Seholse és a Gödör

Delet harangoztak. A háztetők piros cserepei ragyogtak a verőfényben, amikor megnyílt a föld Seholse falu határában. A robajra összeszaladt  Seholse apraja-nagyja. Odahagyta a kovács az üllőt, a szakács a fakanalat. Zsivajogva érkeztek a gyerekek, nyomukban loholt a tanító, s mögötte kissé lemaradva - mert hosszú reverendájában nehezebben szaladt - a plébános.

Tanakodtak, mi lehetett az a hang, amit mind hallottak. Mennydörgés? Ugyan! Egy foszlánynyi felhő nem sok, annyi sincs az égen! Ágyúdörgés? De hát időtlen idők óta nem volt háború! A kántor, akinek a hallását mindenki sokra tartotta, váltig állította, hogy a hang a nyugati határ felől érkezett. A favágó felmordult:

– Hát akkor mire várunk? Nézzük meg!

A Gödröt, ahogy a falubeliek később emlegették, messziről látni lehetett. Valójában nem gödör volt, inkább hasadék. Hosszúkás, fekete és olyan mély, hogy nem látszott az alja. Körbeállták.

Amikor a szabólegény belerúgta a kántor kalapját, amit az letett maga mellé a földre, még minden szokványosnak tűnt. A kalap hangtalanul eltűnt a hasadékban, a fiú bizonygatta, hogy nem szándékosan tette, a kántor meg szidta őt és toporzékolt mérgében. Hanem amint a kántor bosszúból a kalap után hajította a szabólegény tarisznyáját, a peremnél tolongó emberek felhördültek. A válláról lerántott tarisznyával együtt ugyanis eltűnt maga a szabólegény is.

– Szemfényvesztés!

– Boszorkányság!

 - zúgott innen is, onnan is.

Megint a favágó elégelte meg az üres beszédet. Hogy megmutassa, a szabólegény eltűnésének semmi köze a hasadékba vetett tarisznyához, vakmerően a fejszéje után nyúlt. Repült a fejsze, a favágó kidüllesztett mellel állt, a tömeg lélegzetvisszafojtva bámult, és…  nem történt semmi.

A nagyhangú kocsmárosné elkezdte hangoztatni, hogy ő bizony a saját szemével látta, amint a szabólegény - bizonyára tréfából - négykézláb kimászott a Gödörnél álldogálók látómezejéből. Olyan meggyőző volt, hogy az emberek meg is nyugodtak, ami a fiú eltűnését illeti. A hasadék keletkezésének mikéntjét latolgatták, majd visszaindultak a faluba.

De a csősz legkisebb fiát nem hagyták nyugodni a történtek. Szöget ütött a fejébe, hogy amikor a kántor bedobta a tarisznyát, közben bizonyára annak tulajdonosára gondolt, mégpedig dühödten. Mi van, ha ez egy olyan varázslat, ahol a gondolat is számít? Ha a Gödör akkor tünteti el a bedobott tárgy gazdáját, ha az, aki dob, haragszik rá?

Tett egy próbát. Megvárta, míg nyugovóra tér a ház, majd odaosont a legidősebb bátyjához, és elemelte az ágya mellől a furulyáját. Kibandukolt a holdfényben a Gödörhöz, és miközben felidézte magában, hogyan árulta be egy csínyét a fivére aznap reggel, a furulyát bedobta a mélybe. Dobogó szívvel sietett haza, és azt találta, amire számított: a testvére ágya üres volt.

Reggel apja-anyja ijedelmét látva bánta már, amit tett. Figyelmeztetnie kell mindenkit a Gödör gonosz varázsára! - döbbent rá. De elszámította magát. Nem előzött így meg semmilyen bajt, sőt. Ahogy terjedt a Gödör titkos tulajdonságának a híre, úgy kezdtek eltünedezni a tárgyak és az emberek.

Eltűntek pipák és könyvek, fésűk, butykosok és szelencék, aranygyűrűk, kispárnák, receptkönyvek, játékbabák. Köddé vált a kántor, a favágó, a nagyhangú kocsmárosné, a tanító, a plébános, az uzsorás, egy egész iskolára való gyerek és - egy jó szaftos csontot követve - a sánta kóbor kutya, akiben mindig felbuktak, mert szokása volt a kocsma lépcsőjének alján aludni.

Végül nem maradt a faluban más, csak egy kislány, aki nagyon egyedül érezte magát. Elhatározta hát, hogy ha félelmetes is, fog egy kötelet, és lemászik a Gödör ismeretlenjébe megkeresni a többieket. Jó erős csomóval rögzítette a kötelét egy fához, a másik végét ledobta a mélybe, megkapaszkodott, és elrúgta magát a talajtól.

Hát abban a pillanatban, láss csodát, újra morajlani kezdett a föld, és  szél támadt odalentről. A kislányt egy bokor tövébe repítette, onnan nézte elkerekedett szemmel, ahogy a Gödörből - mintha parittyával lőnék kifelé őket - sorra repülnek a felszínre az elveszett emberek. Elsőnek a szabólegény érkezett, vállán a tarisznyájával. Utána jött a csősz vígan furulyázó nagyfia, és sorban a többiek mind: a tanító a pipájával a szájában, az erszényét markoló uzsorás, a részeges suszter a butykosával, legvégül a csontot rágó sánta kutya. Miután a kutyát is kiköpte, a Gödör összezárult, és minden elcsendesedett. Csak pár zilált fűszál emlékeztetett rá, hogy valaha ott volt.

Seholse lakói kótyagosan nézegették egymást. Feltűnt hamar, hogy néhány dolog megváltozott. A szabólegény nem volt többé pösze. A kocsmárosnének eltűnt a bibircsók az álláról. A furulyaszóba nem vegyült egyetlen hamis hang sem. Na és a kutya! Nem sántított többé.

A csősz legkisebb fiának vágott az esze. Ő jött rá arra is, mit művelt velük, miféle leckét adott a Gödör. Már majdnem rúgott egyet mérgében a földbe ott, ahol a hasadék volt, de időben megállította a lábát. Hogyisne, még csak az kellene, a gyűlölt Gödör javított verziója!