Nem akarok saját világot teremteni; Az ego nélküli Én, aki részt kér a teremtésből
Abafáy-Deák Csillag
Nem akarok saját világot teremteni
Korai és újabb művek, olvassuk a kiállítás címét. Seres László 2006-ban, huszonnyolc év szünet után kezdett ismét festeni. Élete mozgalmasan, mondhatni kalandosan alakult, élt az USA-ban, élt Indiában. Ahogy Nagy T. Katalin nagyszerű, informatív, érzékeny megnyitó beszédében felvetette: a vérbeli, zsigeri festő akkor is fest, amikor nem fest, így a szüneteknek nincs jelentősége… Egyik írásom címe, Az író mindig dolgozik. Közhely, de én meg is tapasztaltam, mit jelent az, ha az ember elhagyja a szülőhazáját, és az emigráció évei alatt abbahagyja az alkotást, mintha szellemi emigrációba vonulna, mintha elhallgatna, miközben az új impulzusok, tanulmányok, tapasztalatok által csak gazdagodik, kiteljesedik, megtermékenyül, és ez sok év után felszínre tör újból.
Seres László festőként 2008-tól válik ismertté, a MissionArt Galéria jóvoltából. Kezdetben a fiatalkori műveket láthatták a nézők, szerkezetes tájait, gesztusokká, jelekké redukálódott formáit. A Hortobágyi, Veszelszky nevével jellemezhető lírai absztrakt vonulatba sorolják. Az absztrakt expresszionizmus legjobbjait élőben látja, hatását érzi, amikor 1968–69-ben New Yorkban él. Hazatérve fest tovább, 1976-ban végez a Főiskolán, és majd harminc évig nem fest és nem rajzol saját képet, restaurátorként dolgozik. Hosszú időt tölt Indiában, mint restaurátor. 1994-től párhuzamosan élt Bombayben (Mumbai) és Miskolcon.
Pályájának kezdetén, a hatvanas években Kondor Béla, ifjúkori barátja hatására organikus-absztrakt, szerkezetes rajzokat készít. 1968-ban – miután disszidált, mai szóval emigrált – az amerikai Cooper Union of Art-on folytat tanulmányokat A tengerparttól 300 méterre állt egy magányos egyemeletes ház. Egy hippi-közösség lakott ott, akik befogadtak. Akkoriban dokk-munkás voltam. Egy éjszaka 50 dollárt kerestem, amiből vígan eléltem egy hétig is. Ismerőseim ösztönzésére jelentkeztem egy neves képzőművészeti egyetemre, a Cooper Union School of Artra. Háromszáz jelentkezőből egy japánt meg engem vettek fel. Kaptam 800 dollár ösztöndíjat és lakást. A mezítlábas hippiélet után nehéz volt megszokni az iskolai kötöttséget. Közben otthonról rossz híreket kaptam. Anyám nagyon rosszul viselte, hogy disszidáltam. Egyre többször gondoltam a hazautazásra.
A hetvenes években festett megdöbbentően korszerű, és itthon szinte teljesen társtalan képeivel nem kerül be a fősodorba. Plasztikus ecsetgesztusaira felfigyelnek ugyan, de nem történik áttörés, befogadás. Akkori művei teljesen visszhangtalanok maradnak, igaz, nem is szerepeltek semmilyen budapesti kiállításon, csak Miskolcon. Az ember nem fokozatosan csinál egyre jobb és jobb képeket, akármikor lehet jó képet csinálni. A kiállítás egyébként a miskolci szakmai körökben nem keltett különösebb visszhangot. Volt, aki kis pollock-nak nevezett, gúnyolódva – áll egyik vallomásában.
Papírra dolgozik, tussal vagy temperával, érzékien, anyagszerűen, energiát sugárzón. Festészete gesztusfestészet. Reigl Judit jut eszembe, aki kitör a figurativitásból, a formai korlátokból. Seres is a szabad gesztusok folyamatosságával alkot, felhasználja az automatizmust, és egyben kontrollálja is, miközben szabadon gondolkodik, érez, asszociál, és alkotásai erre ösztönzik a nézőt is, hogy fedezze fel a struktúrát és harmóniát az összevisszaságban.
Seres László meditációs élményei is tükröződnek alkotásaiban. Hangulata, élménye, az elmélyedés mélysége által akar harmóniát teremteni az anyaggal. Nem akarok saját világot teremteni. A festészet gyakorlat, és nem elmélet – vallja. Minimalista festészetet művel. Folt és üresség váltja egymást, egyensúlyban vannak egymással. Egyik sem veszi el a másiktól a levegőt, hagyják egymást lélegezni. Vannak. Ez a létezés elemi ereje. Utak vannak, kereszteződések, párhuzamos létek, de nincs uralom, alávetettség. Egymásmellettiség van. A látvány fejtörő is, nem adja meg egyből magát a pillantásnak. Szemlélni kell, időzni mellette. Párbeszéd a nézővel, a látott és a nem látott (érzett) hiánnyal.
Képzelet és vázlat, két mű találkozik egymással, a világ folytonosságát jelzik, azt, hogy a sors nemcsak törések sorozata (Vázlat, 1972, akvarell, pác, papír; Képzelet, 2017, akril, vászon), hanem tökéletesedés, kitárulkozás és megértés. A pillanat, az élmény varázsa töretlen (Éledő Holt-tenger, 2021, vegyes technika, vászon; Áramlat, 2021, vegyes technika, vászon), és az álom nem visszatér, hanem mindig jelen van, kéken, barnán, és nem lehet befejezni (Álom, 1978, olaj, vászon). A mozgás örök (Terjeszkedés, 1974, tus, papír; Osztás, 1969, tus, papír), és nincs végleges válasz kérdéseinkre (Hol a zöld festékem?, 2018, olaj, akril, vászon). Hol a komplementer szín? A lét talánya, mitől izzik bennünk az élet, mi kell hozzá, hogy érezzük, ide születtünk, ide tartozunk (Csendes izzás, 2019, olaj, akril, vászon; Elemi állapot, 2023, akril, vászon).
Közel Hantaihoz, gyűrött a papír, a fekete foltok, pacák összetartoznak, széttartók is, nyúlványok, kiterjedésük van, hasonlítanak egymásra, de különböznek is, írásjelekként is jelennek meg előttem (Kompozíció IV., 1974, tus, papír). A függőleges, végükön szálkás téglalapok (kerítéslécek) a kiszakítottság és a közös sorsközösség szimbólumai is (Kompozíció IV., 1974, tus, papír).
Nem fekete, 2015, vegyes technika, papír című alkotása parafrázis, egyszerre reflektál Malevics fekete négyzetére (Fehér alapon fekete négyzet) és René Magritte Ez nem egy pipa művére. A négyzet forma rabul ejtette, mai műveinek keretformája többnyire négyzet, mintha a geometria fegyelmező erejével (mértani szigorával) igyekezne a szeszélyes és dinamikus festői gesztusokat kordában tartani.
Szemünk optikai csalódásával szembesülhetünk, felülről vagy alulról nézzük a képet (Lila dimenzió, 1971, tempera, papír). Lepkeinvázió vagy virágeső? A virágot lépő lányt nem látjuk, csak a sárga fövenyt, amelyre léphet (MC 18–17, 2017, olaj, vászon). Rajz II., 2016 – lehetne az űr is. Mintha épp csillagok jönnének létre, amelyeket hullámok és örvények vesznek körül, finom felhőgomolyagot képezve.
Nem fejezhetem be mással, mint Tolnai Ottó vallomásával: Ültem határon-határzáron túli–inneni, palicsi Homokváramban, ölemben a Seres-katalógussal… És az a bizonyos optikai csalódás — a magyar képzőművészet szükségszerű látási tévedése a katalógus lapozgatása közben is megismétlődött… Valahogy kezdett összeállni fejemben a kép: ez az a festő, jegyezd már meg végre, ez az a jelentős (nagy) magyar festő, Seres László, akinek hibátlan anyanyelve a Pollockkal kezdetét vevő amerikai lírai absztrakció, akire a lírai absztrakció nem egy-egy képviselőjének az eljárása hatott, ahogyan az általában lenni szokott, hanem mint egységes festészeti irány, nyelv, egy új festészeti irány ethosza…
A MissionArt Galéria tárlata Tolnai Ottó szavait erősíti bennem. Egy hiányzó láncszem a helyére került. Seres László műveiből életerő sugárzik, a jelenlét varázsa, az itt és most határtalansága, melynek mélyén ott van az én és a világ közötti határ elmosódása, a létbe simulás, olvadás. Paradoxon, de határt tud húzni maga köré, felismerhetőt, átélhetőt. Spirituálisat, amelynek centruma az egyetemességhez közelítő szenvedés és érzés.
Kölüs Lajos
Az ego nélküli Én, aki részt kér a teremtésből
Az elmúlt évtizedekben művészettörténeti pillanatoknak lehettünk tanúi, az újrafelfedezésnek, csak néhány név a sorból: Mácsai István, Tichy Gyula, Czene Béla, Gróf Batthyány Gyula, Hortobágyi Endre, Farkas István, Vass Elemér, Scheiber Hugó, Baranyay András. És Seres László.
A magyar művészettörténet mellett a magyar irodalomtörténet is ismeri a 'felejtés' szót. Seres László nem ködlovag, mint a Ködlovagok című kötet (Ködlovagok. Írói arcképek. Szerkesztette: Thurzó Gábor. Márai Sándor előszavával. Szent István Társulat, Budapest, 1941) írói voltak, akik közül a legtöbbnek a neve is feledésbe merült, s csak kevesen ismerték meg a siker ízét (Csáth Géza, Szini Gyula, Ambrus Zoltán). Nem voltak népszerűek, „magányban és homályban éltek, alkottak”, a közönség „különös kézműveseket, tüneményszerű különcöket és szakembereket” látott bennük; „csak írók voltak”.
Seres László csak festő lett. Ikonikus művét – Szecesszió, 2010 – a tárlaton nem láthatjuk, de műve kapcsolódás és a megértés kulcsa is – a múlthoz. A képzőművészetben a szecessziós szimbolizmus alkotóit az elvágyódás, a múltidézés, a mítoszkeresés jellemezte (Gulácsy Lajos, Tichy Gyula). Seres nem eredt a mítoszok nyomába, de útra kelt, Indiáig jutott, ahol az indiai képek restaurálásának közvetett hatásaként stílusa és mentalitása változott. Megértettem, hogy a művészet nem stílus, a kép nem téma kérdése – írja önéletrajzában.
A tárlatot körüllengi az újrakezdés története, a művész kalandos élete. Seres László a pillanat fillantrópja és Szindbádja, időtlen és örök. Sétál vagy hajózik, nem akar eljutni sehova, mégis megérkezik valahová, mégis kiköt valahol, és addig marad ott, amíg úgy érzi, maradnia kell. Inkább a hiány hajtja, és nem egy cél.
Talán nem eretnek gondolat, és nem is szürreális hallucináció, hogy Seres László tizenkilenc évesen talált azokra a nyomokra, művészi kifejezési formákra, motívumokra, amelyek 1940-től Vajda alkotói korszakát meghatározták. Vajda csurgatott technikával készült rajzai sötétek, bioamorfok (egyik alkotásának címe: Ősnövényzet), míg az USA-ban Pollock képek színesek lettek. Más-más úton és okokkal jutott Vajda és Pollock ugyanarra az eredményre. Pollock világhírű lett, itthon Vajdát a művészettörténet emelte magasba (a kánonba), ismerte fel, ismerte el kivételességét. Ahogy Perneczky Géza fogalmazott a Felmutató ikonos önarckép, 1936 formai világáról: … maga a kompozíció… egy gondolati aktus eredménye, nem követ semmiféle optikailag igazolható látványt.
Seres László korai és későbbi alkotásaiban egyaránt a gondolati-lírai aktus, a téridő-érzet konvencionális világából kiszakadó, a festői evidenciákat semmibe vevő látásmód és egyfajta párhuzamos valóság, autonóm objektum, lét-alternatíva létrehozása a meghatározó (Perneczky Géza). Serestől is távol áll – mind a mai napig – az optikailag igazolható látvány elvének követése. Művei szembe mentek a hivatalos művészeti felfogással, a sokértelműen sejtelmes ábrázolással, a szocialista köznapi anyagi valóság fölé kívánt emelkedni, miközben művészettörténeti értelemben folytat is valamit, felemel egy elejtett szálat. Nem utánzott, hanem képessége birtokában volt, hogy hasonlót teremtsen.
Mit is látunk Seres művein? Műveinek mi a meséje, narratívája? Benne-lét a képben, közelség és közvetlenség? Maga szünteti meg a kép horizontját és a nézőtől való distanciát. Metamorfózisokat, változásokkal, átmenetekkel teli, mozgásban lévő, dinamikus erőtereket fedezhetünk fel alkotásaiban. Emlékezik, reflektál élményeire, és képeiben megtapasztaljuk, milyen érzés elengedettnek lenni. Milyen érzés átélni a titokzatosságot, a rejtélyességet, a megfejthetetlenséget.
Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben (Mária Sándor). Seres László nagy hazatérő, aki sosem feledte el álmát (Álom, 1978, olaj, vászon), a dimenziók különösségét (Lila dimenzió, 1971, tempera, papír), a táj elevenségét (Táj I–II., 1968, tus, papír).
Egy magányos alkotó, akit nem ismernek el kortársai? Aki úgy érezte, innen – a siralomvölgyből – menekülni kell? Kondor Bélán kívül igazi társakra nem lelt? Hogy miért adja fel a koncentrált, minden mást háttérbe szorító alkotói létet, tudjuk, Indiába ment, de ez számomra nem jelent teljes választ. A választ a folytatás adja, hogy mégis küzdeni fog az elismerésért, küzdeni fog az önkifejezésért, saját belső békéjéért, hogy megtett és megtesz mindent, amire képes volt egykor, és képes ma is. Az elmenő arcát látjuk visszatérni. Önazonosan. Mintha el sem ment volna.
A hazai kortárslétből kiszakadva, nemegyszer érezhette, misztikum nélkül: Ma élsz. Holnap kiolt egy pillanat. / Vajon csak e pillanatért vagy? / Azon túl vár időtlen önmagad. (Szepes Mária). A kelet-európai köztes lét és kultúra után számunkra idegen kultúrákkal érintkezik, őrzi meg belső identitását, és szembesül azzal az érzéssel, hogy valami még nincs befejezve, dolga van a jelenvalósággal, amely, bár posztmodern (vagy utáni) világ, de nem akarja a jövőt megmutatni, becserkészni, határok közé szorítani. A jelentések illékonyságát több földrészen megtapasztalta.
Metamodern festő, aki élete során megtapasztalta a folyamatos változást, az ellentétes fókuszpontok, jelenségek közötti feszültséget, és az örök változásban kell megtalálnia önmaga belső egyensúlyát, a nehézségek leküzdését. Művészi pályájának kezdetétől az egót meghaladó lét felé törekszik: Most, amikor festek, ki akarom és ki is tudom kapcsolni a múlt tapasztalatait, egy festő marad csak – Én. Az ego nélküli Én. Azt festek, amit abban a pillanatban érzek, olyan mélyen és őszintén, amennyire képes vagyok. A kontaktust keresem. Mi a művészet? Az objektív megtalálása, melyhez az út a szubjektíven keresztül vezet. Önmaga a művészet objektív, ezért van értéke.
Festményeit, rajzait nézve, közben keletkezésük dátumára is pillantva, önkéntelenül arra gondolok, az egótól nem lehet csak úgy megszabadulni. Az ego olyan, mint a fény, ha fény van, nincs sötétség, ha nincs fény, sötétségbe zuhansz. A sötétség a fény hiánya, vagyis nem létezik. Korai tusrajzaiban kioltja a fényt (Osztás, 1969, tus, papír; Tusrajz, 1971, tus, papír; Tusrajz, 1972, tus, papír), majd bölcs melankóliával újra megtalálja (Éledő Holt-tenger, 2021, vegyes technika, vászon; Áramlat, 2021, vegyes technika, vászon), mintha soha nem is látott volna sötétséget.
Az új művek hasonlítanak a meditációra. Közük lenne az indiai évekhez? Minden bizonnyal. Megismerte az indiai jógik életét, a keleti meditációt. Az indiai világban restaurátorként dolgozva megtapasztalhatta az ego tudatos leépítését, előhívni az emberi lét belső csendjét. Ez a csend nem az üresség tere, hanem a világ, természet (szellem), az ember egyetemes jelenléte. Művei így válnak mindennapokban tudatos megfigyeléssel átitatott létté (Képzelet, 2017, akril, vászon; Elemi állapot, 2023, akril, vászon).
Seres László visszatérése és a festés-rajzolás folytatása nem véletlen. Szükségszerű volt, ki kellett nyilvánítania önmagát, benti világa kényszeríti rá. Hogy ismét látva lássák. A belső korlátokat feszíti szét, az én és a világ közötti egyensúlyt keresve (Hol a zöld festékem?, 2018, olaj, akril, vászon; Csendes izzás, 2019, olaj, akril, vászon), ami elhatárolódás is, de mögötte nincs szerepvágy, hogy a legjobb, a legfontosabb akarna lenni. Érez és figyel (Merített papír, 2023, akril, vászon), találkozik az egójával, le is válik róla, de nem tudja megsemmisíteni, uralni viszont igen.
A tárlaton a régi és a jelen közelségében született művek világa között nincs repedés, szakadék. Kohézió van, és nincs zárvány. Seres László világa metafizikával átitatott világ. Tusrajzaiban is ott lappang a távol-keleti művészet kalligráfiája, visszafogottsága, a természeti jelenségek, a mozgás megragadásának képessége. Ego nélkül.
