Nappal és Éjjel
Élt egyszer két nővér a világ közepén, egy takaros, de kicsi házban, ahol csupán egyetlen ágynak jutott hely, így csak felváltva alhattak. A szőke mindig akkor ébredt, amikor a Nap felbukkant az egyik látóhatár szélén és akkor tért ismét nyugovóra, amikor az elballagott a másikon túlra. Őt úgy hívták: Nappal.
Nappal reggeltől estig jött-ment, intézkedett, tette, amit a dolgának gondolt: mosogatott, mosott, főzött, takarított, borsót vetett, virágot ültetett, etette a tyúkokat, de mindeközben a bárányokat is legeltette a domboldalon, egy nap és egy éjszaka hosszan lehetne sorolni, hogy mi mindent csinált, mielőtt a Nap utolsó sugarai – amiket ő már szinte nem is látott félig lecsukott szempillái alól –, elérték volna az arcát. Aztán, ájultan a fáradtságtól, az ágyba dőlt.
Tehette, hiszen barna hajú nővére, Éjjel, ekkor ébredt: ő a sötét és csendes órákat kedvelte, amikor legfeljebb a Hold meg a csillagok pislákoltak az égen. Ilyenkor belesett a behúzott függönyök mögé, megnézte a fáradt arcú emberek alszanak-e már, ahogy az ő testvére teszi. Ha valakit ébren talált, mellé ült és addig simogatta a homlokát, amíg el nem szunnyadt végre. Néha hangoskodókkal hozta össze a sors: ha jókedvükben énekeltek, velük dudorászott, ha rosszkedvükben ordibáltak, Éjjel szaladt felébreszteni azt, aki rendet tehetett a duhajkodók között. Aztán amikor megérezte, hogy a Nap közeledik az ég aljához, búcsút intett a baglyoknak és a rókáknak, és nagy ásítással a kelő Nappal helyére heveredett.
Mindketten nagy szeretettel gondoltak a másikra, és bele-belesajdult a szívük, hogy soha nem sétálhatnak kéz a kézben, nem beszélgethetnek, nem mutathatják meg egymásnak, hogyan élnek. Nappal néha sírva fakadt a ragyogó Nap alatt, amiatt hogy a testvére sose láthatja, amit ő: ilyenkor a Nap sugarai Nappal könnyeiből szivárványt húztak az égre. Természetesen Éjjel a szivárványban sem gyönyörködhetett, emiatt is búslakodott a szőke testvér. Éjjel leginkább a denevérek röptét, a hullócsillagok táncát meg az éji viharok szépségét szerette volna megosztani a testvérével, ha lett volna rá módja. De nem volt. Éltek tehát egymás mellett, de egymás nélkül.
A Nap, a Hold meg a csillagok, akik szintén mind közeli rokonai voltak egymásnak, egy idő után nem nézhették tovább a nővérek szomorúságát: megegyeztek tehát abban, hogy elárulják nekik az egyik legféltettebb titkukat. A Szelet kérték közvetítőnek, hiszen ő szabadon járt-kelt, akár a Nap, akár a Hold uralkodott a vidéken. A Szél felkereste a lányokat, egyiket a másik után: Nappal épp az udvart seperte volna fel, mikor a Szél megsúgta neki, hogyan oszthatná meg a nővérével a gondolatait. Csak hagyja abba egy kicsit a tüsténkedést, biztatta a lányt, a fülét cirógatva. Aztán bebújt a kulcslyukon és az alvó Éjjelnek is elmormogta a teendőket. Tudta, hogy megértette, mert az addig üres arccal alvó Éjjel elmosolyodott.
Mikor a Szél továbbállt, Nappal a kerítésnek támasztotta a cirokseprűt, kibontotta szorosan összefont haját, hadd repüljenek a tincsek amerre akarnak, és elindult, pontosan oda, ahova a lábai vitték. Séta közben beleszagolt a levegőbe, találgatta, mit formáznak a felhők az égen, felemelte és biztonságos helyre tette az úton araszoló csigát, táncolt kicsit egy elárvult pocsolyában, megsimogatta az útjába vetődött virágokat, és sokat, nagyon sokat gondolt a nővérére – ám most keserűség nélkül! Útközben a gondolatait, amik megszülettek benne, és a képeket, amiket látott, szépen egymásba fűzte, de közéjük szőtte még a környék hangjait meg az illatokat is! Mikor hazaért, a csomagocskát az ágyuk mellett hagyta, hogy a testvére megtalálja, amint felébred.
Napnyugtakor szokás szerint helyet cseréltek. Éjjel rögtön észrevette Nappal ajándékát: örömmel bontogatta, bogozgatta, nézegette, szagolgatta. Aztán maga is útnak eredt, de mindig, amikor rábukkant valami érdekesre, visszaszaladt vele a kis házhoz. Mivel tudta, hogy a testvérének, ha ébren van, aligha akad ideje csomagokkal bajlódni, anélkül, hogy összefűzte-kötötte volna őket, ott helyben az alvó Nappalnak adta az ajándékait: az éjszaka hangjait a fülére, a képeket a szemére, az érzéseket a szívére tette.
Persze, azok igencsak izgága jószágok voltak, így a legtöbb hangnak, képnek, érzésnek reggelre csak a hűlt helye volt már a kicsi házban. Talán visszaszöktek oda, ahol Éjjel rájuk talált. De az az egy-egy, amelyik Nappallal maradt, elkísérte őt, akár dolgozott, akár megpihent. Ezért a szőke lány, aki számtalan teendője mellett ekkortól fogva egész nap gyűjtögette az Éjjelnek szánt ajándékokat, most már mindig közel tudta magához a csillagokkal járó testvérét, pont úgy, ahogy Éjjel sem maradt ki többé semmiből, ami Nappal életében fontos volt.
