Kit emlegetnek ma is, és kik merültek feledésbe az erdélyi női írók közül? Milyen poétikai vagy kontextuális okok állhatnak e mögött? Vonhatunk-e párhuzamokat az erdélyi, a magyarországi és a vajdasági irodalom között? Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ a Fiatal Írók Szövetsége két részes beszélgetésének első estje, amelyre október 22-én, szombaton a FUGA előadótermében várták az érdeklődőket. Balázs Imre József költővel, irodalomkritikussal, az Erdélyi magyar nőírók című kötet szerkesztőjével és Vallasek Júlia irodalomtörténésszel, irodalomkritikussal Szarvas Melinda irodalomtörténész, kritikus beszélgetett.

Akár növényekről akár állatokról legyen szó, el kell ismernünk, nélkülük szegényebbek lennénk. Vannak dolgok, amelyekre élőlénytársaink segítségével tisztábban ráláthatunk. Őket figyelve érthetjük meg igazán, hiába várjuk, hogy elüljön a vihar. Jobb, ha ehelyett inkább megtanulunk az esőben táncolni, és a pocsolyákat kerülgetve vagy éppen azokban csobbanva gyönyörködni mindabban, amiből életre hívhatjuk a boldogságot. Nehéz egy állatot figyelmen kívül hagyni, és nem is érdemes. Az idők kezdete óta megihletik a művészeket, legyen szó festészetről, szobrászatról, zenéről vagy éppen irodalomról. Lukianosz szamarától kezdve, Albrecht Dürer rinocéroszán át, Camille Saint-Saën Állatok farsangjáig számtalan élőlénytársunk tette maradandóvá az emberek alkotómunkáját. Értekezésemben – a teljesség igénye nélkül – három kortárs erdélyi költő: Sánta Miriám, Muszka Sándor és Balázs Imre József verseiben vizsgálom az állatreprezentációkat.

Horváth Előd Benjámin számára olyan az írás, mint a tetoválás, bele van égetve a bőrébe, lehetne ő a magyar beatköltő – állapították meg a kolozsvári Bretter Kör legutóbbi vendégéről, akinek verseihez Balázs Imre József írt vitaindítót.