Békelovas

– Vigyél haza négy országon át családomhoz úgy, hogy ne essek le rólad, és ne kerüljek tolókocsiba – súgtam Vándor, a furioso mén fülébe, megsimogattam, és megcsókoltam orrát. Feleségem mennyasszonyi képét állítottam be háttérképnek mobiltelefonomon. Félve indultam ki a városból. Vándort egyáltalán nem ismertem, most láttam először életemben. Ijesztőnek tűnt, hogy a négy ló közül ő volt a legmagasabb.

A Fekete Madonna szentélyét őrző templomot elhagyva egy szépen beépített parkon léptettünk át, majd rálépdeltünk egy sugárútra, amely közepén volt a sétálóutca. Csak lassan tudtunk haladni, mivel a patkók csúsztak a macskaköveken. Az utcán ülő-guggoló koldusok integettek mosolyogva. Egy átjárónál édesanya sietett át két kicsiny gyerekével. Hamarosan felléptettünk egy hídra, amely alatt hatalmas kiterjedésű piacot vettem észre. Ameddig szemem ellátott, bódék és asztalok sorakoztak. Mindenfelé kofák kínálták portékáikat, hangjuk elért hozzánk. A hídról leereszkedve egy téren pillantottam meg a nagy lengyel pápa időskori szobrát. Alig vettük észre, hogy a belvárosban találtuk magunkat. Előttünk villamos haladt el. Megvártuk, hogy zöldre váltson a lámpa, majd átléptettünk az oldalról érkező buszok előtt. Annyira fáradtnak éreztem magam, hogy hiába voltam ébren, nem tudatosítottam önmagamnak, hogy mikor hagytuk el Częstochowát.

Meredek emelkedőn kaptattunk föl a lovakkal. Előttünk fenyők – leveleik a törzsük felétől lefele kiszáradtak. Ahogy kiértünk a tetőre, egy kőből épült régi rotunda fogadott minket. Magányosan állt három kiszáradt fa között. Mögöttem Máté lovagolt Pepe nevű lován. A húszéves fiatalember erdészként dolgozott, emellett kick-boxolt és néptáncolt. Már most, az első napon láttam: csendes segítőkészsége, szívóssága, elszántsága nagy segítségére lesz csapatunknak az úton. Megérkeztünk az első faluba, Zrębicébe, ahol Mária szobránál megállítottam egy pillanatra lovamat, hogy mindketten megpihenjünk. A többiek türelmesen vártak ránk. Harminc kilométert kellett megtennünk, utunk egyharmada volt még hátra.

Egyre jobban fáradtam, elveszítettem az ügetés ritmusát. A legeldugottabb erdőkben is kápolna, kereszt vagy Mária-szobor fogadott. Lassan kezdtem felfogni, miért éppen ebből a népből származott a nagy pápa a világnak.

Egy Piasek nevű faluhoz közeledve már csak gyalogoltunk a lovak mellett, hogy levezessük az aznapi út fáradalmait. A település szélén Máté lovastársunk édesapja, Krisz várt – az út szélén elkészített meleg csomagos tyúkhúslevessel és babgulyással. Az emberek csak bámultak, hogy rotyog az út porában a kondérban az étel. Még jobban csodálkoztak, amikor lovakkal érkeztünk, hogy megegyük. Ma is úgy emlékszem vissza erre, mint zarándokutunk legízletesebb ebédjére. Pedig ekkor még nem sejthettem, később drágábbnál-drágább panziókban várnak ránk finomságok. Krisz jelezte, hogy bent járt a helyi lovarda tulajdonosánál, aki meglehetős mogorván fogadta annak ellenére, hogy be voltunk jelentve nála. Elmondta, csak euró ellenében hajlandó kiadni nekünk éjszakára egy olcsó munkásszállást a lovarda mellett. Gondolkodtunk: ez esetben sátorban és lakókocsiban alszik az útszélen a csapat. Egy próbát mégis megér – biztattam a csapatot, majd bementem a Csaba testvértől kapott pápai zászlóval az udvarra. A fehér hajú és fehér szakállú férfi először idegenkedve fogadott, ám a zászlót látva megenyhült, és intett, jöjjünk be mind. Nemcsak nem kell fizetnünk a szállásért, hanem még vacsorát is ad, és a lovak istállót és szénát kapnak. Lenyergeltünk. Megvártam, amíg Nándor eszik-iszik. Vendéglátónkkal jól sikerült értekeznem németül. Leszek úr egyre kedvesebbé vált, miközben felesége a konyhában szorgoskodott. A vacsora olyan közel esett estebédünkhöz, hogy valójában kétszer vacsoráztunk. Degeszre ettem magam. Egy jó pohár lengyel borral ünnepeltük népeink barátságát. Emeletes ágyakban aludtunk, logisztikai segítőinkkel együtt heten egy kis szobában. A fáradtságtól hamar jött álom szememre. Reggel Leszek úr kávéval kínált, majd rendkívül gazdag reggeli fogadta a csapatot. Előtte az istállóban a lovak között ezt a reggeli imát mondtuk el:

Erőben kelek fel, a Legszentebb Háromság hívásában
        a Háromság vallásában, a mindenséget teremtő Egység megvallásában.
Erőben kelek fel, Krisztus születésének és keresztelésének, megfeszíttetésének és sírbatételének,
        feltámadásának és mennybemenetelének,
        másodszori eljövetelének erejében kelek föl.
Erőben kelek fel, körülvesz az ég és a föld,
        a Nap és Hold fényei, a tűz és villám ragyogása,
        átjár a vihar zúgása és a tenger morajlása.
Erőben kelek fel, lábam alatt a Föld szilárdsága,
        megerősít a sziklák keménysége.
Erőben kelek fel ma reggel,
        és magamat egészen Isten erős vezetésének engedem át,
        Isten őrködő szemére,
        Isten figyelmes fülére,
        Isten oltalmazó kezére,
        Isten közbenjáró igéjére,
        Isten kinyújtott fegyverére,
        Isten őrködő pajzsára,
        Isten szabadító seregére bízom.
Ő oltalmazzon engem, hogy el ne nyeljen a Sátán.
Ő oltalmazzon engem a bűn kísértésétől, a test kívánságától, mindentől, ami árt, közel vagy távol,
ha egyedül vagyok, és ha másokkal.
Ő oltalmazzon engem ma, az irgalmatlan és kegyetlen,
testemet-lelkemet fenyegető erőszaktól,
Ő oltalmazzon ma a hamis prófétáktól,
az istentelenektől és a közönségesektől.
Krisztus velem – Krisztus előttem – Krisztus bennem.
Krisztus alattam – Krisztus jobbomon – Krisztus balomon. Ő az erő, Ő a békesség.
Krisztus legyen, ahol fekszem,
Krisztus legyen ahol állok,
Krisztus legyen ahol ülök.
Krisztus a magasságban – Krisztus a mélységekben – Krisztus a tágasságban.
Ő szóljon hozzám mások ajkával,
Ő tekintsen rám mások szemével,
Ő hallgasson engem mások fülével.
Krisztus, én Uram! – Krisztus, én Megváltóm!
Erőben kelek fel, a legszentebb Háromság hívásában,
        a Háromság vallásában,
        a mindenséget teremtő Egység megvallásában.

Mivel ritkán eszem reggel, gyorsan lezuhanyoztam, amíg a többiek az asztalnál beszélgettek. Zarándokzuhany volt ez, másfélórás otthoni fürdésekből karcsúsítottam félórásra. Mire végeztem, a többiek már nyergelték a lovakat. Leszek úr intett, hogy kövessem. A lovarda hátsó sarkából egy lengyel lovasponcsót akasztott le a fogasról, és székely kabátomra terítette. Ennyit mondott: – Eső ellen. – Nem tudtam, hogyan köszönjem meg, csak álltam leszegett fejjel a lengyel poncsóval vállamon. Rövid fotózkodás következett házigazdánkkal, feleségével és a pápai zászlóval, majd kezet fogtunk. Egymás után léptünk ki lovainkkal az udvarról. Alig hagytuk el Piasek falut, eleredt az eső. Székely kabátomat takaró lengyel poncsóra pillantottam. Könnyezni kezdtem.