Megszeretni egy régi költőtárs verseit

Bálint Tamás, a kolozsvári Előretolt Helyőrség egykori kiskatonája személyében ma már elismert – legutóbb József Attila-díjjal kitüntetett – tisztet ünnepelhetünk. Annak ellenére, hogy a székelyudvarhelyi költő az irodalmi garnizon öreg harcosának számít, hisz első kötete 2007-ben, immár 17 éve jelent meg, nem vádolható azzal, hogy felesleges versekkel, ne adj' isten, verseskötetekkel duzzasztotta volna az amúgy is zubogó kortárs versfolyót.

Első kötete megjelenése után ismerkedtem meg a nálam 8 évvel fiatalabb költőtárssal, majd később a verseivel, de vele – költészetével – kapcsolatban mindig az a gondolat motoszkált bennem, hogy nyelvjáték-költészetet művel, vagyis a kizárólagos költőiség jellemző rá, a forma és a szereplíra mögé bújik, ezért soha nem sikerült megtalálnom a verseiben őt magát. Nem mintha ez obligát lenne, sőt, egyesek szerint pont ez az igazi költészet, de hát hadd döntsem el én, ezúttal mint olvasó, hogy mit, milyen verseket szeretek olvasni. Valójában azzal a szándékkal kezdem el költészetét vizsgálni, hogy rácáfoljak magamra, ehhez mindössze öt kötetet – A pap leánya, birtokostul (versek, Erdélyi Híradó Kiadó, 2007), Visszaút a fekete folyón (versek, Erdélyi Híradó Kiadó, 2011), Lávsztori (elbeszélő költemény, Erdélyi Híradó Kiadó, 2015), Hibalista (régi és új versek, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2017), Szennyes (kiseposz, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021) – kellett végigböngésznem.

Elsősorban csak megerősíteni tudom az évek során őt méltatókat abban, hogy Bálint Tamás a matematikus (valójában közgazdász!) pontosságával dolgozó költő, és példaként említhetem erre a szépen megszerkesztett, kötött formájú verseket, az általa gyakran használt versformák – például a Villon-ballada vagy a szonett – tökéletes kimunkáltságát. Látszik, érződik, hogy otthonosan mozog e versformák korlátjai/kapaszkodói(?) között, ami pedig a villoni párhuzamot illeti, játékként indult ez a szereplíra, de mivel azt is a szakmához méltó alázattal és komolysággal játszotta, összenőtt vele.

Első kötete – A pap leánya, birtokostul – kapcsán nem lehet úgy írni, hogy legalább egy mondat erejéig ne térjünk ki az Előretolt Helyőrségen belül, a Faludy György–Orbán János Dénes egyenes ágon „fertőző” Villon-divatra. Bálint Tamás verseinek java a villoni balladaformában íródott, ráadásul a tematika, mondhatni a nyelv is ehhez igazodott; a miértre ő maga adta meg a választ egy korábbi interjúban, idézem: „Nem éreztem annyira izgalmasnak saját életemet, hogy leírjam a velem történteket. Viszont nagyon szeretem Villont, Baudelaire-t, Rimbaud-t, természetesen szimpatikus volt az a világlátás is, és próbáltam valamelyest a verseken keresztül megélni az általuk leírtakat.”

Négy évre rá jelent meg a Visszaút a fekete folyón (Kolozsvár, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, 2011) című kötete, amelyről elég sokat elmond, hogy elnyerte a Romániai Írók Szövetsége Kolozsvári Fiókjának Szilágyi Domokos nevével fémjelzett költészeti díját. Bálint Tamás itt már próbál eltávolodni a szereplírától, és – szintén őt idézem – „saját tapasztalatokra építkezve írni”.

A költő beváltotta ígéretét: míg A pap leánya, birtokostul időutazás a lovagkor kosztümös irodalmába, a második kötet versei – főleg A szem mondaná, de hallgat cikluséi – már a jelenben történnek, Bálint egy új metaforikus rendszert épít ki, és ezen belül nem sajnálja a szecessziós dekorativitást sem, de felsorolható erényeként a líraiság, a stilizáltság is. Szóval saját tapasztalatok, mivel a költőnk civilben közgazdász, ezért a szakma szülte kellemetlen létállapotból keresi a verseiben a kiutat, a színeket, úgy, hogy festőnek álmodja magát, az „ismert rácsok” mögül keresi az „ismeretlen szabadságot”. Ha úgy tetszik, nevezhetjük hivatalnoklírának, ezzel is utalva a mesteréhez, Orbán János Déneshez fűződő szoros kapcsolatára, akinek a Hivatalnok-líra című verseskötete nyitóversében a lírai alany egy könyvelő. És megint csak a szerepversek, hisz OJD megidézi Balassit, Adyt, Kosztolányit, Juhász Gyulát, József Attilát, Baka Istvánt és Kovács András Ferencet is, mint verselőt, de hát ez az írás most nem róla, hanem az egykori tanítványáról szól.

Olvastam már olyan, többé-kevésbé helytálló megállapítást Bálint verseire vonatkozóan, hogy költészetében nem a látvány, a láttatás, a piktúra a fontos, hanem a narratíva. Én viszont érzem, sőt, látom azt a világot, amit „lefest”, legyen az szabadversben vagy klasszikus formában, látom az irodaházak kirakatában ülőket, a szűk utcákon bolyongókat, azt a városi világot, ahol tulajdonképpen a vers születik, de ennél fontosabb az a „prizma” (vö. Prizmáink című versével), amelyen a fény megtörik, vagy a hóhatár, ahol „a felhők is összeérnek”, mert már a Színvakság című versben mintegy aláhúzza: a szürke, a sötét, a kietlen, a megfakult élet nem az igazi, erről szól a költészet hatalma, a fekete folyón van visszaút, s ennek a versnek a két zárósora irányadó lehet a Bálint Tamás-versekre vonatkozóan:

„Mégis hidd, nem ilyen a világ, csak alig meri

a tudatunk másmilyen módon már lefesteni.”

A két nagyobb lélegzetvételű elbeszélő költeményt vagy verses regényt is említenem kell: a Lávsztori alapját Alekszandr Puskin Anyegin című verses regénye szolgáltatja, mondhatni, egy klasszikus szerelmi történet kapott modern, új köntöst. A Szennyes – műfaji meghatározása az alcím alapján kiseposz – nagyon is mai történet, balladisztikus hangvételű társadalomkritikát is megfogalmazó végzetdráma a javából: minden van benne, vérfertőzéstől a családelhagyáson, a prostitúción át a majdnem-lincselésig.

És végül, de nem utolsó sorban hadd írjak a Hibalistáról is, amely részben becsapja ugyan az olvasót, hisz régi és új verseket ígér, de újból csak ötöt (!) ad, ugyanakkor az az érzésem, hogy meg is tiszteli a versek elsőszámú célközönségét, hiszen egy átgondolt és -dolgozott munkát nyújt át neki, mintha azt mondaná, íme, ez vagyok én, Bálint Tamás, a költő, ezekben a versekben. A Hibalista azt mutatja meg, hogy mennyire kritikus magával és a szakmával szemben a szerző: volt időm és türelmem összevetni a verseket a korábbi kötetekben megjelentekkel, élvezettel figyeltem, hogy a kihagyott sorok, néha strófák után hogyan válik még erőteljesebbé a vers. Jó lecke egy költőnek.

Bálint Tamás Hibalistája szerintem azért lett hibalista, mert leszámolt azokkal, kihagyta, kijavította, a legjobbakat szedte egy csokorba, mint amikor költözik az ember, új életet kezd, és nem akar minden vacak limlomot magával vinni.

Érdekességképpen: az első kötetéből 27, a másodikból 24 verset válogatott be, és ugyancsak érdekesnek tűnt számomra, hogy A kárhozat útja című költeményt mind a Visszaút a fekete folyón-ban, mind a Lávsztoriban, végül pedig a Hibalistában is megtaláltam. Leginkább az tűnt érdekesnek, hogy mennyire egységesen beépül a Lávsztoriba, mintha ez az egy vers köré lett volna írva az egész szerelmi történet. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a hét főbűn leírása a hét különböző asszonnyal való nemi aktus által, a villoni vagy puskini szerepeken túl, mennyire rántja le a leplet mélabús költőnkről, a szerelmet kergető Don Quijotéről.

Bálint Tamás költői világának magamban való építgetése során igazából nem ezt a specifikus választ kerestem, bármilyen válasznak örültem, de főként annak, hogy megtaláltam az utat egy olyan költészethez, ami a sajátomtól nagyon távolinak, hermetikusnak tűnt, és talán pont ezért nem állt eddig túlságosan közel hozzám.