Értékítélet minden felett

A természetfelettihez való viszonyulás sajátos érzetünk, egyszerre tudunk iszonyodni tőle, vagy olykor benne nyugalmat találunk. Az ünnepi asztalnál szintén gyakran felmerülő kérdés, hogy hiszünk-e valamiben, egyre inkább energiamezőkkel és ősi mitológiákkal való ismerkedéssé szelídül. Kérdés, hogy ez a spiritualitás, a divatos formái ellenére, valóban lehet-e saját meggyőződésünk, vagy csak a felfogás mássága tetszik, de a velük együtt járó lemondásra már nem fizetnénk be? „Minden személyes, bármi, amit tudás / ígér, sajátom, régieké: erők.”

„A láthatatlan rész, ami láttat.” Átszellemült lelkiállapot működéséről írni mindig kockázatos dolog, hisz állandó alkotói problematika, hogy elérik-e „túlvilági” szavaikkal a kellő hatást. Példaként A galagonya jut eszembe, melyben Weöres megkapó ritmikájával és tömör képeivel sejtet transzcendenciát. Egy pillanatra sem állít többet egy éjjeli képnél, és mégis érezzük, a galagonya sem magában izzik, vele együtt jár egy sajátos metafizika.

Babics Imre közelítésében sokkal inkább értékeket ütköztet, kevésbé teremti meg az erényeket jelentő univerzumot, amely legtisztábban prezentálná érdemeik. A kötet olvasása közben sokkal inkább „az űrben bolyongunk”, mintsem látnánk az érték és értéktelen egyszerre kopott és élénk világait. Szent és profán (fenséges és köznapi) is alig találkozik, pedig az egyik különbsége mindig a másikat jelentené, nem kellene a versbeszélő azonosulhatóságán múlnia az állítások igazságtartalmának, hisz az értékítéletet minden esetben ő hozza meg. Annál inkább, hogy nem isteni transzcendencia megtestesítőjével, hanem egy gyanúsan emberi, jól behatárolható karakterrel találkozunk. „A vastag arcbőr önfeladás fölött / feszül (botoxtól gyakran a női főn), / s a telhetetlenség megannyi / pórusa nem levegőzik. Arc(c)él. / Poor USA”

Az éteri és földi szféra jellemzésétől nem árnyalódik tovább egyik világnézet sem, minden, ami új, gyanúsan összecseng a rosszal, a bűnössel és az eltorzulttal, ellenben ami ősi, az maga a szent és tiszta megnyilvánulás. Emiatt sokkal inkább egy generáció értékítéletébe nyerhetünk betekintést, mintsem „az örök értékítélet egyetemes rendszerébe”. Nem válnak háromdimenzióssá az értékvállalások, nem beszél arról, milyen, amikor valakire helyes értékeket erőszakolnak, vagy a különbségről tudatos és tudattalan vétek között. Nem bújnak meg egyik térfélben sem a jelenkorunkat valóban démonizáló erők, a tények absztrahálása és a banalitás. A gonosz természetétől fogva „gonoszkodik”, míg a jó fenséges, és mélyen megveti kiegészítőjét.

Dinamikája leginkább az állóvízhez hasonlítható. A teljes kötet egyetlen vers. Monolit, amely mások perspektívájára nem igazán nyitott, a kritikát ő gyakorolhatja, ellene kevésbé használható, él a saját maga által táplált felsőbbrendűséggel. Van, mikor választásokat, verziókat ad a sorok befejezésére. Ez azonban helyenként aláássa a kötet direkt értékvállalását, illetve nem megy el egy tényleges szabad formáig, a kötet nyelve zárt rendszer marad. „s a / Semmi Igéje uralkodik. Pont”

Tördelése ötletes, könnyebben átláthatóvá teszi a ritmusa töredékességéből és a fogalmazásbeli tömörségből adódóan kevésbé olvasmányos szöveget; a négysoros szakaszok a DNS kettős csavar alakzatát mímelik. A versfolyam helyett azonban a tematikához valószínűleg jobban illett volna egy külön oldalakra szedett, hasonlóan rövid versszakokkal dolgozó, de több versre tagolt szerkezet, mely erősítené a téma komplexitását, és távol tartaná a szöveget az egyoldalú értékítéletektől. (Balról jobbra olvasva, elengedve az oldalak és szakaszok mankóit, időnként érdekes képtársításokra találunk, de ez nem tudatosan megszerkesztett játék, a legtöbb esetben sajnos nem jönnek ki a sorok.)

Nyelvileg sokszor zilált, nem képvisel koherens esztétikát: „Pénzért feszeng a jól szituált tudós / professzor és pöcs: emberevésre kell / eszmét kiókumlálni.” Egyszerre tűnnek fel a kötet nyelvi szövetében szlengek és trágár megjegyzések, közben a vers alapja a pátoszos, régies megszólalásmód. Ez az archaikus nyelv, ami többnyire akkor jelentkezik, ha nehézkesen illesztjük bele a mondanivalónk egy általunk megszabott versformába. A régies megszólalásmód már csak azért is problémás, mert ugyan látszólag megmenteni a kötetet az olcsó spiritualitástól, de sokszor el is fedi a sorok értelmét az olvasója elől.

A DNS, azaz az örökítőanyag érdekes perspektívákat ad a szövegnek. Ugyanakkor felmerül a kérdés: ez valóban a mi DNS-ünk, vagy inkább a megcsorbult költői prófétaszerep? Vajon a megteremtett versbeszélő önazonos világunkkal, vagy erősebben uralja őt ennél az alkotó mozdíthatatlan perspektívája?

Sötét, földi jövőképében keresztény, mégis keleti vallások szókészletével írja meg apokalipszisét. A kötet befogadására azok az olvasók lesznek leginkább nyitottak, akikben az eón, karma, éter, kozmosz és kvazár szavak már önmagukban is megbizsergetnek valamit.

Babics Imre: Dérkristályok növekvő sóhajából. Napkút Kiadó, Budapest, 2022.