Esőzés

Zuhogott. Napok óta nem volt napsütés, de még derengés sem. Igazi november rain. Csak egy jó kis temetés hibádzott metál-gitár-szólóval. De, ami késik, nem múlik, tartja a bölcsesség, ami meg nem azt jelenti, amire mondjuk. Hiszen sokan arra értik, minden bekövetkezik egyszer, pedig nem mond többet, minthogy aminek még nincs itt az ideje, az legalább még kecsegtethet valami jóval is. Tehát nem riogatás, hanem halogató reménykeltés. Nem szűkít, hanem épp tágít. Hevesi csuromra ázott ballonban közlekedett ezen a napon. Igazi diszkomfort. A fenti mondás helyes értelmezésével acélozta szökőárt keltő lépteit. Persze átkozta magát ezerrel, hogy a párizsi rosszullét után Pestre is exportálta a kellemetlen érzeteket. Hátizsákja, igazi, vízlepergetős lévén, s leírni is furcsa, a hátizsákban lötykölődő párizsi eső maradt csak szárazon. Most épp egy automobil suhant volna el mellette, de a nesztelen suhanásban megakadályozta a frecsegő, két irányba is szétspriccelő víz sistergése. Az érkező sárlötty Hevesi kabátját mintázta tovább. Itt a b-vel kezdődő mondat kellene következzék, de az, hogy baszd meg, egy efféle írásban nem mutatna jól. Mindenesetre rázta az öklét, káromkodott a baszd meg-nél cifrábbakat is, és inkább kívánta magát egy montmartre-i kiskocsmába, szifiliszes kurvák közé, mint ide. A víz pedig egyre lötykölődött odabenn, védve a provinciális pesti vizektől.

– Ha egyszer odaérek abba a házibuliba, hát, isten bizony… Valami lesz. Csak ne nagyon fogadkozzunk. Párizsba is mindenféle tervekkel mentem, aztán mi lett belőle. Eső, fázás, rémalakok kísértése, kétes szerelmek, szétázott pillanatok, melyek, mint a csőtöréstől három napja nedvesedő képeslap, pépessé lettek, értelmüket vesztették a következő napon. A pillepalackban elraktározott víz köszönte, jól volt. Ha valaki belekóstolna, pernye ízt érezne. De ha gourmand a kóstoló, igazi somelier, érezné a Párizs környéki erdők utolsó tűzroskadását, a vaskályhába vetett padlásszobai parketták fanyar cipőszagát, az elégetett menyasszonyi fátylak és tűzre vetett szerelmeslevelek parfümillatát. És sorolhatnánk, ha nem unná a mai, szárazabb közlésre éhes, hosszas irodalmi kérődzésre képtelen olvasó. Lötyögött a víz, amit, végül is, mit tudni, miért cipelt magával az író. Egy éjszaka termése a palackban, amiben korábban ásványvíz, aztán újbor bugyborékolt. Kitette az ablakba, és az szemtelenül megtelt reggelig, jelezve az időjárás kérlelhetetlenségét. – Fiam, te csak korlátozottan részesedhetsz Párizs gyönyörűségeiből. Fiam, legjobb, ha ki sem dugod az orrod a padlásszobából, mert mi várna rád. Párizs-csatak, olcsó kocsmák, olcsó emberek, olcsó kis dalocskák a Szajna felett. Inkább hunyd be a szemed az ágyon fekve, s figyeld, hogyan morzézom Párizs énekét, egy tíz napot bennem töltött költő ficsúr érzéseit: Fekete lábon táncol az eső. / Párizsra léptem; / szétfröccsentek / a szimmetriák. / A tépett fényű kávéház-előn / kopasz galambok / sánta nászán / röhög az idő. // Fekete lábon táncol az eső. / A mocskos Szajnán / mocskos kis dalok. / Elhasznált testére / fajtalan koroknak / rablott pompa váj / dísz-sebeket. // Szenved az ég: / peremének fohász-ütötte omladékán / Isten pislog / a vastorony felett. // Fekete lábon táncol az eső. / Hirtelen vizek / Párizsára lépve – / vibráló körökben bomlanak / a szimmetriák.

És Hevesi már aludt is. Álmában a verővényes Champs Elysées-n korzózott, modern fiatalurakkal, akik a Sorbonne óráiról lógtak ki éppen egy kis kocsmázás, némi délelőtti gyönyör reményében, vagy olyan fiatal életművészekkel, akik még csak nem is lógtak ki vagy el sehonnan, merthogy egész életükben nem csináltak semmit, csak tették a szépet. Bukszájuk vagy kiapadhatatlan, életjáradékkal, szülői apanázzsal telve, vagy lapos, de az utóbbi fajtának oly bülbülszava volt, hogy a telt tárcájúak pénzéből tisztességesen eléldegéltek. Aztán a Pompidou– központban és a Rodin Múzeumban időzött, miközben tátott szájjal, a Napnak fordulva falta a fényt ebéd helyett. A tiszta ég alatt, vagy csinált mennyezetek fedezékéből, a nyárra kitárt ablakokon keresztül. És csak sétált és sétált a nyári fotonzuhanyban, és jól érezte magát, úgy töltekezik, mint egy AAA-s akkumulátor. Diskmanjén francia sanzonok követték egymást, néha átadva a helyet a gyorstalpaló nyelvleckék fejezeteinek. Tetszett neki ez az önperipatetikus iskola. Nem is akarta abbahagyni, de az eső kérlelhetetlenül kopogtatott az álmokból visszabukó tudat lőrésein, s a szemek már fel is pattantak. A párkányra kitett palackból, épp most kezdett kicsordulni az esővíz. Végig a felpattogzott párkányfestésen, le a poloskapiszkos, ódivatú, virágfüzéres tapétán, bele a parkettaközök mindent elnyelő Mars-árkaiba. Ocsmány pillanat a ráébredés. A nyakon öntés, hogy stílszerűek maradjunk. A bolondok-házi hidegzuhany, ébredj, te, álmodozó, te, valóságszökevény! Vár az élet kényszerzubbonya, míg le nem nyugszol!

Még szörnyűbb, hogy nyakig beterítik Budapest nyolc egy mellékutcájában. Pedig már csak két sarokra van a bulitól, ahol a harmadik feles után bárkit lebeszél Párizsról. Lebeszél a sétáról esőben, lebeszél az énekről esőben, lebeszél arról, hogy elhiggyen efféle népi butaságokat, hogy a májusi eső aranyat ér. Lebeszél arról, hogy esőember, hogy esőerdő, hogy esőnap, meg hasonlók. Lebeszél mindenről, ami eső! Már fogalmazgatta is szónoklatát. És ha valaki nem hisz neki, hát kiteszi az asztalra a párizsi esővizes palackot perdöntő bizonyítékul: – Nesztek, egy álom alatt hullott! Pedig azt kellett volna mondania, hogy egy álom helyett hullott.

A kaputelefon persze nem működött. Ebben a világban már jobb létre szenderültek a házmesterek. Várnia kellett. Míg várt, nyakába csorgott egy kőszobor lábujjai közül az eső. Már káromkodni sem volt kedve. Meg kellett várnia, míg érkezik egy lakó, vagy, rosszabb estben, egy vendég, akivel együtt ázhatnak-fázhatnak tovább. Ez beletelt kis időbe. Addigra már folytonos prüszkölés gyötörte.

– Hevesi, Hevesi, miért nem maradtál otthon? Szépen az ágyba dunsztolva, nyakig betakarózva, s onnan hallgatózva kifelé a nagyvilág neszeire. Hiszen megtanulhattad volna, hogy a te lelkecskéd kikezdi az eső monotóniája…

– Helló, András! De rég láttalak!

– Szia, Sanyikám! Honnan jöttél, hogy ilyen szépen megfogott a nap?

– Tihanyban időztem apámmal, amíg fénnyel bírta a nyár, de hazakergetett ez a ciklon. Szerencsére a teraszozást szinte nyomban felváltják a házi bulik.

– De nem működik – bökött a néma kaputelefonra András.

– Akkor várunk. Margit is jön, állítólag neki van kulcsa a bulihelyszínhez.

– Már nagyon rühellem az ázást-fázást…

– Látom, készültél. Mit hoztál a zsákodban? Itt az éjjelnappali, két sarok, gondoltam ott majd bevásárolok, ha megtekintettem a konyhai felhozatalt. Csupa hiánycikket veszek, példának okáért kontyalávalót…

– Mit? El se hiszed… Egy pillepalack vizet.

– Hm? – Igen, egy palacknyi esővizet Párizsból. A saját hetesszobám párkányán fogtam.

– Ez igen. Bölcs előrelátás!

– És miért is?

– Mert ez lesz a legmenőbb bulikellék. Egy stamp párizsi esővíz. A csajok bomlani fognak. Már vagy fertály órája ment a csevely mindenféle semmiségekről, de se több vendég, se házlakó nem érkezett. Előttük, a kapufellépő alatt, csermely indult a kanális felé. Az autók és a néha ellépdelő, nagy reményekkel megmustrált járókelők szétázott körvonalai már bosszantották mindkettejüket. A sok beszédtől teljesen kiszáradtak. Az eső, a helyett, hogy alábbhagyott volna ádáz táncában, még inkább zúdította önvalóját. Az éjjelnappali a végtelenben vibrált neonos kirakatával. A legreménytelenebb pillanatban, mikor már a csatornában táborozó patkányok is nyakuk közé húzták fejeiket, Sándor halkan, krákogós rekedten kibökte a kérdést:

– Te, András, nem húzzuk meg a vized? Teljesen kitikkadtam.

– Hogy ezt? De hát büdös. Állott is, ráadásul Párizs minden égésterméke adja a bukéját.

– Sebaj! Mint egy barikolt bor. Pont jó lesz.

– Hülye vagy, kérlek, de a szükség elmét bont. Voilá – kotorászta elő az italt András.

– Ez nem is olyan rossz – ízlelte meg Sándor. Mondhatni, finom is lehetne, ha lenne benne egy-két százalék alkohol, legalább annyi, mint egy alkoholmentes sörben.

– Valóban iható – kortyolt Hevesi is.

[…]

– És akkor, belekapaszkodtam abba a litvánba, az Urauszkaszba, s egymást húztuk a mit tudom már, melyik bulváron. No, az olyan kaland volt, amit, ha megírom a könyvem Párizsról, bizonyosan kihagyok.

Elröhögte magát…

– Ne csigázz, hé! Már olyan párizsolhatnékom lett!

– Pedig mindenkit le akartam beszélni erről a város-szajháról. Na, mindegy… Folytatom. Szóval egymásba karoltunk, úgy botladoztunk a macskaköveken; legalább két lovaskocsi fékezett be a tiszteletünkre; Piafot és Gilbert Bécaud-t énekeltünk; a csajok kurjongattak utánunk, és nem fordítva, nem ám!, az egyik utcanőcske oda is jött, a piros ernyőjét köröztetve a vállán, hogyaszongya – mindkettőnknek segít hazatalálni, ha értjük, mire gondol; de mi csak nyerítettünk; mígnem az megmarkolta a lábam közét, és kinyújtotta a kancsi nyelvét; ám nagyon kellett peselnünk, úgyhogy elhajtottuk a frájlát, és telibe húgyoztunk egy virágágyást; na, erre már jött a zsandár nagy ordítozva, mi meg kurjongatva hagytuk faképnél; nem állunk meg, álljon meg benned az ütő! – gondoltam; rohantunk az esőben toronyiránt, felborogattuk a kukákat, felszöktünk a cégérekig és jól beléjük öklöztünk, ezt neked Párizs, ezt neked!, üvöltöttem, aztán valami parkszerűben kigyomláltuk a virágokat, és félvilági nőcskék kacsójába nyomtuk, de volt, amelyiknek elsodortuk a kalapját cserébe, nem véletlenül persze, aztán női kalapban bohóckodtunk tovább, félrehajtottuk az eső utcafénytől csillogó függönyét, s kiléptünk a nagyközönség elé, mindenki tapsolt és röhögött, mint valami zugkabaréban; malacságokat kiabáltunk a nőknek, és kardcsörtettünk a férfiaknak, kétszer össze is verekedtünk; ázott női kalapjaink, ahogy kell, elgurultak; adtunk-kaptunk rendesen, végül teljesen kitikkadva beültünk egy mellékutca söntésébe, és hajnalig jól leszoptuk magunkat; reggel még megloptunk egy péket, és kivettük egy koldus kalapjából, az esőlötty aljából, az aprót, ittunk belőle egész reggel valami alagsori lebújban, ahova tényleg le kellett bújni; s amikor megérkeztek valami mesteremberek fél nyolckor, kakasszóra, hogy javítgassák a pultot, agyba maró fúrógéppel, hát úgy elküldtük őket a francba, hogy abból lett a harmadik haddelhadd; magam megszereztem a létrájukat, s ahogy Chaplin szokta a filmjeiben, körbeforogtam, a mesterek pedig csak hulltak, mint az őszi legyek, a pohárszék ripityomra tört, mígnem jött egy tagbaszakadt szaki, s ráncba szedett minket, talán, az sem biztos; egyet tudok, valami baleseti ellátáson pofozgattak életre…

– Engem meg a harcsák láttak vendégül, ha hiszed, ha nem. Mint meséltem, Tihanyban jártam, s a Kút felett lebegtem, nem is olyan régen…

– Urak, mit ácsorognak itt bőrig ázva, történetekbe feledkezve?

– Nicsak, a Kaffka Margit! Nem jó a kaputelefon.

– Nicsak, Sándorom! Jöjjetek, van kulcsom. Nagyon neki vagytok hevülve. Mi volt abban a palackban?

– Csak egy kis párizsi eső…