Berci

Abban a városban, ahol a történet játszódik, már harminc éve nem esett hó. Felnőtt egy generáció és volt jópár gyerek, aki még sosem látott igazi, mélytiszta fehérséget, nem hallotta a szűzhó roppanását a csizmatalp alatt, nem látott havas hátú dombokat, sem apró, fehér pelyheket hullani az égből. A havas tájakat, mint valami írói fantáziálást, csak mesekönyvekből ismerték, képeslapokon, festményeken látták, és az öregek elbeszéléseiből képzelték maguk elé.

Éppen ezért ment csodaszámba, amikor egy decemberi napon havazásra ébredtek az emberek. Aki csak tudott, kifutott az utcákra, terekre, még a betegek is kicsoszogtak a házuk elé, kapkodták a hópelyheket, a kicsik sikongatva gyúrták és dobálták a hógolyókat egymás felé, előkerültek a régmúltból megőrzött szánkók, a kutyák meghemperegtek a friss hóban és harciasan vakkantgattak. Apró fejű cinkék bújtak elő a behavazott faágak közül, szárnyaik végéről friss hó szitált, ahogy repdestek, és a folyó felett sirályok bújócskáztak a sűrű havazásban.

A legtöbben a főutcában gyűltek össze, hogy együtt élvezzék ezt a még sosem, vagy ha igen, akkor is nagyon régen látott  jelenséget. A helyi fotográfus az üzlete kirakatába felakasztott egy képet, amelyen gyerekek egy hóembert építettek. Ezt látva, a felnőttek széles lapátokkal először kupaccá tolták a havat, majd néhányan elkezdték gyúrni, görgetni. Egyre nagyobbá lett a gömb, végül megállították az utca közepén, aztán elkezdtek egy másik, egy kisebb hógömböt formázni. Amikor elkészült, három fiú ráhelyezte a nagyobb tetejére. Hóember! Hóember! – kiabálták valamennyien.

Csakhamar előkerült egy hatalmas méretű répa, abból lett a hóember orra, a szemét két nagy széndarab képezte, a gombjai a hasán feszülő, képzeletbeli kabáton pedig gesztenyéből készültek. Valaki egy piros sálat kötött a nyakába és egy karimás fekete kalapot nyomott a fejébe. Egy-egy seprűt is betűztek a két oldalába és egy pár nagyméretű cipőt helyeztek elé a földre. Egy asszony meghajlított egy vékonyabb faágat, amolyan mosolygós szmájlira, és a hóember orra alá nyomta. Valóságos műalkotás született alig egy óra leforgása alatt. A hóembert el is nevezték; Berci lett a neve.

Hamar híre ment, hogy a főutcában áll egy csoda; egy hófehér, piros orrú, gombszemű lény, aki kalappal a fején, mosolyogva integet az arra járók felé. Jöttek is az emberek megcsodálni, még a szomszéd városokból is. Aki csak elhaladt mellette, lefényképezte, aztán megsimogatta, sőt, akadtak olyanok, akik még át is ölelték, úgy készítettek szelfiket.

Berci képe megjelent a helyi újságokban. Sorban álltak az emberek az újságos bódéjánál, mindenki el akart tenni emlékbe egy lapot, hogy majd megmutathassa egyszer a gyerekének vagy az unokájának. A cukrászok hóember formájú süteményeket készítettek, a korongozók és ötvösok pedig nem győzték gyártani a hóember-szobrokat. Berci képe felkerült bögrékre, tányérokra, pólókra, de még a városházára is.

Így telt el a tél abban a városban, abban a sosem látott csodában. És az emberek boldogok voltak. Szerették a hóembert és szerették egymást, amiért sikerült ilyen szépet alkotniuk közösen.

Nem akartak a tavaszra gondolni, pedig máskor már február közepétől azt lesték, vajon mikor kezdenek kibújni az első tétova rügyek a faágak végén. Minden nap elsétáltak Bercihez, megigazgatták a kalapját, figyelték, nem ereszkedik-e meg az orra, nem csúsznak-e le a gombok a hasáról. Féltették, óvták, kerítést húztak köré, nehogy kárt tegyenek benne a kóbor állatok.  A munka közben barátságok, szerelmek szövődtek, apró ajándékok kerültek elő, amellyel örömet szereztek egymásnak azok is, akik eddig nem ismerték egymást.

Berci lett a város szimbóluma, aki még akkor is mosolygott és seprűivel intett az arra járóknak, amikor egy napon végérvényesen kimúlt a tél, és a tavasz kipattintotta az első leveleket a bokrok alján. Akkor is ott állt a főutcában, amikor nyáron izzott az utcakő és délutánonként zápor permetezte a kókadt fűszálakat. Az emberek úgy vélték, csoda történt, valamiféle misztikus, mágikus erő tartja életben a hóembert a városukban, pedig csupán a szeretetteljes ragaszkodásuk és a képzeletük játszott velük.

Büszkén mutogatták az oda ellátogató idegeneknek, de azok nem láttak mást, csak a megrepedezett aszfaltot és a repedések között néhány fűszálat kinőni.