Kopriva Nikolett

Képeslapra írt versek

2024. február. 09. - 10:00

Rónai Balázs Zoltán Világharang című kötete 2023-ban jelent meg az Orpheusz Kiadó gondozásában. A kötet két részre oszlik, a Világharang, valamint Az én időmben című könyvet tartalmazza.

Rónai versvilága – s ez az első könyvrészre hatványozottan érvényes – impressziókból táplálkozik. Részletekbe menően ragad meg pillanatot, érzést: „Az ablakon vízcseppek. / Lefutnak, újak verődnek / helyükbe. Micsoda spleen, / micsoda szomorúság / ül ma a bútorainkon! / A csilláron lóg, a búrákba döglött / gyümölcspoloskák és legyek / kiszáradt testei körül.” (Esőnap)

Ez gyakran természeti képeken keresztül nyilvánul meg. Figyel a részletekre, ezeken keresztül értelmezi, helyezi el magát a „nagy egész”-ben: „Álezüst díszek közt / csak jelen vagyunk, mint a csillagok.” (Itt járunk) Némelyik vers mintha festményt jelenítene meg: „Fekete pálmákon fekszik a félholt, / rózsaszín derekú, esti égbolt, / mindenki vacsorázni ment” (Az idő áthajlik); „Tányéron gyümölcsök: / narancsok, mély-lila datolyák. / Világoskék asztal. / Hideg kávé, várakozás.” (Vanitas)

A fentieket alátámasztja, hogy számtalan költemény anzixként, képes levelezőlapként értelmezhető, miként címük is jelzi: Holdfény anzix, Anzix fülledt nyárból, Anzix gyors pszichózisból stb. Ahogyan az üdvözlőlapok küldése is elmúlt korok szokása volt, úgy a sorokban is gyakorta jelen van egyfajta múltat idéző versbeszéd: „A néptelen Rózsa utca mélyén, / mint elgémberedett bogár, / bőcörgök én, az egy élőlény, / oly lent, mit nem mutat szonár” (Éji 1.); „Mint tollal írt, kinnfelejtett, / régimódi hirdetések / mondandóját a városi esők: / mossa belőlem a szétfolyt, / olvashatatlan / megbánást az idő.” (Esőnap) Ezt ellensúlyozza egy nagyon is mai világ nyelvhasználatával: „Mint aki csak pont arra megy, / az ősz fészbúk-csetjére rálesek: / ugyan mit ír? Ugyan kinek?” (Ősz a Szenes Hanna parkban)

A nyelvi játék egyik csúcspontja a Kulfoldi vers, mely – mintha csak egy sms-üzenet lenne – ékezeteket sem tartalmaz: „Tiz perce meg egy ibiszt figyeltem, / feheren szelte at helyzetem.” A like című versben gondolkodás nélkül leírja, ami épp történik vele: „zöld zászlók alatt ordítva / mohamedánok. like / szörnyeteg kormány ellenzék / ellopott ország. like”. Jogosan merül fel bennünk a kérdés: mi az, ami belefér egy lírai alkotásba, és mi az, ami már nem? Weöres Sándor Tojáséj című egyszavas verse rámutatott arra, hogy egyetlen szóval is lehet világot teremteni. Az is lehet, hogy a szerző egy magatartásformára utal, hívja fel a figyelmet, arra, hogy minden pillanat tulajdonképpen költemény – valódi határok pedig nem léteznek.

Míg az első könyvrészben pillanatok, érzületek megragadása hangsúlyos, a másodikban, Az én időmben már nyersebb témák is megjelennek. Hangja szarkasztikusabb, helyenként nem idegen tőle a trágárság sem.

Értelmezi a világ történéseit, működését, nyíltan reflektál a költői létformára: „rímfaragó vagyok én, líra-csináló, ember.” Ennek a különböző anyagi támogatásokért való sóvárgás mellett része az a bohémság, melynek bélyegét gyakran rásütik a művészekre. Kocsmahangulatok, sörfoltos asztalok fölötti eszmecserék elevenednek meg egy-egy sorban: „(Már háborogtunk a siralmas támogatottságon), / (szó esett a kötelező seggnyalásról), / (a nyomorgó Kelet-Magyarország kibeszélve) / (...) / (egyszóval mindennek vége, reggel hat óra van), / (akár meg is dögölhetünk tehát), / (és meg is tesszük, mert nincsen tétje:) / (a mi köreinkben) / (hétköznapi valóság a feltámadás)” (Főnixek éjszakája); „Én is iszom és tartok a cirrózistól, / meg a ráktól, / pedig nem borul fölém óvón / a puha diktatúra.” (Petri Györgynek)

Rónai számtalan hasonló sztereotípiára játszik rá alkotásaiban. Az éhséget, melyről eszünkbe juthat az éhes költő sztereotípiája, szintén megidézi egy-egy vers: „S a bér / igazat beszél: / Csak az evésre érdemes / gondolni, / csak az evésre kell” (Éhes vers); „Nézz meg jól és lásd, hogy mekkora útról / jöttem, Főszerkesztő Úr, teeléd, / nézd, alig állok a lábamon és a szivemben / sóvár vágy tüzel egy vacsoráért!” (Jön szembe / kászida 2)

Fontos témája a hazához való vegyes viszony is: „Ereimben forró, / magyar minimálvér.” (Zsánerkép Nyugat alkonyával); „Magyarországon az ember vagy alkoholista, / vagy jól mennek a dolgai.” (Petri Györgynek) Ez legkonkrétabban talán a Hektikus hazám… és a Dehogy vagyok laza! című versekben rajzolódik ki: „Hektikus hazám, látod, / szeret még idegroncs fiad. / Gyógyulni a tengerre vágyok, / de tönkre ott megyek, ahol te vagy”; „Én is / ...és Én se / kötöm fel magam, hanem dolgozom.”

Versvilága Budapest-centrikus. Az épületek, a kínai büfék, a közterek (Szenes Hanna park, Rózsák tere, Népliget, Király utca stb.) egyértelműen a főváros mozaikdarabkái. Néhol név szerint is szerepel bennük: „szürke anyánk, Budapest gondoskodik erről, / jó sokat ad munkát, szeszt és irodalmat” (Kászida); “Látod, fiam, ilyen Pest, / közel az Úrhoz, / ilyen egy pesti augusztus.” (A Rózsák terén)

Talán nem véletlen, hogy ebbe az urbánus, nagyvárosi közegbe – mely kissé embertelen is – olykor beférkőzik a tengerpart képe, az a fajta természetiség, mely az első könyvrészben jellemző volt. Az sem véletlen, hogy ennek a világnak szüksége van arra a „világharangra”, melyről a szerző könyve elején ír, ami ott munkálkodik a háttérben, rámutat arra, hogy talán „nem veszett el semmi”.