrétű, keresztény kultúrtörténete is meglehetősen érdekfeszítő, de a rózsakultusszal az antikvitás szerzőinek műveiben is gyakorta találkozhatunk, Goethe pedig a természet legtökéletesebb alkotásának nevezte. Lelki jelenségek, ösztöntörekvések mutatkoznak meg a versben, miközben ezúttal is pszichológiai hitelességgel rajzolja meg a tudatos lelki életünk tudattalan általi befolyásoltságát: „Az ember mindig újrafűzi sorsát, / és mind másként, és önmagára mérve. / Amit tagad, az majd a tagadással / fúródik, épül léte belsejébe.” Önmagával folytatott lélektani monológjaiból sodró lendülettel áradnak a bölcseleti dilemmák.  

A személyes létösszegzéssel párhuzamosan egy, a Kárpát-medencére kiterjedő földrajzi–történelmi összegzést is elvégez a költő. Gondolati verseiben közügyeinkre irányítja a figyelmet, korunk eseményeiről olykor rezignáltan tudósít, máskor szenvedélyesen és bátran ítéletet mond, legalábbis véleményt formál. Magyar gyökerű, nemzeti identitású verseire legszebb példák a Duna-rapszódia, az Otthon, a Határaimat szenvedem és a Választás, amelyek a nemzeti hovatartozás hangsúlyos vállalásának megnyilvánulásai. Utóbbi költemény egy a kötet azon részéből, melyben az avantgárd vers formanyelvét felhasználva nyilvánul meg a lírai alany: „Vegyétek mondom / ez az én estem-delem-reggelem. / És lőn Világos Trianon svédasztal. / Mindenki tépik egyet / a bőség kosarából” (Választás). 

Egészen különös intonációval szólalnak meg Finta Éva portréversei. Sylvia Plath – a tragikus sorsú amerikai költő, író, novellista – alakja már korábbi köteteiben is feltűnt (Ötkönyv). Az adott versgyűjteményben több mű is az amerikai költő megszenvedett életének állít emléket. Az érzékcsalódás látszatát keltő, a Mintha Sylvia Plath című vers úgy idézi meg a fiatalon elhunyt költőnő alakját, hogy a rá jellemző stílusban, letisztult formavilágú, dísztelen nyelvezetű költeményben emlékezik rá: „… mert a tenger hívó robaja ideér / csak a könyörület nem ér el ide”. A ,,Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal (…) című versciklusban két költeményt is az amerikai szerzőnek címez. Ezek a mélylélektani rétegeket felfejtő, analitikus költemények arról tanúskodnak, hogy Finta Éva a fiatalon öngyilkosságba menekülő szerző pályaívének nemcsak lírai darabjait tanulmányozta behatóan, de a Plath-portré megrajzolásához vélhetően – részint önéletrajzi ihletésű – Üvegbura című regényére is támaszkodott: „s a megsejtett mélységek fölött tántorogva / ruhaszárító kötelet húzott A pont és B pont közé / hogy sudár alakját átívelje a holdfény ezüstjében a túloldalra.” Sylvia Plath alakjának megidézésekor nem pusztán mély empátiát érzünk ki a versből, de egy olyan katartikus erejű belehelyezkedésnek is tanúi lehetünk, amelynek során a költői én valósággal átlényegül, hogy kilépve saját világából átvegye ,,hősének” szenvedéstörténetét, s azt saját élményként megélve tolmácsolja az olvasó felé. Ez a páratlan empátia és érzékenység alapvetően jellemzi Finta Éva világát. A költő értékdimenziói és művészi törekvése jól megmutatkoznak ,,választottjai”-ban. Portréverseiben a kötet lírai karaktereinek életútja, pályaíve, habitusa érdekfeszítően bontakoznak ki előttünk. Sylvia Plath mellett említést kell tenni a Szapphó-versekről. Az ókor legjelentősebb szerelmi lírikusának a szerző egy önálló kötetet is szentel Szapphó a szirten címmel. Figyelemre érdemesek Villon-versei, amelyekben a francia költő kitűnő arányérzéke jelenik meg, miközben keserű vallomásait, létről való elmélkedéseit úgy szövi a szövegbe a szerző, hogy a rá jellemző melankolikus hangvételt kiegészíti egy szatirikus szólam. Megannyi példát láthatunk arra, hogy szívesen idéz versbe nagy elődöket. Magunk előtt látjuk az Allék, sétányok, ligetek csoportképét, amint ,,egy végtelen fasorban mennek / akik a múltból visszaüzengetnek”. Arany, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor mellett a költőnő képzeletének végtelen horizontján ballag József Attila (Folytatás), Radnóti Miklós (Fifi naplóját olvasom), Kányádi Sándor (Sic fata volunt), Nagy Gáspár, Villon és Szapphó, sőt az irodalom világán túl a társművészetek és a tudomány egy-egy meghatározó képviselője is. 

A költő élvezettel és tudásszomjjal hallgatja a társadalomtudományok mellett a természettudományok fasorából ,,üzengető” nagy elmék teóriáit. Madame Curie, Püthagorasz, Teller Ede, Einstein, de akár a kortárs Stephen Hawking alakja is felbukkan költeményeiben, mint ahogy az is elemi igénye, hogy rokonokat, barátokat, ismerősöket idézzen meg verseiben. Legalább ennyire gazdagok versformái, amelyekben az antik görög hagyomány, a humanista poézis és a magyar versforma egyaránt megtalálható. A kötött formájú költemények mellett igen hangsúlyosak a gyűjteményben a szabad és félszabad versek, de képversre is találunk példát. Fontos megemlíteni, hogy a létélmények formailag kötetlenebb kifejezésére szolgáló szabadversek között is gyakorta találkozunk felismerhető ritmikai képlettel. Költészetét lebilincselően izgalmassá teszi az a versbeszédében szervesülő – ugyanakkor nem könnyen definiálható – kettősség, amit a harmatosan üde nyelvezet és az antik tudásból táplálkozó lexikális műveltség intellektuális ereje jellemez. Finta Éva poézisében – akár a formát, akár a nyelvezetet tekintjük – harmonikusan simul egymásra a tradicionális és a modern. Úgy ragaszkodik a hagyományokhoz, hogy eközben mégis állandó megújulásra kész, költészetében az archaikum és a frissesség szintézisét érezzük. A Noé bárkáján rózsatő című, százhuszonkilenc költeményt magába foglaló gyűjtemény átfogó válogatás, amely Finta Éva több mint négy évtizednyi munkásságának kvintesszenciája, s amelyből kiváló képmélységben rajzolódik ki a költő gondolatisága, szenzitivitása, esztétikuma.

Finta Éva: Noé bárkáján rózsatő. Magyar Napló Kiadó – Fókusz Egyesület, Budapest, 2021