Fall Dóra vagyok, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum diákja. 2007 április 2-án születtem Kolozsváron, egy hétfői napon. Az E-MIL által meghirdetett Méhes György pályázatra beküldött novellámmal könyvjutalmat nyertem, azóta pedig rendszeresen elkap az ihlet, és jó esetben fel is használom.

 

Géza bácsi hetvenhárom éves volt, amikor elkezdte köpködni a fogait. Úgy kezdődött, hogy egy reggel tüsszentenie kellett, a gigantikus hapci után pedig megdöbbenve látta, hogy a szőnyeg tele lett apró, fehér fogacskákkal, amelyek mérhetetlen orrlyukain és a száján keresztül távoztak. Géza bácsi ijedten tapogatta végig nyelvével a fogínyét, de nem érzett különbséget. Minden foga a helyén volt.

 Nem tudta mire vélni. Az egykor bézs, a rengeteg családi összejövetel és egy gondos feleség észrevehető hiánya miatt most már inkább lilásszürke szőnyeg szálai között teljesen nyilvánvalóan fogak hevertek. Géza bácsi elkezdett lehajolni, majd huszonöt istókbasszameggel és körülbelül negyven, a teste legmélyebb bugyraiból felszakadó sóhajtással később már célba is ért. Bozontos szemöldökét összeráncolva, szakadozó lélegzetvétellel megforgatott egy furcsa kis gyöngyszemet. Kétségkívül egy fog volt.

   Géza bácsi ijedten tárcsázta a fogorvosát. Ötven éve ismerte már, a doktor úr pedig az öreg legrégebbi emlékében is legalább százötven éves lehetett.

– Halló!!! Jó napot kívánok! – üvöltötte a telefonba Géza bácsi.

– Ne tessék kiabálni, minek van úgy kiakadva? Ez egy orvosi rendelő, itt komoly munka folyik! Kérem, türtőztesse magát  – szólalt meg a vonal túlsó oldalán egy unott, nyávogó hang, ami minden bizonnyal nem a tekintélyes fődoktorhoz tartozott.

–  Jó napot kívánok, én a doktor urat keresem!

– De melyiket, tata? Ne tessék úgy kiabálni, na, hányszor mondjam még?

– Hogyhogy melyiket, kisasszony, ne hülyéskedjen velem. Hát a fődoktor urat. Jánost. Fogász Jánost.

–  János bácsit tetszik keresni? Dehát ő már rég nem foglalkozik ilyesmivel. Különben is, idén már vagy harmadjára temetik, ilyenkor igazán nem illendő zavarni az embert. Tessék csak velem beszélni, én aztán eligazítom. Mi baja?

–  Kiköptem a fogaimat.

– Tessék?!

– Kiköptem a fogaimat, csókolom a kiskezit.

– Az összeset?

– Igen. Illetve nem. Kiköptem a fogaimat, de még mindig a számban vannak.

– Na, tata, ezzel megfogott. Nem értem. Hány évesnek tetszik lenni?

– Hetvenhárom, kisasszony.

– A foghullás az ön korában teljesen normális. Mondja, ön túlsúlyos?

– Nem, kisasszony, nem vagyok túlsúlyos, én kiköptem a fogaimat.

– Sok gyógyszert tetszik szedni? Szívbajra, ilyesmire? Időskorban a foghullás egyik fő okozója a mértéktelen gyógyszerfogyasztás.

– Nem hiszek az ilyen modern marhaságokban. Ha a Jóisten úgy dönt, hogy menni kell, akkor menni kell, minek azt megakadályozni?

– S a fogkrémben se tetszik hinni? – kérdezte enyhén cinikusan az asszisztens, akit egyébként Picikének hívtak. Picike, az asszisztens.

– Ne butáskodjon, kisasszony, én úriember vagyok. Odafigyelek magamra. Mindennap kétszer megmosom a fogamat. De most, hogy kiköptem az összeset, már nehezebb dolgom lesz. Igaz, hogy még a számban vannak, szóval talán mégsem.

– Tata, vannak-e magának gyerekei? – kérdezte Picike, az asszisztens egy igen mély sóhaj után.

– Vannak, szívem, van nekem egy Mártám, szemem fénye, olyan ügyes az a leány! Sepsin lakik, tanítónéni. Mindig értett a gyerekekhez, tudja, neki ez inkább hivatás, mintsem...

– Na, tessék szépen felhívni, s mondja meg neki, hogy baj van, jöjjön el látogatóba. Ő majd rendbe teszi.

– Akkor nincs semmi diagnózis?

– Hát, tata, én attól tartok, hogy az ön vállát megkopogtatta egy bizonyos német úriember.

– Melyik? A Nietzsche? – horkant fel Géza bácsi.

– Nem, tata, az Alzheimer. Az pedig már igazán nem az én hatásköröm. Tessék aztán lefeküdni, miután beszélt a lányával.

–  Azért a tiszteletes Fogász János doktor úrnak adja át, legyen szíves, az üdvözletemet.

– Jól van, tata, további szép napot! – búcsúzott Picike a lehető legmeggyőzőbb együttérzéssel a hangjában.

– Viszont, kisasszony!

  Mindezek után Géza bácsi nem tudott mit kezdeni magával. Lenézett a szőnyegre. A fogai már nem voltak ott. Hirtelen megint tüsszentenie kellett. Ijedten fogta be az orrát, igyekezve egy újabb hasonló jelenséget megakadályozni, de a fogak nem zavartatták magukat. Ezúttal jobb lehetőség híján a fülén keresztül távoztak. Az öreg pár percig csak bámult rájuk, amint kajánul virítanak a dohos szőnyeg vastag szálai között. Fejét rázva, remegő kézzel tárcsázott.

– Halló!!! Jó napot kívánok!