Hogyan legyünk rasszisták?

Nagy port kavart a Sopsits Árpád rendezte Mellékszereplők című film Pécsett rendezett pódiumbeszélgetése, melyen a főszereplő Farkas Franciska színésznő utólagos állítása szerint a műsort vezető Balogh Robert – azok után, hogy késett és nem látta a filmet – lenézően beszélt hozzá, sértegette, provokálta őt, rasszista módon nyilvánult meg és „cigányozott”. Balogh Robert közzétett válasznyilatkozata szerint („Hogyan lettem rasszista?”, a szerző Facebook-oldala) szó sem volt ilyesmiről – épp ellenkezőleg. Mint írja, kérte, hogy megnézhesse online a kópiát, de erre nem kapott lehetőséget.

Nem voltam jelen, így csak a két beszélgető fél közösségi médiában közzétett nyilatkozatai alapján szűrhetem le a tanulságot, de egy nagyon fontos kitétellel: ismerem Balogh Robertet és írói pályáját. Már csak ezért is szükségét érzem kiállni mellette, és hangsúlyozni: az abszurditásig képtelenségnek tartom a vádakat, még ha nem hallhattam is, mi és hogyan zajlott a helyszínen. Persze sokan védik a színésznőt is, aki úgy érzi, megalázták mind művészi, mind roma valójában.

Azt gondolom, ez a szerencsétlenül alakult esemény a legkevésbé sem rasszizmusról, kirekesztésről vagy megalázásról szól – nem, ez a durva overstatement az „új érzékenység” kulturális művelete. Úgy sejtem – még egyszer: e sejtést csupán a személyes beszámolókra alapozhatom –, semmi többről nincs itt szó, mint a színésznő – bizonyos mértékig jogos – megbántottságáról, mert a moderátor elkésett, és jó ideig magára hagyta a közönséggel. Meg még a filmet sem látta. Kínos és joggal felróható, de akár humorral elüthető helyzet. Persze ahhoz, hogy az érintettnek – a „sértettnek” – még egy ilyen helyzetben is legyen humora, kell egyfajta jó és békés természet, szerénység, miegyéb, de attól tartok, ebben az esetben ez távolról sem így van. Balogh Robert darázsfészekbe nyúlt, vagy inkább pottyant.

Persze a szerző, a színész, a művész úgy általában hiperérzékeny fajta, ezt mindenki tudja, akinek volt már dolga alkotó emberrel, de a sértődés még senkit nem tett nagyobb művésszé – épp ellenkezőleg. A sértett ego csak ott türemkedik elő, ahol hiányzik a szilárd integritás, ahol a belső örökké fenyegetve érzi magát a külvilág ellenséges sárkányfejeitől – holott csak saját démonaival hadakozik. Amikor ennek tetejébe a sértettség örvén bármiféle kisebbségi státusszal revolverez a művész, s erre tekintettel nem lehet tőle – a kultúra szabályait betartva – bármit megkérdezni, akkor – micsoda paradoxon – ő maga válik rasszistává: önmagát zárja rezervátumba.

E ponton érdemes megjegyezni, hogy Balogh Robert is alkotó ember. Számos kötete jelent meg, köztük a páratlan Schvab-trilógia, melyben a magyarországi svábok történetét, vallását, mindennapi életét dolgozza fel – egy kisebbségét, amelynek a kultúráját sehol nem örökítették meg ilyen alapossággal és szépirodalmi igénnyel. Durva a nyár című regényének főhőse egy roma(!) fiú, aki – paradox módon – fehér a feketék között, s e nem hétköznapi állapot metaforikus vetületét arra használja az író, hogy bemutassa a „fekete-fehér” látásmód kártékonyságát; azt, hogy épp annyi álság és kegyetlenség üti fel a fejét a városi értelmiség köreiben, mint amilyen kíméletlen próbatételek elé állítja roma hősét a saját faluja. Itt lehet elolvasni az Irodalmi Jelenben a beszélgetést a szerzővel a regény apropóján.

Annak pedig, aki ismeri Balogh Robertet és tevékenységét, nem kérdés: éppen őrá ráhúzni a rasszizmus, a cigányozás, a másik nyilvános megalázásának vádját… már-már kafkai érzeteket kelt. Egyébként az irodalom (kezdve a Bibliától) és a filmművészet gazdag tárházát kínálja azoknak a műveknek, amelyek a megbántottságból fakadó vádaskodást dolgozzák fel – szó se róla, ezekben a történetekben a megvádolt áldozatok többnyire rosszabbul járnak, mint Balogh Robi. Vele „csak” megszakította az együttműködést a pécsi mozi, ahol rendszeresen vezetett pódiumbeszélgetéseket. Attól tartok, nem ő lesz az elszabadult „új érzékenység” – gyermekei a #metoo, a cancel culture és a karaktergyilkosságok – utolsó áldozata.

Amúgy Pécsre is beszökött az ősz…