A kulturális emlékezet vakfoltjai: nőírók Erdélyben

Kezdjük számokkal. Három az ötvenöthöz. Hat a százhatvannégyhez. Kettő a hetvenkettőhöz. Három az ötvennyolchoz. Ennyi itt most elég; aki meg szeretné tudni az arányok pontos jelentését, lapozza fel a nemrég megjelent, Erdélyi magyar nőírók című tanulmánykötetet, amelyben sok más izgalmas adatot és összefüggést találhat.

Annyit azonban elárulhatunk, hogy a felsorolt adatok az erdélyi magyar irodalom 20. századi nyilvánosságának nemek szerinti megoszlására vonatkoznak. Balázs Imre József, az Erdélyi magyar nőírók tanulmánykötet szerkesztője azt mondja egy interjúban: „Egy olyan világban élünk, ahol a lakosság is nagyjából fele-fele arányban oszlik el nemi szempontból, így egy ideális világban az, amit a férfiak gondolnak a világról és amit a nők gondolnak róla, szintén fele-fele arányban kéne jelen legyen. (...) Az emlékezetben szelektálni szoktunk, tudjuk, hogy jelentek meg még az elmúlt száz évben is olyan női íróknak könyvei Erdélyben, akik nem kerültek bele a tankönyvekbe, sem az irodalomtörténetbe, és én próbálom megérteni, hogy miért van ez így. Vajon nem hátrányos helyzetből indultak a női szerzők eleve?”1

A kötet tíz erdélyi nőíró életművével foglalkozik. Ezek kapcsán előkerülnek olyan egyéni elemzési szempontok, mint a vonatmotívum, stigmatizáció, trauma, posztmodernség, formabontás, műfaji kérdések vagy animal studies. A tanulmányok történelmi-kronologikus sorrendet követnek, nagy vonalakban végigvezetnek az erdélyi irodalom korszakain a különböző generációkon keresztül. Ezek mentén kirajzolódik az erdélyiségtapasztalat alakulása, változása, ennek szociológiai és irodalmi lenyomata a 20. század folyamán, s ezzel egyidőben a női irodalom kérdései, a nőírók helyzete Erdélyben – a tanulmányokat ez utóbbi két szempont fűzi homogén kötetté, ahogy a cím is jelzi.

Ezennel pedig színre is lép a kötet első hősnője, Berde Mária, aki a 20. század elején azon felfogás ellen küzd, miszerint a nőknek kizárólag a líra körül a helye. „Tudom ugyan, hogy nem hisz a női epikumban, és minket lyrizáló tüneményeknek tart”, írja jó barátjának, Tompa Lászlónak, és nem átallja regényeit rendszeresen küldözgetni neki, méltató kritikát várva. Egyik regényéről, a Tüzes kemencéről többet is megtudunk, például kiderül a tanulmányból, hogy egyszerre transzilván és európai, és hogy a „házasságtörés feldolgozása során emancipálódó s közben végig erkölcsösnek is maradó asszony” belső történései közvetítésével a nők öntudatosságát próbálja felébreszteni. Prózai munkásságának eredményeképpen végül ily’ szavakon derülhet egy Tompától kapott levélben: „Maga ama kisszámú embertársaim közé tartozik, akiknek meg szoktam bocsátani, ha nő létükre néha egy-egy regénnyel merészelik férfi kényúri mivoltom leereszkedő figyelmét magukra irányoztatni.”

Ha kedvünk támad körutat tenni az 1930-as évek Erdélyében, Erdélyi Ágnes regényszereplőivel bejárhatjuk Nagyváradot, Kolozsvárt, Tordát, Marosvásárhelyt, Szovátát és Parajdot. Az utazás közben gyönyörködhetünk az egzotizált tájban, de elmélkedhetünk a (nagyváradi szempontból) megtapasztalt idegenségérzeten is, ezzel együtt pedig örvendhetünk annak, hogy a regény szövege hiteles marad, nem kezdi el kényszeresen magyarázni és rekonstruálni saját magyarságát, erdélyiségét. A Kovácsék című regényben megelevenedik az a kor is, amikor a képzett magyar szakmunkásokat azért rúgták ki az állásukból, mert nem tudták megmondani, mikor született Ștefan cel Mare moldvai fejedelem – a szöveg viszont nem a két nemzet közötti ellenségeskedésről szól, hanem sokkal inkább a kisebbségek ellen irányuló hatalmi eljárásokat mutatja be.

Ignácz Rózsa 1937-ben megjelent, Anyanyelve magyar című regénye kapcsán többek között annak lehetünk szemtanúi a tanulmányíró jóvoltából, hogy a korabeli kritika a regény elemzésekor hogyan alapozott arra a nézetre, miszerint a férfi írás tekintendő semlegesnek, egyetemesnek, s így a női irodalom a szépirodalmon belüli szubkultúraként tételeződik, azaz nem kerülhet a férfi irodalommal egy szintre; valamint arra az általános, nőírókkal szembeni előítéletre, hogy a nők nem képesek hatalmat gyakorolni a saját szövegük fölött, „nem uralják a formát, és nem tudnak a részletek fölé emelkedni”.

Aztán ugrunk egyet az időben, fejest egyenesen a kommunizmus éveibe, Varró Ilona novelláinak világába (mert bizony a kommunista Erdély is Erdély, még ha nem is oly’ szemet gyönyörködtető). Szövegeiből eltanulhatjuk a fortélyt, hogyan kell elkülönböződni a kommunista propaganda sugallta női szerepektől. Emellett okulhatunk annak a művésznek a hibájából, aki a felesége sírjából kihantolta a korábban neki ajándékozott verseket – és bizony a hajdani asszony kifejezte nemtetszését a másvilágról.

A kötet végén, megérkezve a jelenbe, meglepetés vár: kortárs fiatal szerző, Mărcuțiu-Rácz Dóra versei kerülnek egy légtérbe Hervay Gizella verseivel. Közös témájuk a női szorongás, a trauma elszenvedése (vagy az a gyomorszorító érzés, hogy ugyan nem történt meg, de bármikor megeshet), a hétköznapok félelmei: egymás mellé kerülnek éjjeli hazataxizás, szegénység, toxikus kapcsolatok, háború és blokknegyedek. Mihez kezdhet mindezekkel az irodalom? „Szavak helyett verset mondok neked, hogy jobban megértsd”, írja Hervay Gizella; „majd írok egy szolidaritás verset / (...) nincs nagy visszhangja és kevés / a honor de legalább beszéltünk róla / legalább tematizáltam”, fogalmazza újra Mărcuțiu-Rácz Dóra.

A fenti válogatás csupán kicsiny része az Erdélyi magyar nőírók tartalmának. További szerzőkért és életművekért, botrányos irodalmi csatákért, posztmodern formabontásért és állati jelenlétért forduljanak személyesen a kötethez.

Összességében véve miért is érdemes foglalkozni a női irodalmi hagyománnyal, kultúrtörténeti manifesztummal? A kötet sokféle szemszögből közelíti meg a választ; egyik megfontolandó gondolata ez: „A női írásmód hagyománnyá válása azt is eredményezhetné, hogy »a nem harcias nyelv, a befogadó attitűd, az asszociatív gondolkodás, a nem hierarchikus, személyes és nyitott szemlélet« nagyobb eséllyel válhatna részévé az irodalomról szóló diskurzusnak, vagy hogy a másokkal való viszonyban kialakuló identitás, a kapcsolati hálókra eső fókusz tematikusan és szemléleti értelemben egyaránt releváns modellekké válhatnának a történeti visszatekintésben.” Fontos hangsúlyozni, hogy az idézetben „nem esszencializált női jellegzetességekről” van szó, hanem „olyan történelmi-szocializációs mintákról, amelyek empirikusan jelen vannak az elmúlt közel százötven év női szövegeiben, és a kultúrában működtetett bináris oppozíciók nyomán tradicionálisan leértékeltnek számítottak.”

Ahogy a kiadás fülszövege is jelzi, ez az összeállítás hiányt pótol ugyan, de nem törekszik teljességre; egy következő kötetben helyet kaphatna például a negyvenes—ötvenes évek irodalmának néhány képviselője is, illetve még több összeolvasási kísérlet, régebbi és kortárs szöveg párbeszédbe állítása. Érdeklődve várjuk a folytatást!

Erdélyi magyar nőírók. Szerk. Balázs Imre József. Korunk – Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2022.

1 https://foter.ro/cikk/mindenkinek-van-egy-lelki-totemallata-interju-balazs-imre-jozsef-koltovel-kritikussal/?fbclid=IwAR3TFKIX61QdU_XP6iPwBE2Vy6gOQRCNnHQhy7zdTLZgMtg27m100t6T51s