Volt egyszer egy kisleány: Zsuzsika. Egy nagy ódon házban élt a szüleivel. A nagymamája már meghalt, de a lelke el nem ment, mert nagyon aggódott az unokájáért.

Zsuzsikának mindenki mondogatta:

– Hogy te milyen szép kislány vagy! Milyen aranyos kis pofikád van, ha te azt látnád!

A kisleány nagyon szerette volna magát megnézni, de hiába szaladt oda akármelyik tükörhöz, nem látott semmit, mert nagyanyó mindegyikre ráterítette a ködszoknyáját.

Zsuzsikát végül megszánta egy rokon. Ő sem élt már. Sirály képében jelent meg a kisleány álmában, és így szólt:

– Tudom én, mi a bánatod.  Délután menj ki a folyópartra. Segítek neked.

A kisleány eltökélte, hallgat a sirályra. Amikor hazaért az iskolából, szépen megcsinálta a leckéjét, és elkéredzkedett az édesanyjától sétálni.

Futott a folyópartra, ahogy a lába bírta. A sirály egy fűzfán ült, és odarikkantott Zsuzsikának:

– Nézd csak meg magad a víz tükrében.

Látta Zsuzsika, hogy gödröcskés az arca, amikor nevet, búzakék a szeme, aranyszőke copfjai fényesen röpködnek körülötte, de minderre a szépségre hatalmas sötét árnyékát borította egy ormótlan szőrös-karmos fekete medve, aki a kislány mögött ágaskodott!

Zsuzsika nagyon megrémült, a szíve elfacsarodott, sírt keservesen, mert rögtön tudta, hogy az a szörnyeteg fekete árnyékmedve is ő maga. Nem is hitte el, hogy azt a medvét egyedül csak ő látja.

Attól fogva, hogy meglátta magát a víztükörben, görnyedten járt, a falhoz húzódott, amikor az utcán ment, otthon egyre szótlanabb, szomorúbb lett. A pajtásai mellől is elmaradt. Senki nem tudta, mi lelhette ezt a kisleányt.

A család hamarosan elutazott nyaralni. Egy délután nagy vidáman fagyiztak a fürdővároska főterén, és várták, hogy kezdődjön a térzene. De Zsuzsikát egyre csak bántotta a titka. Elkéredzkedett, hogy sétáljon egyet.

Ahogy mendegélt, meglátott egy bácsit, aki éppen a kecskedudáját fújta.

– Megmutassam neked, hogy kell dudálni? – szólította meg a nagybajuszú dudás, amikor látta, hogy Zsuzsika lecövekelt előtte.

Mert belefeledkezett a leányka a dudaszóba, meg utána mindabba, amiket az öreg dudás elmondott neki a kecskedudáról, de hirtelen a hangszer két szarva közti kis tükörben, amit az ördögök és ártó szellemek ellen szoktak a dudára tenni, meglátta saját magát meg a medvéjét!

Keservesen sírni kezdett, mert azt gondolta magában, biztosan ő is olyan rossz, mint az ördögök.

Hát csak nem a medvéd miatt bánkódsz ennyire? – kérdezte a bácsi hunyorogva. – No, ezen könnyen segíthetünk.

Mint a gumikacsát, úgy hajtotta össze azt a böhöm nagy fekete medvét, és begyűrte a kislány ruhájának a derekába.

– No, így már jó lesz– nyugtatgatta a Zsuzsikát.

A kisleány gyakran meglátogatta az öreg dudást, együtt ettek, ittak, sokat nevettek, fújták a dudát. Zsuzsikának is saját dudája lett.

Amikor lehunyta a szemét az öreg dudás, Zsuzsika megsiratta, de azt is tudta, hogy már helyette is neki kell dudálnia. Járta az országot-világot, fújta a dudát mindenfelé, így teltek, múltak az évek.

Hanem egyszer éppen eső után bandukolt a leány, hátán a dudával. Arra hajtott egy hintó, s tetőtől talpig beterítette sárral.

Azt mondta magában a leány:

– Mindig is az út szélén jártam, pedig mehetnék én is a közepén, hintóval, vagyok már olyan jó dudás.

Ahogy mendegélt, meglátott egy szép fehérfalú fogadót. Oda betért, kivette a legszebb szobát. Mert tudjátok, addig csak úgy a fák alá húzódott be éjszakára, amikor úton volt.

No, hát abban a szép szobában lemosogatta magáról meg a ruhájáról a sarat. Sok évnek a sarát. El is fáradt, elálmosodott, sok évnek a fáradságát kellett kialudnia. Aludt-e még, vagy félig ébren volt, ki tudja, egyszerre csak ott állott előtte az öreg dudás, és így szólt:

– No, Zsuzsika, szedjük elő azt a medvét!

Odanyúlt a leány derekához, kihajtogatta a medvét, de már nem az a nagy szőrös, ijesztő jószág volt ám, hanem olyan, mint egy megtermett parasztlegény ünneplőben.

 Az dudás fölfújta a hangszerét, így szólt:

– No, most táncoljatok.

Zsuzsika összekapaszkodott a medvével, fordultak néhányat, és lássatok csudát: nem volt már külön medve, meg külön Zsuzsika, mert ők ketten egyek lettek.

Elbúcsúzott az öreg dudás, Zsuzsika meg boldog álomba sírta magát.

Másnap zörgettek a szoba ajtaján. Egy szolga levelet hozott a közelben élő hercegi pártól, akik meghívták leányt a kastélyukba házimuzsikálni.

Volt annak a hercegi párnak egy nagybeteg leánykája, olyan nyolcéves forma. Fel sem tudott kelni az ágyából, de a dudazenére kimászott a paplan alól, és bement a vendégek közé.

Volt nagy boldogság. Zsuzsikát ott is tartották a kastélyban a vendéglátói.

De a kicsi hercegkisasszonynak is volt ám medvéje! Nem olyan nagy szőrös-karmos vérmedve, hanem akkora csak, mint a leányka, és szépen együtt nődögéltek a hercegi pár örömére.

Amikor Zsuzsikát meghívták Tótországba, a hercegi pár neki ajándékozta az egyik hintóját, attól fogva azzal járt dudálni.

A nagymamája meg békességgel átballagott a lelkek hídján Szent Mihállyal.