„Tudom nagyon jól, hol van a helyem”

Petőfi elhivatottságát a hazájáért való kiállás és küzdelem terén mindennél szemléletesebben fejezi ki egy 1844-es őszi verse, amelyben a mindössze huszonkét esztendős fiatal költő ábrándozik arról, milyen életet is képzel el magának. Ennek illusztrálásához a történelmet hívja segítségül. A Miért nem születtem ezer év előtt? (Pest, 1844. november vége – december közepe) a tehetetlenségre ítélő „bénító századot” állítja szembe a honfoglalás dicsőséges korszakával. Petőfi úgy érzi, jelleménél fogva Árpád katonái közé tartozhatott volna, akik „...ragadva kardot, a vérkedvelőt / A nagyvilággal mentek szembeszállni. // Beh mondtam volna csataéneket, / Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek, […] Beh fölvettem volna magamat / Hadvész után nyerítő paripára, / Keresni a sírt vagy babéromat […] Vagyok henyélő század gyermeke, / Hol megdalolni méltó tárgyam nincsen.”

Erre az ifjonti türelmetlenségre azután gyorsan válaszol a sors Petőfi életének mindjárt két területén is: nemcsak a forradalmi hevület nyer értelmet és kap célt, de a szerelem is rátalál a szenvedélyes fiatalemberre.

Petőfi 1846-ban, szeptember 8-án Nagykárolyban látja meg először Szendrey Júliát. Korábban is akadtak már szép számmal hölgyek, akikhez vonzódott, sőt még versre is ihlették: Hittig Amália, Cancriny Emília, Erdélyi Borbála, Csáfordi Tóth Róza, Nagy Zsuzsika, Csapó Etelke, Mednyánszky Berta, Sass Erzsike, Kappel Emília, Prielle Kornélia. Júlia azonban több és más volt a fiatal költő számára: személyében összeforrott Petőfi életének két legmélyebb érzülete, a szabadság- és a szerelemvágy, vagy úgy is fogalmazhatnánk: a haza, illetve a család iránti hűség. E kettő egységében érett meg egy döntésképes, elvei mellett kiálló, felelős férfi személyisége.

Pedig kezdetben nem is volt olyan egyértelmű, hogy „kard és szerelem” összehangolható a pályafutás során, de ez nem is csoda – az ifjú forradalmár és költő a nagy szerelmet, a házasságot, a katonaságot, sőt fia születését élete nem egészen három és fél éve alatt élte meg.

Feleségem és kardom című versében még a kétféle férfiúi elkötelezettség között feszülő ellentmondás ragadja meg: a lakásuk falán lógó kard mint a féltékenység megszemélyesítője jelenik meg.

„Mit nézesz öreg kard,
Olyan mérgesen ránk?
Vén golyhó[1], talán a
Szerelemféltés bánt?
Hagyd el ezt te, bajtárs,
Nem való ez néked,
Ha férfi vagy, ne űzz
Asszonymesterséget.”
         Feleségem és kardom (Pest, 1848. április 23-a előtt)

És csakugyan: amíg Júlia nem létezett Petőfi számára, addig vallomása szerint a legfontosabb érték számára a kardja volt. Saját, valós fegyverének küllemére (ami talán ebben a versben szerepel, és első lakásuk falán függött) Barabás Miklós tusrajzából következtethetünk, ez azt sugallja, hogy a kard nagyjából 110 centiméter lehetett – Petőfi kb. 164 centiméter magas volt –, ezzel loholt 1848 márciusában a költő a főváros utcáin. (A Petőfi Irodalmi Múzeum Beszélő tárgyak című tárgykatalógusában még azt írtuk, hogy a költő századosi kardja gyűjteménybe nem került.[2]) Ám hogy messzemenően szimbolikus jelentőséget tulajdonított e tárgynak, igazolja az is, hányszor emlegeti verseiben. Fekete Sándor Petőfi-kutató összeszámolta, a kard szó kb. 274-szer bukkan fel a költeményekben. Lássunk néhányat ezekből!

                          
„És ők mégis neki mennek, bátran
Az ellenség kardjának, tüzének!
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.”
                            Tiszteljétek a közkatonákat!

„Süvit a golyó, cseng a kard,
Ez lelkesíti a magyart
Előre!”
                            Csatadal

„Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
ha kívülem rá ember nem akad –
Akasszátok föl a királyokat!”                     
                            Akasszátok föl a királyokat!

„Egyik kezében eke szarva,
Másik kezében kard,
Igy látni a szegény jó népet
Igy ont majd vért, majd veritéket,
A míg csak élte tart.” […]
S ha jő az ellen, vért miért ont?
Kardot miért foga?
Haza csak ott van, hol jog is van,
S a népnek nincs joga.”
                            A nép

„Eljön, eljön az ítélet napja,
A nagy isten véritéletet tart,
S míg jutalmát jó, rosz meg nem kapja,
Már nyugonni sem fog addig a kard.”
                            1848

Hamar kiderült azonban, hogy Szendrey Júlia nem pusztán a szerelem és a házastársi szenvedély megtestesítője volt Petőfi számára, nem a „kard” vetélytársa. Júlia Petőfi politikai és katonai döntéseiben is messzemenően férje mellett állt, biztatta a közéletben és politikában való részvételre. Júlia testesítette meg azt a harcosságot, amit Petőfi a fiatalasszony kedvéért olykor félre is tett volna. Gondoljunk csak az 1848-as választásokra Szabadszálláson. Itt egy helyi jelölt kívánta megnyeri a szavazást, aki családi és közéleti kapcsolatai révén már kezdettől fogva nyeregben érezhette magát. Többen óva intették a költőt: ne is menjen oda, mert rá nézve veszélyes lehet a helyi nagy „ellenszél”, ő azonban elindult a helyszínre, Júliával együtt. Később így írt erről: „Én bevallom, a feleségemre való tekintettel már csakugyan vissza akartam fordulni. Ő azonban a leghatározottabban felelte, hogy nem megyünk, itt maradunk, itt kell maradnunk! Ha agyon akarnak verni, mondta, jól van: verjenek agyon; de azt ne mondhassa senki, hogy te hátráltál. Így beszélt a feleségem, s erre belementem, hogy maradjunk.”

De nemcsak Júlia támogatta férje politikai ambícióit: Petőfi sem feledkezett meg családfői kötelezettségéről és felelősségéről – a legnagyobb tettvágy közepette sem. Nem jelentkezett aktív katonának, amíg fiuk, Petőfi Zoltán meg nem született. Júlia 1848 tavaszán lesz várandós a gyermekükkel, s mivel állapotos feleségét a költő nem akarta magára hagyni, csak kiképző katonaként szolgált Debrecenben. Ezt nem is vette jó néven a közvélemény egy része, hanem keményen megszólta, többek közt Vahot Imre, akivel már korábban is akadtak Petőfinek konfliktusai. Erről, illetve az ezzel kapcsolatos lelkiismeret-furdalásáról és tépelődésről szól az Egész világ a harcmezőn című vers:
                  
„A szégyen és a fájdalom
Kettős könnyűje áztat,
Szivemre szállt a fájdalom,
Nem, nem az: a gyalázat.”

A szerelmes férjnek ekkor már természetes, hogy nem az asszonyt hozza szóba mint visszatartó erőt az otthon maradásra, hanem a még világra sem jött gyermeket:

„Oh gyermekem, oh gyermekem,
Még meg sem vagy születve,
S szívemre már is kínt hozál,
S gyalázatot nevemre!”

Petőfi gondolatvilágához méltó a költemény, mert pozitív végkicsengésűvé változtatja a verset: azzal a reménnyel zárja a sorokat, hogy jövő tavaszra jó híre visszatér, hiszen tervezi, hogy katona lesz a magyar hadseregben. Így is történt, s a századosságtól az őrnagyi rangig jutott.

1848 nyarán a közösség érdeke mindenek fölé helyeződik, és háttérbe szorul az egyéni dicsőség keresése. Erről tanúskodik a Miért zárjátok el az útamat? (Pest, 1848. július):
    
„Miért zárjátok el az útamat?
Bocsássatok!
Előre vannak vágyaim, de én
Használni s nem ragyogni akarok.”

Ebben a versben már egyértelműen megmutatkozik, hogy a hazához és a feleséghez való hűség Petőfi számára voltaképp egy és ugyanaz. Szinte meglepetésszerűen bukkan fel Szendrey Júlia is a költeményben, éppen azután, hogy arról esik szó, „Kötelességet ingyen tenni kell, / kötelesség munkálni a honért…” Olvassuk csak a folytatást: „Nem kell nekem kacér leány, midőn / Ölelhetem hű feleségemet.” A párhuzam magáért beszél. Vagyis a fiatalasszony szerelme itt is csak erősíti, nem gyengíti a hazafiúi elköteleződést. S hogy mire is célozhatott ezekkel a sorokkal az ifjú férj, milyen élményből táplálkozhatott a képzettársítás? Talán abból, hogy egykoron gróf Teleky Sándor, egyetlen grófi barátja „felszolgált” neki Koltón egy Petőfi által finoman „kacérnak” nevezett cigánylányt, Pila Anikót, hogy a grófi kastélyban egy kicsit férfiaskodhasson az akkor még nőtlen legény.

Petőfi egyébként nem hagyta válasz nélkül a hazafiasságát megkérdőjelező, méltatlan támadásokat: 1848 szeptemberében jelentek meg a Nemzetőr című folyóiratban sorai: „íme, most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának – te katona voltál, gyermeked nincs –, s roppant kardod, mellyel a márciusi napokban annyira csörömpöltél mégis hüvelyedben rozsdásodik.”[3] Persze költőként is „válaszolt”, és a lelkét mardosó kétségek megverselése mellett kiállt saját döntése mellett:

„Golyók sivítnak, kardok csengenek,
A zöld mezőt piros vér festi meg,
Csaták zajától zeng a föld s az ég,
S te költő, te itthon vagy még!” 
                   Golyók sivítnak, kardok csengenek… (Pest, 1848. szeptember)

A forradalmár és a gyermeket váró ifjú férj bátran felvállalja helyzete kettősségét, és a gyávaságot visszavetíti az őt gyalázókra: „Azt gondolom: csak gyönge emberek, / Nem győznek most gyalázni engemet…” Olyan férfit látunk itt, aki nem elvakultan cselekszik, nem csupán a hazájával törődik, hanem a családjával is:
               
„Ne magyarázza senki énnekem,
Tudom nagyon jól, hol van a helyem.
Ha itt végzem kötelességemet,
Csatába s a pokolba is megyek!”

És az életrajzból tudhatjuk: így is történt.

Decemberben azután megszületik fiuk, Zoltán. Az apai boldogság elöntötte a költő lelkét, a szerelem és a forradalom tüzével együtt.

„Ide, ide fiamat a kezembe
Hadd szorítsam, a szivemhez őt!
Mintha volnék újonnan teremtve,
Hogy életemnek ifju lombja nőtt!
                            Fiam születésére (Debrecen, 1848. december 15.)

S hogy milyen harmonikusan forrott egybe nála az atyai és a hazaszeretet, jól mutatja, hogy még a halált is azzal űzi el e versében: ha kegyetlenkedni akarna vele, és idő előtt elvenné a gyermeket, „Nem enyém lesz ő – tartsd ezt eszedben – / A hazának nevelem fel őt.”

Fél év múlva, 1849 nyarán már Petőfi is réges-régen a harcmezőn küzdött, és erre buzdította polgártársait is. Hangja egyre tüzesebb, és ki is engedi a Föl a szent háborúra! (Pest, 1849. június 20.–30.) című költeményben:

„Itt a próba, az utósó
Nagy próba!
Jön az orosz, jön az orosz,
Itt is van már valóba;
Eljött tehát az utolsó
Ítélet,
De én attól sem magamért
Sem hazámért nem félek.”
 
A harmadik versszakban markánsan megfogalmazódik az egység, mondhatni, a kardban való egyesülés iránti vágya: „Most az egész Magyarország / Legyen egy magyar hadsereg!” Már jó ideje nem félve az „Átkos királytól” merész kirohanásokat intéz az uralkodó ellen: „Kit az isten elhagyott, azt / Az ördög sem menti meg.” A magyarság önérzete eltölti Petőfi egész lelkét. Ám a költemény azért is különösen fontos témánk – és a Petőfi-életmű – szempontjából, mert arról tanúskodik, hogy a fiatal katona-költő a lázas tettrekészség tetőfokán, élete utolsó hónapjában, a szabadságharc bukása előtt sem feledkezik meg sem a saját, sem katonatársai, beosztottjai családjáról:

„Ne féljetek, gyermekink, ne
Féljetek,
Nem szúr által dárdájával
A vad kozák titeket;
Feleségink, kedvesink, ne
Sírjatok
Idegenek ölelése
Nem tesz csúfot rajtatok.”

[1] Golyhó: együgyű, tudatlan ember.

[2] Ebben a kötetben a tárgyak leírása Kalla Zsuzsa munkája volt, minthogy ő művészeti tárosként dolgozott akkor a PIM-ben, én pedig kézirattárosként az életrajzhoz és Petőfi műveihez igyekeztem ebben a munkában kapcsolni a tárgyakat.

[3] Lásd a Nemzetőr 1848. szeptember 10-i számát. Ezt a szöveget idézi Fekete Sándor Petőfi kardjai című könyvében. „Az uszító névtelen »önkéntes« pedig maga Vahot Imre lehetett” – írja.