Halottak ideje

A verset Kopriva Attila Téli nocturne című festményével illusztráltuk.

I.    

nagyanya az utolsó héten azt mondta, 
a szél ki fogja tépni a fák karját, 
lelopja a falakról az órát, 
az angyalok házfalára akasztja. 
vak bogarakká változunk, 
bezárkózunk a kertekbe. 
a madarak elhagyják az országot.
az utolsó napon azt mondta,
temessük mellé óráját, 
ne zavarja meg a szél
a halottak idejét. 
 

II.    

miközben beszélt, a függöny 
kicsúszott a karnis 
csipeszei közül,
kirepült az ablakon. 
a tárgyakon fakulni kezdett 
a szín, végül kontúrjaik is
szétfoszlottak. a szőnyeg 
zavaros tóvá változott, 
a padló réseibe folyt, 
csak egy béka és
néhány vízi növény maradt 
a helyén. a nagy szekrény 
recsegve nyúlt a plafonig, majd 
összezsugorodott.

egész éjjel virrasztottunk. 
észre sem vettük, hogy eloszlott
körülöttünk a ház, csak néhány erősebb 
tégla maradt
egymásba kapaszkodva. 
a fák karja a földön hevert. 
a madarak elhagyták 
az országot. 
 
III.    

nem találtunk haza 
a temetőből. 
a szél, amit csak tudott, 
felkapott. ruhákat, órákat, háztetőket, 
utcatáblákat szívtak magukba
az ország fölött lebegő felhők. 
a keresztekbe kapaszkodtunk, 
makacsul öleltük őket. 
a templomharang hosszasan
kongott a felhőkben.