Özvegy, fátyollal

Ágota akkor kezdte járni a ruhaüzleteket, amikor a főorvos közölte vele, Valérnak csak napjai vannak hátra. Egy hét, talán kettő. Készüljön fel a tragédiára.

Három hónappal ezelőtt kezdett szédülni a férje, hamarosan nyilalló fájdalmak jelentkeztek, megszokott hétvégi kiránduláson, a halastó partján veszítette el először az eszméletét. Mentőt hívtak, a sürgősségi osztályon szép arcú, kedves lány vizsgálta meg, rezidens vagyok, mondta, de hamarosan itt lesz a főorvos, szerintem szélütés érte a beteget. Stroke.

Az agydaganatot két nap után állapították meg. Ágota rosszul lett a főorvosi rendelőben, ahol közölték vele a diagnózist, kifutott lábából az erő, a nővér ölelte át, s ültette le a kanapéra. Zavaros gondolatok kavarogtak az agyában. Úristen! Tumor. A halál. Ez lehetetlen. Még soha nem gondolt a halálra. Tudott róla, hogy egyszer mindenkinél bekövetkezik. Mindenki másnál. Azt is tanították az egyetemen, a halál része az életnek. Ő a haláltudatot úgy viselte, mint a petefészek vezetékét. A boldog öntudatlanság tartományába tartozott.

De most szembe kell nézni vele. Szerette a férjét. Vagy inkább jól voltak. Az élet tartalmát mindketten a gyakorlati feladatok megoldásában látták. Rend a lelke mindennek – mondták. Úgynevezett intellektuális, izzás és hevület nélküli szerelem kapcsolta össze őket. Egy mérnök és egy jogásznő ideális pár. Szférákra osztották föl a magánéletüket. Nevezték reszortoknak is. Gyakran példálóztak ezekkel a szférákkal, reszortokkal. A hasonlatokat a sport szaknyelvéből kölcsönözték. Ez rúdugrás, mondta Valér. Nekem való. Ez síkfutás, csináld te, Ágota. Rendben. De a gátfutást azért vállald! Férfi vagy.

A szakma is kicövekelte a határmezsgyéket. Valér nemzetközi cégnél dolgozott mint programmenedzser, a kalkulációk, az aprólékos számítások szakembereként, a misztérium csak azzal érintette meg, hogy naponta le kellett borulnia a földi bálvány, a profitot hozó termék előtt. Annyira taksálta őt a vezetőség, amennyi profitot szerzett a cégnek.

Ágota gondolatrendszerét a számtalan törvénycikkely, paragrafus uralta, a jog gordiuszi csomóit bogozgatta, és a pereskedő ügyfelek sokasága vonult el képzeletében még éjszaka is.

Tiszteletben tartották egymás territóriumait. Az egyén, mondták gyakran, csak akkor szabad a házasságban, ha a szűk családi kereteken kívül van egy szuverén, önálló világa. Ágota szívesen és gyakran idézte egyetemi professzorát, aki a római jogot tanította: igazgyöngy csak zárt kagylóban keletkezik, és minden kagylóban csak egy. Még nem találtak két gyöngyszemet egy kagylóban. Ennyire individuum az ember is.

 A két gyerekszülés sem borította fel az egyensúlyt. Nem voltak szegények, futotta a két fizetésből bejárónőre, Juci egy idő után családtagnak számított, főzött, takarított, a két fiút, Gáspárt és Ervint ő nevelte fel.

Szép idők voltak. Este omlottak be a házba a szülők, meleg vacsora várta őket, a fiúk hamar, nagyon hamar önállósultak, az apai ág bizonyult erősebbnek, kockafej lett mindkettő, nyesték, vágták a matematikát, informatikát, fizikát.

És most? Mi lesz most?

A józan ésszel, rációval megteremtett egyensúly megbomlott. Felborult a rend, amiben mindketten hittek.

Járta az üzleteket. A mindentudó telefont is kézbe vette. Hadd lám, mit írnak az okostojások a gyászról. Annak külső jeleiről. Mert nemcsak lélekben gyászol az ember. És nem akárhogy. Legyen annak rangja, színvonala. A gyászt is tanulni kell.

Bő irodalma van a fátyol viselésének. A gyász világhírű bajnoka Victoria királynő volt Angliában – írja a net. Férje, Albert herceg halála után negyven évig viselte a gyászfátyolt.

Bizony, azóta változtak az idők. Változott a divat. Nem szeretne madárijesztő lenni, de a temetés napján, a ravatalozótól a sírig százan, talán ezren fogják szemmel követni. Kivonul az üzem. Valért becsülték, tisztelték a munkatársai. Ott lesznek a jogász kollégák. Körbeveszi őt a népes rokonság.  Ervin még gimnazista, érettségi előtt áll. Bizonyára jön az egész osztály. És a tekintélyes igazgató. A tanári kar.

Kit fognak nézni? Fajdalommal, szomorú szívvel gondolnak az elköltözöttre, de nézni őt fogják. Az özvegyet. Ez olyan, mintha színpadra lépne, és ezer reflektor fénye zúdulna rá. 

Utoljára az esküvőjük napján volt hasonló helyzetben. Ott is csak őt, a menyasszonyt nézte mindenki. Nem furcsa? Ennyire hasonlít egymásra a kezdet és a vég? Menyasszony lesz ismét? A gyász menyasszonya?

Szabadságot vett ki. Nappal, amíg a kórházi rend engedte, a férje ágya szélén ült. Sajnos, a nagy fájdalmak miatt altatták Valért, csak ritka pillanatokban tudtak beszélgetni. Az új, a modern orvosi etika tiltja a hazugságot. Megmondták a betegnek, hogy hamarosan meg fog halni. Viselje férfiasan a sorsát.

Ágota sorra vette a készruhaboltokat, a divattervezők és a kereskedők tudják, hogy vészes élethelyzetben senki sem sajnálja kiadni a pénzt, megnyílnak a bukszák. Bő kínálatuk volt gyászruhából, kalapból, csipkéből, szalagból, fátyolból. Többet felpróbált, sokáig nézte magát a próbafülkében, egyik fátyol túl rövid volt, másik túl hosszú, egyik sima, másik ráncba szedett, egyik átlátszó, másik túl sűrű, a kalapokat és hajpántokat giccses fekete rózsaimitációk rondították el.

Eszébe jutott az édesanyja szava, aki varrónő volt. A bolti készruha úgy áll az emberen, mondta, mintha villával hányták volna rá. Emiatt ők be sem nyitották a ruhaboltok ajtaját, gyermekkorától asszonykoráig az édesanyja varrt rá köntöst, szoknyát, blúzt, mindent, amit kellett. Kár, hogy már nem él.

Nem hagyhatja az utolsó pillanatra a gyászruhát és a fátyolt. Egy magas sarkú, fényes lakcipőt, egy pár harisnyát és egy értékes, ébenfekete gyöngyöt megvett a boltban, azután felhagyott az üzletjárással. Kikereste a neten a város varrodáit, kedves, kerekarcú nőnél állapodott meg, egyedül dolgozott a parányi műhelyében.  Az ajtó fölött cirkalmas betűkkel írva ott lógott a cégtábla: MAGDI VARRODÁJA.

Ez a személyes hang felbátorította. Úgy lépett be, mint egy rokonhoz. Először csak beszélgettek. Elmondta, mi vár rá, mekkora csapás lesz a férje elvesztése. A varrónőről kiderült, ő már öt éve özvegy, motoros volt az ura, egy teherautó gázolta halálra.

Gazdag divatalbum gyűjteménye volt Magdi asszonynak. Abban lapozgattak, keresgéltek. A franciák uralták évszázadokig a divatpiacot – mondta a varrónő –, de már ide is betört az amerikai ízlés. Mint bőrön az allergiafolt, mindenhol megjelent a Hollywood-szindróma.

Naponta felkereste ezt a parányi varrodát. Összeszorult gyomorszájjal lépett ki a kórházból, de Magdi asszony műhelyében feloldódott a szorongása. Szóba kerültek a híres özvegyek, elköltözött filmszínészek, írók, politikusok, tábornokok hátrahagyott asszonyai. Forgatták, nézték az albumokat. Hihetetlen, micsoda választék a gyászruhákban is! Egyéni ízlés és kordivat határozta meg azt mindenkor. Végül Jacqueline Kennedynél állapodtak meg. Nincs tökéletesebb eszmény. A gyászoló nő égbe nyúló fárosza. A mártír-asszony. Őt is akkora veszteség érte, mint amekkora veszteség az ő életében is be fog következni hamarosan. Az nem számít, hogy Jacqueline férje államelnök volt. A halál előtt mindenki egyenlő. Egyenrangú. Valér egy autóalkatrészeket gyártó üzem terhét hordozta a vállán. S most távoznia kell. Brutális, erőszakos halál pusztítja el őt is. Az agydaganat legalább akkora merénylet, mint Oswald golyója volt. Milyen stílusosan, milyen szépen gyászolt Jacqueline! Eltemették a férjét, de ő ragyogott, tündökölt tovább. A fekete szín is tud ragyogni. Attól függ, ki ölti magára a gyászruhát. Ki takarja el egészen vagy részben az arcát a fátyollal. A gyász sárba tapossa a csúnyát, s egekbe emeli a szépet. A gyászt a nőknek találták ki. Jacqueline tündöklő szépségét a férj halála csak fokozta. Akkor hullott rá minden fény, amikor egyedül maradt. Akkor szembesült önmagával. Igen, így igaz. Az özvegyre több fény hullott, mint a feleségre.

Vajon vele is ez fog történni? Az biztos, hogy nyelvükre veszik az emberek. Egy özvegyet mindig minősítenek. Ellátják jelzőkkel. Milyen jelzőt fog ő kapni? Szépségét nem vonhatják kétségbe, a város tündöklő szépasszonyának tartották mindig. Persze, a viselkedése kerül kereszttűzbe. Jacqueline második házasságát sokan csillaghullásnak nevezték. Az ítélet szigorú volt. Meggyalázta a férje emlékét – mondták sokan. Úristen! Csak nem fog bekövetkezni ez az ő életében is? Harminckilenc éves. És a férje még él! Szabad egyáltalán ezzel foglalkozni? Nem, nem szabad. Ember- és lélekgyalázat még a gondolat is. De hát lehet gátat szabni a fantázia csapongásának? Hát nem modellekre épül fel ez az élet? Ez a világ?

Teltek a napok. Ágota a kórházból mindig a varrodába ment ruhapróbára. Magukba süppedve, de gonddal, figyelemmel próbáltak. Azt már a kezdet kezdetén elhatározták, hogy nem lesz hosszú, földig érő szoknya. Túl rövid se, úgy lábszárközépig érő. S ha már rövid, akkor nem lehet bő. Legyen szűk. Testhez álló. Végül szép ruhadarab került ki a varrónő keze alól. Többet mutatott az idomokból, mint amennyit elrejtett.

Sokkal bonyolultabb egy blúz megtervezése. Kényes ruhadarab. A karok és a mellek  eltakarása vagy szabadon hagyása a legősibb női praktikák közé tartozik.

Azt a szabadosságot, amit megengedtek maguknak a szoknya varrásakor, kizárták. A blúz legyen hosszú ujjú és magas gallérú! Természetesen finom csipke szegélyezze a gallért és a kézelőt. Ágota megtapintotta a felajánlott krepp szövetet. Megborzongott. Túl érdes. Csak a selyem jöhet számításba. Hosszas munkát jelentett a gombok bevonása.

Csak akkor tapasztalták meg, milyen bonyolult művelet egy fiatal, csinos nő gyász-toalettjének elkészítése, amikor a fejre került a sor. Hajpántkoszorú, kalap, fátyol.

Mihez rögzítsék a fátylat? A koszorúhoz? A kalaphoz? Vagy készüljön külön, erre a célra egy homlokpánt? Magdi asszony a fityulához hasonló pántféleséget talált ki, azzal tökéletessé vált a bonyolult kompozíció.

Különös nehézség jelentkezett. A hajzat. Ágota túlontúl gazdag, dús hajfonata nem fért be a kalap alá. Emiatt fodrászhoz is kellett menni, ott gyérítették, stuccolták, kivágtak a hosszából.

Mikor ezzel is készen voltak, Ágota beöltözött. Talpig gyászban állt a varroda közepén. Akkor látszott, hogy mestermunkát végzett Magdika. Már ilyen bizalmasan szólította meg. Tegeződtek. A magas sarkú cipő és a kalap megnyújtotta az alakját. Nyakába akasztotta az ébenfekete gyöngyöt, és finom csipkekesztyűjét jobb kezébe fogta.

Ilyen vagyok én, gondolta. Erős, határozott, méltóságos. És érzem, a gyász valóban emeli a rangot.

Nehezen vette rá magát arra, hogy ezekről az úgynevezett külsőségekről a fiaival is beszéljen. Mindkettőnek volt fekete öltönye, csak nyakkendő kellett és fehér ing. Gáspár a kabát kihajtójára kért szalagcsokrot, Ervin vállalta a karszalagot.

Elviselhetetlenül nehéz, kínos és fájdalmas volt a két utolsó nap. Valér már nem tért magához, mély kábulatba zuhant. Nehezen lélegzett, meggyűlt torkában a nyál, ezért köhögési rohamok törtek rá. Ágota nem mozdult az ágya mellől, főorvosi engedéllyel az utolsó éjszakát is a kórházban töltötte.

Vajon vannak világos pillanatai? S ha vannak, mi foglalkoztatja? Az emlékek? Bizonyára azok. Az emlékek a halál legnagyobb ellenségei. Lehettek titkai? Tiszta lelkiismerettel költözik át a léten túli létbe, vagy nem? Mit visz magával a sírba? Senki sem üríti ki magát teljesen. Nem volt beszédes természetű.

Világos reggel következett be a halál. Napsütéses nyár kellős közepén, augusztus 2-án költözött át a beteg abba a bizonyos másik világba. Vonaglás, vitustánc nélkül, csendesen múlt ki. Sima maradt az arca, egyetlen torz vonást sem rajzolt arra a szenvedés.

A temetéssel járó jövés-menés, lótás-futás lelkileg inkább segített, mint rontott. Enyhítette a kínt. A rokonság, a testvérek, a nagyszülők járták a hivatalokat, rendeltek koporsót, ásattak sírt. Még a sírhantot is megtervezték.

Ágota a református lelkipásztort kereste föl. Bevallotta, nem éltek vallásos életet, nem jártak templomba, de szeretnének egyházi temetést. Visszamenőleg két évre kifizette az egyházi adót, ezt előírja a törvény.

A ravatalozóban és a ravatalozó előtt annyian gyűltek össze, amekkora tömegre Ágota még csak nem is gondolt. A pap halotti beszéde előtt az üzem igazgatója olvasott fel szép méltatást Valérról és – Ágota nagy meglepetésére – az ügyvédi iroda képviseletében közvetlen munkatársa, Péter. Egymás mellett van az íróasztaluk. Kávézni is együtt szoktak a büfében. Szép, irodalmi, majdhogynem költői nyelven szólt arról, mekkora lelkierő kell ekkora veszteség elviseléséhez. Életben maradni nagyobb felelősség, mint meghalni. Inkább Ágotára vonatkozott mindez, nem a halottra. Búgó hangja felkavaró volt.

A rokonságból Gergely nagybácsi búcsúztatta Valért.

Az ima után megindult a tömeg a sír felé. A halálharang kongásának ritmusára lépkedtek.

Végtelennek tűnt az út. Lelassított film kockái peregtek.

Ágota azt érezte, hegyes tűszúrások fúródnak a testébe. A gyászoló gyülekezet minden tagja őt nézte.