Az átbillentő erő

Tizenegy éves voltam, rózsaszín pizsamában ültem a tévé előtt. Már elmúlt tíz óra, mindenki aludt, csak én nem. Egy filmet néztem, amilyet azelőtt még sosem láttam. A barna, az arany és a zöld szín kavalkádja, gyönyörű kosztümök, dráma és humor. A 2005-ös Büszkeség és balítélet volt. Hamar rájöttem, hogy könyvadaptáció, sikerült is becserkésznem egy példányt a keresztanyámtól. Elolvastam, de égett bennem a vágy, hogy sajátom is legyen, így hát elmentem a könyvesboltba. Csillogó szemekkel sétáltam a pulthoz egy angol klasszikussal, nem tudom, mit gondolhattak, lehet azt, hogy ajándékba viszem, de biztosan nem azt, hogy magamnak. Ők akkor nem tudhatták, hogy bemagolom az első oldalt, kijegyzetelem a nekem tetsző párbeszédeket, és hogy ezután még ötször, tehát összesen hétszer fogom elolvasni az azt követő években.

Úgy tűnhet, hogy a rovatvezető önmagam fényezésére kért fel, de az igazság az, hogy ilyen emlékeket idézett fel bennem Boldog Zoltán Az olvasás nélküli irodalom – Írások a tanításról, a kortárs, a modern és a klasszikus magyar irodalomról című könyvében a tanításról szóló, válogatott írásainak egyikében megfogalmazott gondolat:

„Létezhet-e irodalomélvezet olvasmányélmény nélkül? – merül fel a kérdés. Erre bölcsnek álcázott keleti (vagy csak kelet-európai) gondolkodóként szintén egy kérdéssel felelek: megfosztható-e valaki az irodalomtól az olvasmányélmény hiányában? Hiszen ma már rengeteg eszköz áll rendelkezésre ahhoz, hogy a mű elolvasása nélkül is irodalomélményt szerezzünk a diákoknak. És ha ügyesek vagyunk, talán az óránk hatására mégis kézbe kerül az akkor már nem is olyan kötelező olvasmány.”

A fenti történet is ezért fontos számomra: a hatás miatt.

Boldog Zoltán tanárként ugyanolyan hatást szeretne elérni a diákjainál, mint amit nálam az a bizonyos film. Ő akar a nem olvasás és az olvasás közötti átbillentő erő lenni. Viszont tudja azt, hogy ehhez nem elég szimplán jó tanárnak lennie, tudja, hogy ma már valami más, valami új kell hozzá. Adjuk el az irodalmat! – A Bánk bán és a Balaton Sound című írásában leleplezi újításának legfontosabb pontjait:

1. A tanórára való ráhangolódást a tanár mint marketingmenedzser tudja elősegíteni: a témától eltávolodva provokál, majd a legvégén összekötteti a kapcsolódási pontokat.

2. A ráhangolódás után pozíciót vált: producer lesz. Különféle projektek megalkotásával segíti elő a tananyag mélyebb megértését: „A lényeg, hogy a befektetett energia érdekeltté teszi a diákokat műveik sikere iránt. Hiszen szociálpszichológiai alapvetés, hogy amire időt és energiát fordítunk, ahhoz jobban kötődünk. Érdemes úgy alakítanunk, hogy három-négy fős csoportok választhassanak a szöveges, filmes, zenés és színpadi előadásra szánt projekteket tartalmazó listából.”

3. A megszerzett tudás elmélyítéséhez sem a hagyományos házi feladat-típust választja. Kihasználja az online tér adta lehetőségeket, vitát generálva kreatív válaszokat vár: „Az érvelést, a közösségi megnyilatkozást, a stilisztikát egyszerre taníthatjuk azon a terepen, ahol a gyerekek jelentős része vélhetőleg a legtöbbször fog saját szöveget megosztani.”

Ezek alapján úgy tűnhet, hogy a tanár órára való felkészülése leginkább olyan, mint egy haditerv kidolgozása. Általános iskolában dolgozom, tudom, hogy a gyerekek bármire képesek, hogy elérjék a céljukat, tehát ne higgyük, hogy az ő haditervük nincs már kész, mire becsengetnek! Legfőbb céljuk nyilvánvaló: a tanulás minimálisra csökkentése. Bármire képesek érte, és ha egy diák rájön arra (és ne gondoljuk, hogy nem fog), hogy a tanár trükkökkel próbálja elérni a célját, tehát leadni az anyagot: ellenállását ő is trükkökkel fogja leplezni.

Vegyük példának az egyik fejezetben felvázolt helyzetet (a haditerv első pontját): „Gyakran hangsúlyozom: egy ideális ráhangoló óra olyan, hogy a diákoknak kezdetben sejtelmük sincs, hogyan jutnak el a tananyaghoz, olyan messziről indítja a tanár a kérdését.” Egy leleményes, ravasz diák reakciója a következő lenne: minél tovább húzza az időt, mert tudja, hogy akármelyik percben elérkezhetnek az óra témájához. Ilyenkor egyik percről a másikra a legcsendesebb tanuló is szószátyárrá tud változni, hiszen tudja, hogy itt a lehetőség a jóhiszemű tanár kijátszására, aki végül azt veszi észre, hogy kicsengettek.

Az első pár fejezet után felmerült bennem, vajon Boldog is e tanárok közé tartozik-e. Olyan tanár lenne, akit jó szándék vezérel, újítani próbál, de elfelejti, hogy milyenek is valójában a diákjai? Nem veszi észre, hogy terve kijátszható?

Aztán rájöttem: teljes mértékben tisztában van vele, sőt, a gyerekek ellene irányuló megvezetési kísérleteit visszairányítja feléjük. Erre nagyon jó példa a Miért fontos a bevásárlóközpontban és a családtervezésnél a verstan? – Életszagú megközelítés az önismeret fejlesztésével és osztályeposz-töredékkel című, kreatív írásának verstanoktatás része. A ritmika felismeréséhez, megértéséhez a gyerekeknek el kell képzelniük, hogy születik egy gyermekük, majd nevet kell neki adniuk. Természetesen elindul egy párbeszéd, a fent említett, rafinált diákok rögtön meglátják a lehetőséget a kiugrásra, és itt válik jóhiszemű oktatóból zsenivé – Boldog Zoltán nemcsak, hogy teret ad ennek, hanem meglovagolja az etikai kérdések hullámát. Elhiteti velük, hogy a hatalom az ő kezükben van, sőt, személyes példákat hoz, amivel figyelmüket teljesen leköti, hiszen nem gyakori jelenség, ha egy tanár megnyílik nekik. Elmeséli, hogy nagyobbik lánya azért kapta a dédmamája nevét, mert akkor halt meg, amikor őt várták. Viszont az intim gondolatok megosztása után (aminek eredményeképp már mindenki rá figyel), rögtön visszacsatol a ritmikához, és a bár véletlenül, de kellemes lüktetésűvé sikeredett név hangzásáról beszél/beszélteti őket.

Egyértelmű tehát, hogy terve kijátszható ugyan, de így, stratégiai felkészüléssel a kijátszást is ki lehet játszani.

Sokan úgy gondolják, hogy minél újabb egy generáció, tagjai annál menthetetlenebbek. A „megmentésük” a rájuk gyakorolt hatásunk sikerességében rejlik, legyen célunk az olvasás megszerettetése vagy akármi más. Hatást elérni pedig csak a figyelem erőskezű irányításával lehet, ahogyan azt Boldog is teszi.

Az olvasás nélküli irodalom azoknak is érdekes olvasmányt ígér, akiket hidegen hagy az irodalom tanítása, hiszen a szerző nemcsak tanár, hanem kritikus és „kiugrott” irodalomtörténész is, könyve „ezeknek a szerepeknek a rétegződéséből adódik”.

Boldog Zoltán: Az olvasás nélküli irodalom – Írások a tanításról, a kortárs, a modern és a klasszikus magyar irodalomról. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2023.