„…lépked, majd végül lemarad az álom…”

Gyászmunka. Elengedés. Sorsromkocsma. Emléklevitáció. Dezillúzió. Ehhez hasonló pótszavak jutnak eszembe Szálinger Balázs számlakönyvét (bár ezt a kört ő fizeti) olvasva, de emiatt senki, legkevésbé ő, ne gondoljon semmi rosszra. A költő csak az igazat írja – álmainkról, tetteinkről, kifosztatásainkról és szétfoszlásunkról. Mondanám, hogy Lao Ce, mondanám, hogy Az Út és Erény könyve fekszik tőle annyira nem messze, félig kinyitva egy távolabbi polcon, de ezek a versek még nem ölelkeznek össze a bölcsesség szótlanságával; ezek még remélnek, álmodnak, sírnak, jajgatnak, temetnek, és egyre lakonikusabban szomorúak. A kötet címe – És most kelletlen elrugaszkodom – és címlapja (Somogyi Péter nagyon mélyre hatoló „Capa-átirata") azonnali bizalmas viszonyt teremt az olvasóval; kivéve, mondjuk, a rózsafüzért. Mellékmondat: az irónia lényege, amiért sokan nem szeretik, az, hogy bájosan mosolyog, mint egy dagerrotípia, de belénk hatolva olyan élesen fókuszál, mint egy sugárkezelés. Nos, Szálinger korunk egyik legjobb diagnosztája.

Aki most, e válogatással, benyújtja a számlát. Vagy inkább elkészíti azt; önbevallás múltról, jelenről. „Az utcán / ötven éve minden változatlan” (A Szentegyház utcai csel), szóval maradjunk egy slágervariációnál: a költő verseiben a holnap és a ma a tegnap jelene (vö. Idétlen időkig). Bár, jut eszembe, ama film mégsem pontos hivatkozás, hiszen ott a főszereplő végül – egy végtelennyi idő alatt – előnyére változik, de Szálinger verseiben a történés egyre kormosabb, töppedtebb, szikárabb – ha lehet, úgy mondanám: a történet Allegro Barbaro, a dallam viszont „Lilaakác és selyemfa hangos / Társulására” (Hetés) alkalmas. És tűnődésre, gondolkodásra, gondolkodtatásra; böngésszük a számlát, igen, minden itt van, tényleg ennyi az üdítő, a szervízdíj benne van, halljuk a diszkrétet, de nem a mi számlánk lenne, ha nem csapnánk azt hozzá a végösszeghez. Igen, Szálinger ehhez nagyon ért – tárgyszerűen, szépen, elegánsan asszózik; tükröt tart, de abból penge csapódik ki.

Mivel ez, mint említettem, válogatott versek kötete, remélem, sok olvasónak nem kell élesíteni emlékein, de a „későn jövőknek” hadd idézzek fel néhány ismert, vagy számomra is elbújt hasonlatot, metaforát; igen, játsszunk most egy kicsit Szálinger kottájából. Azzal kezdve: fütyüljük el vele együtt ezt a két sort – „Verebek, cinegék a faágra kiáll- / va tanultak az égbe repülni” (Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót) – a talán még ismert dallamra, s azonnal tudjuk, honnan a kezdet, az indulás-induló a kötetben. No persze, kellene egy refrén, gondoljuk, de az is ott van – végig, az utolsó oldalakig, belerejtve a szóközökbe. Ilyen pazar sorok mögé, mint „mért lesz hősünk a léttől meglopott, / s nyomai földig feledett nyomok” (Ó, a reményteli égbolt!), „Nem nemzi senki az öregeket: / Csak úgy lesznek, szinte véletlenül” (Régvolt királyok), „Demokrácia nevű égitest / Úszik át a Köztársaság Övön” (Demokrácia), amúgy az egyik definitív Szálinger-vers ez, persze, tudnék olyan politológust mondani, aki egy szót sem értene belőle, de haladjunk tovább, „Kineveztetek folytonos jelennek / Néhány évtizedet – de ez a múlt, / Éppen ez ellen szálltatok a síkra.” (Rendszerváltás_2.0), „Nem az az áldott, ki jelentéktelen, / S Urát keresve embertársába olvad?” (Audiencia Benedeknél), „Itt járt az ördög, de amit elvitt / Valaki fogta és visszahozta” (Bodzaforduló), „Fogolycsere után a híd még ott marad kicsit.” (egyezik a vers címével), „Kevés ember való ma már istennek.” (A tájsebengedély), „S olykor kő alól, kollégiumi szobákból / Előbújnak fura kis lázadók, / Akik nem ismerik a történelmet.” (Jó reggelt!) „Gyakorlatban viszont forog a föld, / És bűneinkről lecsúszik az árnyék.” (Vers)

Az idézetek persze hepehupásak így, kiragadva, de megidézik a kötet egészét s a szerkesztés egy irányba haladó, könyörtelen ívét. Szálinger állította össze, remekül; hallani s tudni véljük szándékát. Mindvégig mintha történelemkönyvet olvasnánk, régi korok jelkép-hőseit látjuk magunk előtt, megszólíttatnak, ám arcukra már ráégett a későbbi korok pátosza; a költő letörölné azt, talán, de inkább csak megmutatja a szobrok, a múlt, a dermedt időtlenség más-állagú patináját, „Zajlik minden érinthetetlenül” (Hetés), s persze a jelenről s a jelenhez is van szava, de tükrözteti azt a történelemre, ha sejtetve s halványan is olykor, folyamatos szürkület, folyamatos alkony festi, vonja be a képeket, s végső soron minden történelem csak vélt, „S kiporolják, ha eltűnik a nép.” (Hétfő éjjel az Üllői úton). Minden hivatkozás csak terelés, csak szmog.

Mint mondtam, irgalmatlan kötet ez. Kemény, szókimondó válogatás. Gyászmunka? Elengedés? Sorsromkocsma? Emléklevitáció? Dezillúzió? Ki tudná megmondani. A szerkesztés ereje fölött tűnődőm, új vers nincs (legalábbis úgy gondolom) a kötetben, de a koncentráció mintha itt jóval erősebb lenne. No persze, a mihez képest sem elengedhető, a történet körülöttünk s velünk egyre kötöttebb, zártabb, s meglehet, a költő már készülődik a palackposták korához. A legfontosabb, hogy kezd jogosan helyet követelni a magyar költészet egyik gyakori vonulatában – a dezillúziók kávéházi asztalánál. Hiszen forradalomról írni kicsit mindig könnyebb, mint azok vereségéről; s pláne, ha fájni kezd a vereség elmismásolása. Vajda, Tompa s Arany átélte s megírta ezt; s milyen erősen írt erről Babits, Karinthy, de lapozzunk könyveinkben, idézzük föl Zelk (Tűzből mentett hegedű) és Benjámin (Tengerek fogságában) könyveit, igen, a dezillúzió gyakori vonása a magyar szépirodalomnak – nem árt ezt szem előtt tartani.

Talán az eddigiekből már kiderült: egy számomra nagyon kedves költőről beszélek. S ha már ezt megvallom, habár kéretlenül, hadd idézzem saját magam; hogyan is írtam én róla úgy egy évtizede, a Köztársaság című kötet apropóján. „Gondolatai, felismerései, a különböző helyzetek belső értékelései mind-mind sorra visszaköszönnek valahonnan; vagy barátaim korai írásaiból, vagy (bocsánat, hogy még erre is utalok) saját verskísérleteim hangulataiból, még a hetvenes évekből. Neki még várnia kellett egy-másfél évtizedet a hasonló utak bejárására, s hát, ha már az eddigieket kiemeltem, fontos tovább részletezni: nem azért vált kedvencemmé, mert arról ír, amit mi is felismertünk, hanem azért, mert ugyanazt lényegileg ugyanúgy fejti fel, más ritmussal, más szókinccsel, más verstant alkalmazva, ezért egészen más – na jó, jobb – költészetet teremtve, de hát a táj ugyanaz. És valahol ez a lényeg, sőt, annál sokkal több – ez az értelme.”

Jó kis kötet, írtam ezt is, anno. Nos, ez is jó kötet. Nagy. Nagyon jó olvasni. De nagyon rossz megérteni minden szavát. Erről persze ő tehet a legkevésbé. Adós vagyok még egy félmondat magyarázatával, miért is mondtam, hogy ezt a kört ő állja? Nos, legutóbbi kötetét egyéni vállalkozóként adta ki, előfizetőket a közösségi médiában keresve, és most is ezt az utat járja, elegáns köszönetnyilvánítással. Mert a kötet háromszáztíz példányából százat a korábbi előfizetőinek postázott, ajándék gyanánt - számozott s aláírt bibliofilként. Erre gondoltam, hogy lassan valóban a palackposta lesz az egyetlen járható út. S tartozom még az adatokkal.

Szálinger Balázs: És most kelletlen elrugaszkodom. Versek. Keszthely, 2023