Eltűntél, és én nem kerestelek…

Nem kerestél, mondtad.

Röviddel azelőtt még ott álltál mellettem, egymásba karoltunk, csak túl nagy volt a tömeg, ezért először kézen fogva mentünk, majd egymás után, míg egyszer csak nem voltál mögöttem.

Körülnéztem, csodálkoztam, a nevedet kiáltottam, nem láttalak sehol. A tömeg vidáman, felszabadultan hullámzott a főtéren, nevettek, hangoskodtak, volt, aki énekelt. Egy kislány állt magában, lufival a kezében, szája sírásra görbült, úgy véltem, elszakadt a szüleitől. Nem vagy egyedül ezzel az eltűnéssel, gondoltam, és igyekeztem megvigasztalni a kislányt, aki még jobban bömbölt attól, hogy nem értett semmit, amit mondtam. Azt hiszem, olasz volt. Egy férfi hirtelen durván elrángatott és valamit kiabált az arcomba, ebből gondolom, hogy olasz lehetett a gyerek, és ez lehetett az apja. Azt hihette, hogy bántani akarom a kislányt. De vajon miből gondolta?

Engem is bántottál, mondtad.

Még ha így is van, és bántásnak nevezzük, ami történt, akkor sem értem, az apának mi baja volt velem. Inkább megkérdezhetett volna.

Vannak helyzetek, amikor minden kérdés fölösleges, mondtad.

Azért elgondolkoztam, miért hagytál ott a tömeg közepén és merre mehettél. Mert azt én nem úgy gondoltam, amit mondtam, de tudom, hogy félteérthető volt, és ezért talán jogosan haragudtál rám. Máskülönben pedig azt hittem, már túl vagyunk rajta, hiszen egymásba karolva sétáltunk, ebből arra következtettem, hogy vége a traumának, visszatérhetünk a nyaraláshoz, a sétáinkhoz, a tengerparthoz, az esti koktélokhoz a szállodában, és a többi kis műveletünkhöz, amit leginkább az ágyban végeztünk oly nagy szorgalommal. Még a sétára indulásunk előtt is.

Jó volt, igaz, kérdezted.

Megnéztem minden kávéház teraszát, bementem mindenhová, ahol WC is volt, hátha ott állsz sorban valahol a nők között, de nem láttalak. Még egy élelmiszerboltba is belestem a kirakaton át, de az pangott az ürességtől. A reggeli utáni időszakban ezek a kis szatócsboltok be is zárhatnának, ebédidőig alig-alig lép be valaki. Próbáltam felidézni, szóltál-e valamit, mielőtt eltűntél, emlékszem, egy idősebb pár mellett mentünk el, és az asszony angolul mondta a férjének: what a charming little town is this here, és elégedetten cöccögött a fogán. Amerikaiaknak gondoltam őket. Indeed, mondta a férje, és elbizonytalanodtam a nemzetiségüket illetően. Épp megkérdeztelek volna, te azért sokkal jobban tudsz angolul nálam, ezért hátrafordultam, és láttam, nem vagy mögöttem. Angolok vagy amerikaiak, kérdeztem mégis fennhangon, mintegy ösztönösen. Senki nem válaszolt, bár a tömegből volt, aki furcsán nézett rám, talán bolondnak gondolt, aki magában beszél. És akkor megláttam a kislányt a sírásra görbülő szájával. Utána meg jött az a férfi, és kiabált velem. A teraszok üresek, úgy értem, általad üresek voltak. Megkönnyebbültem.

Ne már…, mondtad.

Időt nyertem, és nem kellett kimondanom, ami nyilvánvaló volt. Tudtam, ha hazaérünk a nyaralásból, elhagysz. Amíg kart karba fonva sétáltunk, azon járt az eszem, hogy tudnám ezt megelőzni. Kétesélyes volt, az egyik, hogy nem hagysz el, a másik, hogy én mondom ki előbb.

Milyen taktikus, gúnyolódtál.

Nem tudtam, mivel győzzelek meg, hogy maradj velem. Minden, ami eszembe jutott, annyira közhelyes volt, hogy kinevettél volna. A vicc inkább az, hogy tényleg minden szót komolyan gondoltam. De kimondva olyan banálisnak hatott. Te vagy életem szerelme. A legjobb, ami valaha történt velem. Nem akarom nélküled elképzelni a jövőt. Azóta rájöttem, az a baj ezekkel, hogy az összes ilyen kijelentés rólam szól. Te nem vagy benne egyikben sem. Neked miért lenne jó, hogy velem maradj? Mit ígérhetek? Hisz épp megtagadtam valamit, ami fontos lett volna számodra. Ezért döntöttem a második megoldás mellett.

Kishitű, mondtad.

Amikor magamra maradtam a főtér forgatagában, és megkönnyebbülést éreztem, tudtam, hogy nincs tovább, ennyi volt. Nekünk nincs közös jövőnk. Ezen gondolkoztam, amíg leértem a tengerpartra. Nem voltál a szokásos helyünkön, és én örültem ennek a kis haladéknak, hogy kitalálhatom, hogyan szakítsak veled, mikor visszajössz. Búvárkodtam egész délután, még ebédelni sem mentem fel a szállodába. A halak elbűvöltek, a sziklarepedésekből álló vízalatti városaik összetettsége és idegensége megrendített. Alig bírtam mozogni, amikor kijöttem a vízből, úgy elfáradtam. Felvánszorogtam a szobába és úgy nedvesen, sósan, ahogy voltam, elaludtam. Már sötét volt, amikor felébredtem. A vacsoránál se jelentél meg, és megint csak örültem, bár majd megőrültem a hiányodtól. A szokásos kis vicceinken járt az eszem. Magamban szóvicceket gyártottam az ételre, a sótartóra, és tudtam, jót nevetnél, ha hallanád. A humorom mindig is tetszett neked. Sokat ettem, megéheztem a búvárkodásban. Mikor felmentem, és láttam, hogy továbbra sem vagy ott, az jutott eszembe, lemegyek a bárba és kipróbálom magam, olyan régen nem volt alkalmam…

Hűtlen, mondtad.

Reggel már nyugtalan voltam, hogy nem értél vissza. Üzenetet sem hagytál. Szóltam a portásnak, azonnal hívjon fel, ha megjelensz. Tudni akartam, hogy megvagy épen és egészségesen.

Biztos, ami biztos, mondtad.

De nem kerestelek. Azt gondoltam, ha el akartál tűnni, arra biztos jó okod volt. Mindig is te voltál közöttünk az okos és a megfontolt. Tiszteletben tartottam a döntésedet, hogy épp egyedüllétre van szükséged, azok után, hogy… Bementem a városba, nézelődtem, magamban reménykedtem, hogy meglátlak, fürkésztem a tömeget, az arcokba bámultam. Bárcsak te bámultál volna vissza, de csupán idegen arcokat láttam, akik zavartan elfordultak a leplezetlen érdeklődésem miatt. Nem tudhatták, hogy egyáltalán nem érdekel senki, csak te.

Haha, mondtad, hahaha.

Bementem abba a boltba, ahol együtt voltunk két napja, emlékeztem, melyik blúzt szeretted volna, fel is próbáltad, jól is állt, de drágának találtad. Most megvettem, tudtam, örülni fogsz neki, ha megjössz. Figyelmességnek szántam, és engesztelésnek is. Egyre jobban átéreztem, milyen lehetett neked az az elutasítás. Megpróbáltam elképzelni, mi lett volna, ha igent mondok. A boldog mosolyodat. Azóta sem értem, miért szeretkeztél velem azután a beszélgetés után. Mit akartál közölni vele?

Már sosem fogod megtudni, igaz, kérdezted.

Ültem egy padon a parti sétányon, töprengtem, egyre ezen járt az eszem. Előttem a tenger, de észre sem vettem. Egy család fagylaltot nyalt, és padot keresett, de mind foglalt volt. Jól megnéztem őket. Az jutott eszembe, hogy pont erre mondtam nemet. Két gyerek, fiú, lány, a feleség igazi szépség lehetett a szülés előtt, az apa jóképű negyvenes, épp elkezdett őszülni, az az ellenállhatatlan fajta, akire buknak a nők. Vajon az asszony sokat féltékenykedik? Vajon a férfi kihasználja az adottságait? Tudja egyáltalán, hogy milyen jól néz ki? Ez egy nagyon szép és nagyon problémás család, vontam le a következtetést. Mi biztos jobbak lettünk volna együtt, mi nem voltunk ilyen szépek.

Hát köszönöm szépen, mondtad.

Kezdtem bánni, amit mondtam neked. Hirtelen minden olyan egyértelműnek tűnt. Ha ekkor kérdeztél volna, biztos igent mondok. De nem voltál ott. Fogalmam sem volt, hol lehetsz, és meddig fog ez így tartani.

Erre nem számítottál, igaz, kérdezted.

Egyedül voltam, és ez nagyon zavart. Többször is odafordultam, ahol lenni szoktál, mindig a jobb oldalamon, és majdnem szóltam is hozzád, majdnem a combodra tettem a kezem ott, azon a padon. Második napja nem voltál velem, és már egyáltalán nem éreztem megnyugvást, mint az eltűnésedkor. Inkább ideges lettem és türelmetlen, hogy mikor jössz már vissza hozzám. Beszéljük meg még egyszer azt a dolgot, ez volt minden vágyam. Egyben haragudtam is rád, mert azt éreztem, túlságosan is büntetsz, ennyit azért nem érdemeltem.

Senki nem érdemel ennyit, mondtad.

Délután búvárkodtam megint, hátha eltereli a figyelmemet, de most nem használt. Alig fél óra után feladtam, a homokban hevertem és megnéztem minden arra menő fiatal nőt, olyan lehettem, mint egy vadászó szatír. Páran meg is szaporázták a lépteiket előttem, de volt egy-kettő, akik visszanéztek, igyekeztek érdekesnek és titokzatosnak látszani, és azok is voltak, csak éppen nem érdekeltek. Sértődötten továbbléptek, keresték az újabb facér prédát. Te nem jelentél meg a strandon, bár néhányszor mintha a te alakodat, mosolyodat, frizurádat fedeztem volna fel a tömegben. Aztán rájöttem, lehetetlen, hogy ott legyél, ahol én, mert nem akarod, hogy találkozzunk, pont ez a büntetés lényege. És akkor feladtam. Bementem a bárba és ittam.

Micsoda macsó, mondtad.

Másnap rettenetes fejfájással ébredtem. Rendeltem egy kávét, és kértem aszpirint, de csak hányingerem lett tőlük. Visszamentem a szobába, és aludtam. A te paplanoddal takaróztam.

Nagyon romantikus, gúnyolódtál.

Este rájöttem, már csak egy napig maradhatok, utána repülés haza. Hogy is jöhetnék haza nélküled? És mit mondok a szüleidnek? Hogy összevesztünk, és leléptél, és négy nap alatt sem jöttél vissza? És otthagytalak, bárhol legyél is? Mégis mit kéne tennem, tépelődtem.

Na mit, kérdezted.

Reggel a portás hívta a rendőrséget. Az egyenruhás udvarias volt, a civilruhás gyanakvó. Miért csak három nap elteltével jelentem be az eltűnést, kérdezte. Mert csak büntetni akarsz, mondtam neki, de már nem tudom tovább egyedül elviselni, keressenek meg és hozzanak vissza, ezt szeretném, inkább veszekedjünk megint, csak legyél meg. Hogy hol voltam három napig, kérdezte a nyomozó. Itt-ott, minden felé, városban, tengerben, bárban stb. Miközben a menyasszonya eltűnt, maga nyaralt, kérdezte gyanakvón. Nem, én csak próbáltam elviselni a hiányodat, feleltem, de nem lehettem túl meggyőző. Maga nem utazik haza, velünk jön, mondta a nyomozó.

Letartóztattak, mondtad.

Nem, azaz de, vagy ki tudja, először a rendőrségre mentünk, az egyenruhás mint egy hordár vitte a csomagomat, és a tiédet is, mert ki kellett pakolni a szobából. De nem maradtunk a rendőrségen, elvittek egy másik szállodába, az kicsi volt és koszos, még csótányt is láttam. Itt hogy fogsz rám találni, kérdeztem a nyomozót, de ő csak megrándította a vállát, három nappal az eltűnés után már ne reménykedjek, mondta. És otthagyott a kietlen szobában. Nem volt olyan paplan, ami azelőtt a tiéd lett volna. Elővettem a csomagodból egy pulóvert, de nem segített. Alig aludtam. Inni akartam megint, de itt nem volt bár. Kávéautomata volt, jobb híján ittam egy americanót.

A piros pulcsi volt, igaz, kérdezted.

Másnap a nyomozó végigkérdezte újra meg újra az eltűnésed történetét. Mire befejeztük, a repülő éppen elindult hazafelé. Ne aggódjon, majd kap új repülőjegyet, ha minden rendbejön, mondta az egyenruhás. Eszembe jutott, hogy a szüleid várni fognak a repülőtéren. Telefonáltam nekik, de senki sem vette fel. Hagytam üzenetet. Kértem a rendőröket, értesítsék a repülőteret, és szóljanak az öregeknek, hogy másik géppel érkezünk, majd szólunk, mikor, de nem értették. A szüleid azóta is utálnak, nem annyira az eltűnésed, hanem inkább a repülőtéri idegeskedés miatt. Szerintük én tehetek mindenről.

És te mit gondolsz, kérdezted.

Még két hétig tartottak ott. Térfigyelő kamerák felvételeit nézegették, kérdezgettek, razziáztak, átkutattak ópiumbarlangokat, nyilvánosházakat, hajléktalanszállókat, tették a dolgukat. De te nem voltál sehol.

Micsoda helyek, mit kerestem volna ott, kérdezted.

Végül hazaengedtek, elvihettem a csomagodat is. Apád úgy tépte ki a kezemből a bőröndödet a reptéren, olyan erővel, olyan tekintettel, mintha ezzel meggyilkolhatna engem, egyidejűleg téged visszaránthatna közénk. Anyád szipogott, nem szólt, nem intett. Sosem láttam őket többé. Próbáltam telefonálni, de nem vették fel. Elmentem meglátogatni őket, de elköltöztek. Eltűntek ők is, mint te.

Talán nem éppen úgy, mondtad.

Pár héttel később a kinti rendőrség küldött egy fényképet, egy cipő volt rajta, hogy felismerem-e. Magas sarkú, barna körömcipő, divatos, méregdrága. Volt ilyen cipőd, el is vittük magunkkal, de aznap nem ez volt rajtad. Megnézhettem volna, megvan-e, ha a szüleid nem tűnnek el a csomagjaiddal együtt. Azt válaszoltam, ha a tiéd is, ez nem volt veled az eltűnéskor. Pár nap múlva megírták, hogy az egyik szobalány lopta el a szobából, miután te már eltűntél. A lányt kirúgták.

Neki adhattam volna azt a cipőt, nagyon kényelmetlen volt, mondtad.

Sokáig nyomoztak még. Két évvel az eltűnésed után jött tőlük az utolsó üzenet, hogy megint hamis nyomot követtek, sajnos nem te voltál, akit megtaláltak, hanem egy német egyetemista, aki azóta haza is repült. Őt egy forgalmas vendéglőből rabolták el. Előfordul az ilyesmi, mondták szánakozva.

Erre most mit mondjak, kérdezted.

Tudod, azóta sem hagy nyugodni, hogy mi történt veled. Már tíz éve nem hagy nyugodni. Ha akkor nem tűnsz el, elhagylak. Ha megkerülsz, elveszlek. Így csak beszélgetek veled időről időre, amikor a családom épp nincs itthon. A gyerekeknek van valami előadás az állatkertben. Csak remélni tudom, hogy jól vagy. Ne, kérlek, most ne mondj semmit. Majd legközelebb, jó?