Ugrás a tartalomra

Rosseb

regényrészlet

Első rész – ötödik fejezet

(Hadtápvonat)

I.

Rögtön a kötözőhelyre vitték őket. Kit hordágyon, kit a saját lábán támogatva.

Kórházi ágyon eszmélt fel napok múlva. Mindenki, akit ismert és eszébe juthatott az otthoniakon kívül, immár halott volt.

A harmadik zászlóaljat feloszlatták, mivel a legénysége teljes egészében elpusztult. A maradék harminc kísértettel, akik nem hivatalosan még éltek, kezdeni kellett valamit.

A front mögött három faluval rendezték be a hadosztály tábori kórházát. Kis János hamarosan kijárhatott a kórházbarakkból. Haza nem vihették, így nem lehetett. Külső sérülése nem volt. Tíz nap után az idegsokk és a légnyomás okozta tünetek is elmúltak. Legalábbis a körbejáró tisztiorvos szerint. Mehet a dolgára katona, mondta ősz bajszával pocakosan. Kis János nézett rá. Aztán ült és várta mi lesz. Akitől eddig utasítást kapott, egynéhány kilométerrel odébb egy árokban hevert cafatokra tépve.

Tiszti küldönc jött hozzá, még aznap, kora délután. Az ebédet előbb még komótosan megette, az is valami, amit csinálni lehet. Kihozták neki is, mint a többi betegnek. A gyomorlövéseseknek is, azokét szétosztották repetának. Mindenki tudta, mi lett a hármas zászlóaljjal, jól bántak vele, bár nemigen beszéltek hozzá. Csak úgy néztek rá, mint valami állatra, amihez sötét babona tapad. El is kergethetnének, gondolta magában Kis János. Megette a csirkepaprikást kovászos uborkával. Pihent egy keveset, az is valami és jól is esik. Legnagyobb gyönyörűség az ebéd utáni szunyókálás, a háború előtt csak nevette az apját, mikor az feltartott ujjal kioktatta róla.

Nem épp peckesen kilépett a kórterembarakkból, ment a küldönc után. Ebben a faluban rendezkedett be az ezredtörzs is, a szétlőtt tornyú, szélütéses öregemberre hasonlító templom melletti épületcsoportban a főtéren. Csak az egyik kisebb házba vezették be, de ennek ajtajában is katona adott őrséget.

Magda Pál főhadnagy az asztalnál ült. Valamit épp körmölt. A tisztelgő Kis Jánosnak épp csak intett. Az nem értette. Üljön le a tiszt előtt? Ennek semmi értelme sincs. Állva maradt és várt.

- Üljön le, Kis.

A főhadnagy befejezte az irkálást. Valami papírra rárajzolta alul a nevét, mintha bonyolult vívómozdulatot végezne apró karddal az ujjai közt. Félretette és úgy nézett a katonára.

- Engedelmével inkább állnék.

Magda Pál hátradőlt a székben.

- Maga régi katona Kis. Még jó, hogy nem ül le, a vérében van.

- Hívatni tetszett.

– Igen, hívattam. Itt is van. Kezdeni kell magával valamit, Kis. Rám bízták. Előbb gondoltam megnézem magamnak.

Kis János zavartan állt. Igyekezett jobban kihúzni magát. A tiszt is felállt, közelebb ment hozzá. Bajuszos szájával talán mosolyogni próbált. A szemei olyan hidegek voltak, amilyet Kis János még sohasem látott életében. Holott az utóbbi évben jópár közönséges gyilkossal szolgált együtt az árokban. Mereven maga elé bámult, úgy érezte, nem tudja levetni a tekintetét Magdáéról, a tiszt direkt kereste az övét.

– Az orvos már megvizsgálta, azt mondja, az ijedtségen kívül semmi baja.

Magda Pál horkantva felnevetett. Visszaült a székébe.

– Haza nem küldhetjük. Mit mesélne otthon? Az hiányozna csak a szép Somogyországban. Meg aztán szívem se lenne megválni egy ilyen jó katonától.

– Nem gondoltam rá, hogy hazamehetnék.

– Se arra se másra. Hogy gondoljon, nem a maga dolga, Kis.

– Nem gondoltam semmit.

– Tudja, hogy az egész harmadik zászlóaljnak annyi? Huszonhárman maradtak. Szarba mártotta magukat az anyjuk a bokájuknál fogva mikor születtek, vagy tudom is én.

– Mér mond ilyet a főhadnagy úr.

– Ne legyen önérzetes, nem áll jól magának. Attól, hogy nem érti. Ez is csak egy régi mese egy régi katonáról. Olyanról, mint maga. Inkább vigyázzon, hogy ne üsse meg a bokáját. Ott fogta az anyja a mártogatáskor.

Kis János bambán állt, míg a főhadnagy olyan mozdulatot tett, mintha mártogatna. Csak egyik kezével, ahogy valami rongyot tudna a vízbe mártani. Igyekezett jobban kihúzni magát, de úgy érezte, valahogyan össze van roskadva. Még mindig a hátára volt borulva a többi.

– Nem megy vissza csapathoz se. Így frissében mégse küldhetjük az újak közé, azoknak is mit mesélne. Egy kis ágyúszótól rögtön összeomlana. Egy szónak is száz a vége. Úgy döntöttem, megy a vonathoz. A konyhán kicsit kipiheni magát. Aztán majd szólunk, ha megint puskát kap.

Kis János vigyázzban bámult tovább. Nem értette a dolgot.

– Itt a papír, odaadja a Kovácsnak, aki idehozta. Az majd mutatja hova megy. Aztán jól viselje magát, Kis. Hámozni fogja a krumplit hátul a dekkungban, meg meri a levest a többinek. Csinálja, amit mondanak. Menjen, leléphet.

Magda Pál intett, mintha apró bogarat hessegetne el, amire ugyan nem haragszik, csak kissé bosszantja, de még azt is szinte családiasan. Kis János tisztelgett, az asztalhoz lépett, elvette a széléről az épp aláírt parancsot, mereven kihátrált a szobából. A tiszt már nem figyelt rá.

Kilépve a Kovácsnak nevezett tiszti szolga átvette tőle a papírt. Végigolvasta. Nem volt hosszú, de időt szánt rá. Mikor végzett, azt mondta, no, és bólintott. Kis János gyanította, mindig így tesz, ha valamit elolvasott. Menjünk akkor, mondta Kovács, elébb a holmijáért, aztán a vonathoz.

A kórházban az ágya mellett volt a hátizsákja. A napokban valaki odatette, úgy látszott, a túlélők közül akadt, aki jobb állapotban van nála. A katonazsákra írva a neve, utoljára a roham előtt látta, mikor mind letették egy halomba. Most négyszáz másik ilyen zsák haszontalanul hevert. Vajon mit csinálnak azokkal? Széttúrják, tűzre vetik. De tűzre csak nem vetik a jó hátizsákot. A nevét mind ráfestette a magáéra, így másnak nem adható. Hiába, nagy pazarlás a háború, semmi más. A leveleik ott rohadnak velük a zsebükben most is. Pénzükkel, okmányaikkal együtt. Kis János a legelszántabb cselédek közül sem ismert olyat, aki az eltemetett hullákat kiásná hogy kifossza. Persze az oroszok felől már nem volt ilyen biztos a dologban. Igyekezett nem gondolni hasonlókra. Ez jól ment neki, hát itt van megint a zsák, megvan, ez a lényeg. Felvette magával, nehéz se volt.

A vonat szerelvényei, a konyha és raktárkocsik a falu szélén álltak. Rengeteg volt belőlük. Mint valami vándorcirkusz, gondolta Kis János. Somogysámson mellett látott olyat egyszer gyerekkorában, mióta bevonult, mindig az jutott eszébe a kantinos kocsikról. Régen lehettek már itt, egyik batár előtt sem álldogáltak lovak, kicsaphatták őket legelni, vagy istállóban pihentek valahol.

Kovács odavezette a legnagyobb konyhás kocsihoz. Négy nagyobb sátrat is felvertek mellé, előtte sámlin ülve katonák hámozták a krumplit nagy zománcos vájdlingokba. Estebédhez készült a gulyás, amit majd az éjjel kivisznek a csapatoknak.

A kocsiból előjött egy kövér szakács, a köténye fölött századosi vállpánttal. Kezét törölgetve elolvasta az írást, amit Kovácsa adott neki. Aztán eltette a kötény alá, intett egy másik szakácsnak, röviden magyarázott. Az utána odament az odébb álldogáló Kis Jánoshoz.

A zsákját letették az egyik sátorba, abban csak egy ember aludt, meg mostantól Kis János. Kapott egy köpenyt, kihoztak neki egy is egy sámlit, kezébe nyomtak egy kurta kést. Ülhetett az embermagas krumplihalom mellé. Sötétedésig hámozta a krumplit. A három másik katona legalább dupla annyi idős volt, mint ő, egyikük már inkább apja korabeli. Megmutatták, hogy érdemes használni a kést, Kis Jánosnak gyorsan rá is állt a keze, mint a szőlőmetszésre. Nem sokat beszéltek, ő meg lényegében semmit, de ez láthatóan egyáltalán nem zavarta a többieket.

Este jó vacsorát kapott. Ehetett, amennyi belé fért. Rég nem evett friss gulyást. Amit kihúztak a vonalba a permetezőkre hasonlító fém háti tartályokban éjjelente, mindig hűlt volt. Melegíteni nemigen lehetett, a tűzre rögtön odalőtt az orosz. A hadtáp vonata, amennyire tudott, szorosan mögöttük járt, de a front sokszor igen gyorsan változott, olyankor nehezen érte utol őket. Most ő is ott volt a vonatban. Csak csendben hámozta a krumplit, jó ideig nem is hitt a szerencséjének.

II.

Egy hét múlva a hentesekhez osztották be. Megfordult a fejében, odaveszett az ágyúzás alatt a többivel, ez meg itt a mennyország. Persze a hentes őrmester azért választotta ki amint meglátta, mert fiatal emberként többet bír, mint az öregek. Ez aztán hajnalig fog állni, vágja a hájat meg a húst, rá lehet rakni a mázsás féldisznót is, csak tanulja ki a fogását meg a helyes egyensúlyt.

A közeli vasútállomásról éppen három szekérnyi disznóval tértek meg aznap hajnalban. Napokig vágták és darabolták őket. Kis János nem lankadt a munkában, a hentes szeme ragyogott, ha ránézett. Már az első nap végén a saját késeiből adott neki egyet csontozáshoz, egyet meg a hájhoz. Megtanította az élezésére is, meg minden egyébre. Hatalmas darab, gyors és ügyes kezű ember volt a hentes, Márkus Gasztonnak hívták.

Harmadik este a krumpli után, aztán most meg a töpörtyűs bográcsok mellett cigarettázgatva kérdezték végül tőle, merre járt. Hogy aztán itt van húszéves fiatalember létére. Netán csinált valamit? Bár akinek vaj van a füle mögött az nem itt köt ki, a drótot vágja legelöl, míg hamar át nem lyuggatják őt magát is. Merre jártál fiam, kérdezte nyíltan a legöregebb, a többi nézett. Ő meg sorolta merre járt. Azok csak hallgattak, a fejüket csóválták. Szabács, zbudovi erdő, Kopriwicsek, Bredo, Cserenha, Kis János száján sorba szöktek ki a nevek, százak és ezrek temetőhelyei.

Furcsállta nyár elején a disznóvágást, de az ezred gyomrában rögtön eltűnt a rengeteg hús. Elnyelték az üstök, szétvitték a katonák. A tisztek külön csomagokat kaptak. Három éjjel menázsiába ki is ment a nagy rakománynyi állat. A vándorcirkuszban Kis János már látta a gyárat, ami az óriás gyomrot táplálja.

Ha épp nem volt vágás, visszatért az öregekhez krumplit pucolni. Egyszer-kétszer a kantinba is beosztották sört csapolni, fiatal emberként zömmel a hordót cserélte a csapok alatt. Csak nagy ritkán állt be a pultba. Lóistállót alakítottak kantinná, úgy hozták szekéren a sörpadokat. Egyszerre másfél századnyi katona fért be inni.

Az is előfordult, hogy a tartalékban hátul pihenő századoknak osztott levest. Ezt szerette legkevésbé. A többiek se lelkesedtek érte. Jön a sok gyerekképű honvéd a csajkájával, tréfálkozik, azt se tudja hol van. Megmered neki, aztán többet nem is látod. Elviszik a következő sturmba, és annyi. Aztán jönnek másikak. Aztán azokat se látod többet. Holtaknak osztod a gulyást.

Jobb volt, mikor a tartályba merték ki a napos katonának, az meg ment vele a vonalba, nem látták a többiek arcát. Nagy veszedelem a disznókra ez a háború, de még nagyobb az emberre, mondta egyszer még a böllér Gaszton is, igaz, hogy este és kissé már pálinkásan.

A disznókat rámpán engedték le a szekerekről. Karámban várakoztak, aztán Kis János meg egy másik erősebb katona sorra kihúzták egyiket a másik után, hogy megszúrja őket a böllér Gaszton. Három népfelkelő már perzselte is, aztán jöhetett a következő. Nyolcat terítettek ki megtisztítva, mire Kis János pihenhetett volna, egyiket felhúzták a rémfára. Gaszton értő figyelemmel percek alatt szétszedte, ki a beleit, a fejet levágta. A kettévágott állat egy-egy felét Kis János vállára rakták, vitte a darabolóasztalhoz, ott a többiek nekiestek. Aztán ő is beállt, vágta sötétedésig a húst, majd a hájat. A vértől saras földön, tömény, émelyítő zsírszagban. Ünnepi békességben, 1915 háborús nyarán és őszén. Távolabbról ágyúszó hangzott, olykor egy-egy szakasz vagy század katona elmenetelt mellettük. Megbámulták őket, akadt köztük amelyik kiköpött, más elfordította a fejét, még elbőgné magát. Az ott az otthon. Könyékig fénylő, pirosas zsírban a pálinkaszagú rokonsággal várni az esti tort, tréfálkozni, vágni és cipelni a húst, a hájat.

A kantinban meg lehetett különböztetni az újakat az öregektől. Vagy azokat, akik először mentek ki azoktól, akik éppen visszajöttek. Az újak feszültek voltak, hangosan óbégattak. A régiek alig beszéltek, ültek üdvözülten egy korsó sör, és ha volt, akármilyen töményital mellett, mind hamar fogyott, az ürmöst is felitták pillanatok alatt, akár a legfinomabb gyomorkeserűt. A tisztek is gyakori bejáratosak voltak, Magda Pál is többször megfordult a kantinban.

1915. májusának utolsó napján ült be a hadtáphoz Kis János. Wlodypoly faluban akkor már két hete állt a trén, berendezkedtek a sátortáborban. Másnap disznóvágás volt, kint a fronton visszavonulni kezdett az orosz, hamarosan követni kellett. Kis János nem szólt semmit, mikor az öregek a hackstok mellett hájat darabolva bölcselkednek arról, mindjárt itt a vége. Tudta mi az üldözés, nézte az elvonuló újakat, ezeket se látja többet.

Június elsején rohamozott az ezred. Az üres szekereket előre küldték, hamarosan jöttek is vissza tömve sebesült katonákkal. Három napig csatáztak az orosz állás előtt, a harmadik nap éjjelén az ellenség kiürítette az árkot, amit addig védett.

Június negyedikén megmozdult a tábor, a vonatokat összecsomagolták. Kis János először pakolt és ment velük. Gaszton kocsiján kapott helyet. Sózó és füstölőkocsik, külön batár az asztaloknak és a vágás eszközeinek, tükörfényesre tisztogatott bárdok, kések, nyársak, kampók, az őrmester, mint minden jó böllér, kényes volt a szerszámaira. Kis János szívesen csinált minden munkát, belet is mosott zokszó nélkül. Bár annak a zömét kidobták, érkezett egész szállítmány előre készített juhbél, abba töltötték a kolbászt. Olykor mégis, csak azért is mostak, a frissnek a zamata utolérhetetlen, megérte a külön erőlködést.

Pakoltak fél éjszaka, aztán indultak a pirkadattal. Az ezred vonult Bukovice falu felé, már az odavezető úton beleütközött egy kiépített, megerősített orosz állásba. Kiújult a harc. A hadtáp megállt ugyanazon az úton, két kilométerrel hátrébb. A népfelkelő öregek ilyenkor viszketegek lettek, ide már tévedhetett lövedék a tüzérségtől. Nagy lombos fák alatt álltak meg, mint a cigánytábor, viccelődött mind. Árnyékra nem volt szükség, szinte feketére borult az ég, aztán leszakadt, óriási eső áztatta szét a katonákat. A hadtáp a fák alatt még viszonylag megúszta, a batárok oldalán csorgott a víz. Kis Jánosék bent dekkoltak és cigarettáztak, kifeszített ponyvák alatt főzött a konyha, a vágás maradékát kiosztották a vonalba.

Másnap indultak tovább. Üres volt az ellenséges állás, már a falut támadta az ezred. A szélén egy majorban elrejtett orosz géppuskafészek kelt életre, sokan meghaltak a somogyiak közül. Négy napon keresztül rostokolt a mezőn félig-meddig beásva magát az ezred. A majorból folyamatos tüzet kaptak.

Kis János a vasúthoz ment a szekerekkel. Többször is fordultak, konzervet és lisztet hoztak. Ládákat, zsákokat pakolt a vagonokról, tornyozva a szekerekre, aztán a trén táborában lepakolta. A vonalba alig jutott étel, túlságosan elöl voltak, túlságosan belőtte őket az orosz. Visszavonulni nem engedték őket, így még éjjel is bajos volt kikúszni a naposoknak a tartállyal, közülük is sokat meglőttek. A legénység éhezett, alig volt vize. Hamarosan járvány tört ki köztük, hozták vissza a kolerás katonákat, vitték rögtön őket a vasúthoz a kórházvonatra.

Június tizennegyedikén éjjel zuhogó esőben riadóztatták a vonatot. Az orosz megint otthagyta az állását. Az ezred előre nyomult, üldözött, a hadtáp ment utána. Kis Jánosék pakoltak a virradatban és indultak tovább.

Reggel nyolc órára Lipniki faluba értek. Üres falu szétlőtt házakkal, a kutak beszögelve, döglött állatok tetemeitől fertőzve. A népfelkelők takarítottak, a többi a falu szélén verte fel a tábort, hamarosan újra főztek az üstökben. Elől az ezred Dobrowka erdőbe ütközött, annak a szélén volt az új orosz vonal. Erős tüzérségi és gyalogsági tűzben megállt az üldözés, akik túlélték beásták magukat. Másnap előre vonták a hadtápot is. Az erdőhöz vezető úton vertek tábort, közelebb a vonalhoz. Aztán az orosz megint visszavonult.

Az ezred a 31. hadosztály része volt, attól jobbra-balra a németek és az osztrákok támadtak. Másnap a somogyiak ezrede a hadosztály tartalékjaként hátul menetelt. Velük a vonat is, a kocsik elszórva a századonként oszlopban gyalogló katonák között. Három falunyi távolságot nyomultak előre. Pihenőkben kiosztották az elmaradt menázsit. Egy hétig mentek folyamatosan, vízmosásokban éjjeleztek. Egyszer álltak meg támadáshoz, de üres állást rohamoztak meg. Aztán folytatták a gyaloglást.

Elől a németek Lemberget támadták és egy napra rá el is foglalták.

Június huszonharmadikán Zapytow faluba értek. Kis Jánosnak mostanában akadt ideje elolvasni a névtáblákat. Elől az orosz vonalat támadták a zászlóaljak, a bosnyákokkal együtt. Remenowi faluba nyomultak be, rohammal kivetették az ottani gyenge ellenséget. Rögtön érkezett az orosz ellentámadás, hatalmas túlerővel. Mire az ezred visszahúzódott, kétszáz halottja maradt Remenowi utcáin. Az első zászlóalj is kísértetek századává vált.

A vonal megállt a falu határában és öt napig ott is maradt. Július elsején ért ki a Monarchia hadereje a Bug folyóhoz. Ez lett az új határ a két óriás között, itt volt a front.

A Negyvennégyes gyalogezred trénje előrébb költözött, Nowystow kisvárosába. Hosszú időre rendezkedtek be. A somogyi katonák eleget véreztek, végre a hadtáp vagonjai környékén szállásták el őket sátortáborban. Szürke arcú szellemekként támolyogtak be a kantinba, ettek mint a kiéhezett kölyökállatok, aztán napokig csak aludtak. Kis János ismerte ezt. Nem beszélt velük, voltak elegen az öreg népfelkelők között a hadtápban, akik elbeszélgettek a majdnem gyermekkorú puskás frontkatonákkal. Ő csak némán mérte a sört, a gulyást. Vagy megkönnyebbülve állt és vágta egész nap sötétedésig a húst és a hájat. Gaszton a böllér két szállítmány állatot is levágott azon a héten Nowystow szélén, a mozgó vágóhídon.

Július tizedikén az ezred megint ment állásba.

Sapienka falu elé vonultak. Ez meg még néhány település feküdt a Bugon innen. A hadvezetés mindenáron el akarta foglalni, az oroszok megtartani. Az ezred négy napig csak állt kint farkasszemet nézve az ellenséggel. Aztán két századot kiküldtek felderítésbe, alig jött vissza belőlük néhány ember.

Július tizenötödikén a maradék visszament a laktáborba. Parancsra tisztálkodtak és a felszerelést tisztították. Másnap tetűporból érkezett két szekérnyi, kiosztották aztán a katonák beszórták magukat vele, az orvos körbejárt és ellenőrizte a műveletet. Megint új menetzászlóalj érkezett otthonról, paraszt és cselédtömeg egyenruhába bújtatva. Azokat is szétosztották a megcsappant szakaszok között. Még három napjuk volt indulás előtt, addig gyakorlatoztak a félig se kiképzett újoncokkal. Kis János tíz hónapig tanulta a katonamesterséget. Sokat az sem ért, a fronton hamar kiderült. Ezek két hónapot töltöttek a kaposvári laktanyában, aztán jöttek ide. A tisztek láthatóan idegesek voltak tőle, a kantinban másról se esett szó.

Kis János némán csapolt nekik. Két hónap alatt más ember lett. Kikerekedett, naponta háromszor evett. Sokat dolgozott, de olyan munkát, ami létezett az otthoni világban is. Élvezte a láthatatlanságot, ami a fronton mindig elkerülte, akárhogy is, igyekezett megtartani. Egyedül Magda Pál volt, aki olykor hideg szemével végigmérte, aztán alig láthatóan megcsóválta a fejét. Néha az ujjával mutatta a csöndet a bajuszos szája elé téve. Aztán csak odaszólt, hogy Kis, csináljon négy korsó sört és hozza ki az asztalhoz. Mintha egyebet nem is tudnának egymásról.

Július tizenhetedikén Nowystow főterén az ezred zenekara térzenét adott.

Főleg a hadtápban szolgáltak a muzsikus katonák, óvták őket. Régi dolog háborúban, hogy a zenész katona szedi a sebesültet vagy főz a többire. Néhányan lettek csak puskalétszámba osztva. Azoknak a szólama hamarosan kimaradt. De így is szép zeneszó töltötte meg a teret.

Másnap misét celebráltak az ezrednek. A tábori papnak, egy fiatal somogyi plébánosnak megint más gondja se akadt, mint a szerzés, vagyis a lopás ostorozása. Nem méltó a hazáért harcoló magyar katonához. Azok alig bírták röhögés nélkül. Aztán mély csönd lett áldozás és bűnvallás alatt. Hálát lehetett adni, hogy még élnek, és örülni hogy tisztán mennek a halálba majd holnap, ha riadót fújnak, esetleg még az éjjel.

Aznap este nyolc órakor meg is indultak menetben. Kétezernégyszáz katona, abból fele újonc. A régiek közül sokan sebesülésből, betegségből gyógyultan tértek vissza. Meneteltek előre a leszakadó esőben. Az éjjel viharrá dagadt, végül víztől lucskos ruhában aludtak hajnalban, pajtákba zsúfolódva, bűzös masszaként gőzölögve, horkolva. A hadtáp vagonjai az úton a sárba ragadtak, a katonák, köztük Kis János is azokban aludt néhány órát. Másnap délután indult újra a menet, este és éjjel két falut hagytak maguk mögött, míg elértek Dobrotwór városának közelébe.

Ez volt az utolsó hely a Bug folyó innenső oldalán, amit még az oroszok tartottak.

Az ezred állásba vonult. A katonák rögtön Dombóvárnak hívták Dobrotwórt, mintha az otthoni várost kellene visszafoglalni az ellenségtől. Sokan jöttek Dombóvárról, Tolna és Baranya megyéből is soroztak az ezredbe, nem csak Somogyból. Mind szomorúak voltak, gyűlölettel gondoltak az oroszra, hogy az otthoni várost elfoglalta és nem adja vissza. Másnap rohamra mentek, betörtek a város déli részébe. Néhány utcányi mélységbe engedte őket az orosz, utána kezdte csak a tüzérsége és a gyalogság lőni őket. Sok halottat hagytak a városban, visszahúzódtak a megindulási állásba.

Azt is egész nap lőtte az orosz tüzérség a Bug túlpartjáról. Igyekeztek mélyíteni az árkot, közben a tüzérség néhány telitalálatától az égnek repültek, félszakaszonként kipusztulva.

Éjjel négy ponton gyulladt fel Dobrotwór. A városból orosz gyalogság támadt rájuk hajnali két órakor, azt meg ők verték vissza véresen.

Július huszonnegyedikén délben rohamozták meg újra a várost a hadosztály többi ezredével együtt, és el is foglalták, felszámolva az utolsó orosz hídfőt a Bugon innen. Kétszáz foglyot ejtettek, négy géppuskát zsákmányoltak. Kis Jánosék a bográcsok mellett állva nézték ahogy elhajtják mellettük a talpig mocskos orosz hadifoglyokat. Sok megadja magát, mondta egy öreg, jobb nekik nálunk kaszálni-kapálni mint a tisztjeik alatt éhezni aztán megdögleni. Mostmár hamar vége lesz, mondta egy másik. Kis János nem mondott semmit.

Két nap múlva Rokyetybe mentek tartalékba. Ezernyolcszáz katona maradt meg, hatszáz esett el az utóbbi másfél hét alatt. Egy nap pihenő után az ezred három zászlóalja Dobrotwór szétlőtt városának romjain és a környező Bug menti területen állásba ment. Osztrák landwehreket váltottak fel. A senkiföldjén a Bug folyt át. A félkész állásokat a sok eső elöntötte, feljött a talajvíz is. A katonák sokat szenvedtek a következő napokban, augusztus elején mást se tettek, a vizet merték az árkokból.

Kis János nem vágyott ki, szemügyre venni az épülő fedezékeket, a mélyülő árkokat, a drótakadályt, a rejtett kilövéseket, az állványt amire mint vártára lehetett felállni, fejmagasságban a szétbombázott föld. Amin jöhetett az ellenséges gyalogság, hogy lemészárolják, különben ha beér, ő fogja megölni mindannyiójukat.

III.

A konyhakocsik környékén augusztus elején nem honolt békesség. Tiszti ellenőrzést vártak. Jöttek is a dandárparancsnokságról, József és Frigyes főherceg. Kis János ekkor látta őket a legközelebbről. Megvizsgálták a kisikált edényeket, lemosott, kisúrolt kocsikat, és persze a lovakat, azokat valódi szakértő szemmel. Közben bólogatva dicsérték az ezredet. Ezek a vitéz magyarok, akikről őfelsége is szívesen hall. Nem sok húszéves akadt a népfelkelő konyhai személyzet soraiban, csak az néhány a harmadik zászlóaljból, eltűnve hadtápos katonák százai között. József főherceg végigmérte Kis Jánost. Bólintott. A bólintás volt a szokása.

Még aznap délután a tábor főterén kitüntetéseket adtak át. Akkor megint bólintott Kis Jánosnak, mikor a tisztiszolga feltűzte a kis ezüst sebesülési érdemérmet, meg a vitézségi érmet a fiatal somogyi katona mellkasára. Tíz perc múlva Kis János már vette is le, ment szalonnát, hagymát aprítani a kenyérlángoshoz, amit estebédre osztottak ki a csapatoknak. Aprítani szeretett, zöldséget hámozni még inkább. Ügyes eszközt találtak ki hozzá az osztrákok, csak végig kellett húzni a bőrén, leszedte csíkokban. Órákon át derűsen dolgozott, hegyekbe gyűlt körülötte a sok fehérrépa és egyéb héja, mint a mesében, eltemethette volna magát bele.

A hetek csendesen múltak. Tüzérség dolgozott napközben, azt fel se vették. Őrjáratok kúsztak ki mindkét irányból éjjelente, a senkiföldjén olykor találkoztak. Akkor halottjai is voltak az ezrednek, de csak kevesen.

Augusztus tizenegyedikén repülőraj jelent meg a tábor felett. Géppuskákkal kezdték lőni a vagonokat, bombát dobtak két konyhakocsira, fel is robbantak. Kis János a földön lapulva várta, hogy vége legyen, nem érte karcolás sem.

A következő hét csendesen telt. Megint újak jöttek, egy egész menetzászlóalj, az ezred újra kétezer katona fölé ment puskalétszámban. Feltöltötték az árkokat. Augusztus tizennyolcadikán megéljenezték az öreg császárt a születésnapján. Kis János a kantinban segített csapolni, a hordókat ki-be hordani, a tisztek és a hátravont legénység is múlatott.

Néhány nappal később a senkiföldjén a környező falvak zsidóit zavarták át az oroszok, több mint száz embert, fegyvertelen férfiakat családostul. A ködből bukkantak elő, épphogy nem lőttek rájuk a magyarok, hátravitték őket a trénhez. Ételt kaptak, a tisztek kihallgatták a férfiakat. Azok arról beszéltek, nagy támadásra készül az orosz.

A hírek gyorsan terjedtek. Régen honolt ekkora csend, még a konyhakocsik személyzete is idegesen várt. Ha támadnak az a néhány kilométer nem sokáig tart, ami ide a vonal. A front járőrei holdvilágos éjjelen ellenséggel teli árkokat figyeltek meg. Aztán végül mégiscsak eltűnt szemből az orosz, egyik pillanatról a másikra.

Az ezred augusztus huszonnyolcadikán gyülekezett Dobrotwór főterén, aztán pontonhídon átkelt a Bugon. Elmentek az üres orosz árok mellett, aztán csak tovább. A konyhakocsik a menet végén, a mély sárban alig haladva. Kis János a többivel egész nap csurom vizesre ázva tolta a kocsit, sok eredmény nélkül.

Egy erdő szélén álltak meg éjjelezni. Másnap főztek, kiosztották az ételt a támadásra készülő három zászlóaljnak, kétezer embernek.

A szemközti dombokon Gaj község terült el, azon át húzódott az orosz vonal. Arra rohamoztak, a kemény tűzben lassan haladva. A nap végére több helyen is betörtek az ellenség állásaiba, de nagy veszteségeket szenvedtek.

Éjjelre az orosz visszavonult. Menekülés közben egy hátrébb lévő falut felgyújtottak. Rosszul tették. A fényénél jól látszott merre vonultak, a tüzérség követte őket lövéseivel, sok embert vesztettek ők is.

Az ezred másnapra megszállta az állást. Itt sorakoztak, a konyhakocsik is ide jöttek és kiosztották az élelmet. Ezután három napig meneteltek előre. Azzal köszöntött rájuk a szeptember, a második háborús ősz.

Az ezred tovább üldözte a visszavonuló oroszokat. A konyha lassan követte őket. Két napig egy-egy falut haladtak előre. Harmadik nap egy erdőben táboroztak, velük a bosnyákok is, a sógorezred.

Másnap támadtak megint. Egy falura rohantak ki az erdőből, át a mezőn. Ott tüzérségi tűz várta őket. Nem tudtak tovább menni. A tisztek parancsot adtak a beásásra, folyamatos tűzben hamar alakult az árok, aki életben marad, behúzódhatott. Éjjel az orosz puskatűz, bár négyszer támadt fel igen erőteljesen, már nem tett kárt bennük. Az árok tetején puffogtak a lövedékek, mint a jégeső. Támadást vártak, nem jött.

Másnap reggel rohamra mentek. Támadott a Rosseb ezred Krupiec falu ellen, géppuskatűz sem tudja megállítani őket. Elfoglalták a falut, foglyul ejtenek hatszáz oroszt és harminc géppuskát. Délelőtt tizenegy órakor orosz ellentámadás indult, de visszaverték, és tovább nyomultak előre. Krupiec templománál álltak meg, az ellenség eltakarodott a faluból. Még a konyhakocsiknál is diadalmámorban úszott a legénység, ha így megy, az orosz csak feladja a háborút.

Háromszáz embert vesztettek a csatában.

Tovább nyomultak előre, kétezerháromszáz katona, mögöttük a konyhakocsik. Sopanow és Tarbonow falvak közti térben vonultak fel, egy erdőben éjjeleztek. Szemközt egy folyó mocsaras partjai. A trén a fák között táborozott. Kevés földút ment át az erdőn, keserves volt megtalálni a kocsikkal a megfelelő helyet, de mikor ott voltak, már örülnek neki. Az erdei tábornak mindig hangulata volt, patak folyt mellettük, fát is lehetett gyűjteni. Távolabb, de még mindig a fák között a csapatok hamar beásták magukat és a folyót figyelték. Szakaszonként mentek hátra az ételért.

Másnap kemény harcokban tovább morzsolódtak. Kis János nem nézett senkinek a szemébe, ahogy merte nekik az ételt.

Végül kivonták őket, Chotowkára vonult vissza az ezred. A vonat is berendezkedett, kantint nyitottak, két hétig maradtak itt.

IV.

Chotowkán 1915. szeptember nyolcadikán, hajnalban riadóztatták az ezred itt táborozó első és negyedik zászlóalját.

Sopanow falunál az oroszok éjjel meglepetésszerűen áttörtek a vonalon. A 32. gyalogezred több századát elfogták, azóta megszállva tartják a falut. Azonnal vissza kellett foglalni, nehogy az áttörés még nagyobb katasztrófához vezessen.

Olyanok, mint a farkasok, mondta Kis János, némileg meglepődve azon, hogy beszél. A konyhások körben cigarettáztak a kocsi előtt. Sűrű sötét volt még, hajnal fél hat. A ködben jöhettek rájuk, folytatta, harmincan-negyvenen némán kúsztak át. Ha a figyelő elaludt, vége volt mindennek. Megölték, akit találtak, aztán a többi nyomult be a résen. Hát a pestiek elaludtak. Persze nekik már mindegy, az oroszok elintézték őket.

Mindenki feszült volt, érzett a levegőben, nagy ütközet lesz ebből, nagy a baj.

A riadó a konyhakocsik személyzetének is szólt. Miután felébredtek, parancs nélkül azonnal reggelit csináltak a csapatoknak. Bő menázsit is osztottak, szétosztottak mindent, ki tudja meddig lesznek a katonák kint a vonalban. A raktárakat kiürítették, kenyér, szalonna, csokoládé adagokat adtak az embereknek, azok hálásan tömték a kenyérzsákba.

Magda Pál tisztiszolgája jelent meg a kocsinál. Kis János épp a szalonna utóját hordta ki. Menni kell majd a vasúthoz megint, ha ez elfogy, nincs konyha se, épp ezen gondolkodott. Kovács megállt előtte.

– Magda százados úr azt üzeni, vége a mézesheteknek. Csomagoljon és jelentkezzen az első századnál. Megy a vonalba. Sopanow nem lesz piknik, szükség van mindenkire, aki ért a puskához. Így mondta, hogy mondjam meg. 

Kis János nem értette, mi az a piknik. De már régóta várt erre a pillanatra, különösebben nem lepődött meg. Úgyse lehet az úgy, hogy ő itt dekkolja végig a háborút, legyen bármi is a vége. Hagymát pucol meg sört osztogat. Míg a többi döglik bele.

Fél percet kapott elmenni a batárba a saját hátizsákjáért. Ott volt rendben a pokróca, a holmija, még a régi pisztolya is, amit a kórházban se veszített el. Felcsatolta a derekára. A kenyérzsákját pillanatok alatt megtöltötték a többi konyhások. Viszik el a Kis Janit. Veregették a vállát. Nyakadat húzzad be, csóválták a fejüket. Éppen ezek mondták négy hónapja, ne barátkozzék a katonákkal túlságosan, akinek ételt oszt, nemigen jön vissza.

A böllér Gaszton a kocsi előtt éppen a tőkén vágta bárddal a csontot a leveshez, nagy üstökbe hordták a segédei. Előtte ment el Kováccsal, puska a vállán. Megállt a bárd a hentes kezében, aztán csak bólintott. Kis János megvonta a vállát.

 

A nyitókép Benkóczy Emil festménye: Szenteste 1914-ben az északi (orosz) fronton (Forrás: historiarabki.blogspot.com)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.