Kapcsolat

A férfi rögtön az elején kérte, hogy senkinek se beszéljen a kapcsolatukról, amíg az „ki nem teljesedik”. Direkt így mondta, kiteljesedik és nem beteljesedik. A két igekötő közti különbséget nem magyarázta meg, de nyilván jelentőséggel bírt a számára. Margónak viszont mindig szexuális képzetei támadtak a beteljesedik szó kapcsán, s ha Csaba nem akar beteljesíteni, talán nem is tud? Impotens lenne? Milyen kár! Margó a hatvanas éveinek derekán sem érezte még magát öregnek. Szerelemre és szexre vágyott. Tudta, hogy az élet még tartogat számára legalább egy ajándékot, mielőtt végképp bealkonyul. Fiatal korában szakmányban szeretkezett, anélkül, hogy tudta volna, mit csinál. Ártatlanul, mint amikor a cicák összedugják az orrukat ismerkedéskor, vagy a bonobók, akiknél a közösülés nem több, mint egy „Hello, hogy vagy?”. Sok férfi volt az életében, de egy sem képviselte azt az eszményt, amit elképzelt magának. Domináns hímekről álmodott, akiknek feltétel nélkül átadhatja magát, akik tudják, mit akarnak, és értik a módját, hogy meg is valósítsák azt. Nagyétvágyú ínyencekre vágyott. Ehelyett azonban tétova és félszeg szeretői voltak. Bezzeg, ha ő férfi lenne, bizony tudná, mit kezdjen egy olyan nővel, mint ő, aki csupa kellem és báj! Hát nem látnak ezek a szemüktől? A legutóbbi partnerének is mindhiába kellette magát. Annak a fatökűnek meg se moccant a fantáziája (sem)! Így aztán Margó kénytelen volt megelégedni azzal a néhány jól bevált fogással, ami kis jóakarattal automatikusan működik. Az évek teltek, múltak, s ő már húsz éve rutinozik valakivel, aki ráadásul egy másik nő férje. Hát meddig lehet ezt csinálni? Örökké biztos nem. Pedig Margó már berendezkedett arra, hogy így vagy úgy, de holtig kitartanak egymás mellett. A megalkuvásokban annál tovább már nem lehetett menni, ameddig ő elment. A férfinak ez sem volt elég, és újra meg újra eljátszotta az évenként kétszer esedékes szakítási hisztijét. Karácsony, szilveszter táján volt az egyik, a nyári vakáció közeledtével meg a másik. Ilyenkor döbbent rá ugyanis, hogy nem azzal tölti ezeket az időket, akivel igazán szeretné, vagyis Margóval. Kényelmetlen volt szembesülnie a saját gyávaságával, pipogyaságával. Egyszerűbbnek tűnt magától a kihívástól szabadulni. Most is közeledett a karácsony, és a férfi lopva már bekészítette a Mikulás puttonyába a szakítási csomagot (túl sok angolszász filmet néznek, hiába…). Margó, amint megneszelte, mi készül, a csomagot visszaküldte a feladónak, és ezúttal egy életre végzett vele. A zsigerei döntöttek helyette. A torkáig feltoluló émelygés, a szaporodó pulzusszám, az emelkedő adrenalinszint. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, bár, ahogy egyszer megfogalmazta magának, „a mi poharunkban kizárólag utolsó cseppek vannak”. Akkor még tudott nevetni is ezen. Margó megkönnyebbült a szakítás után. Visszanyerte a felháborodáshoz való jogát, a rég elvesztett önérzetét, a nemet-mondani-tudás felszabadító örömét. Semmi másra nem vágyott, csak nyugalomra, és hogy visszataláljon önmagához (túl sok angolszász film, hát igen…). Ám a következő ősszel felbukkant egy férfi a semmiből, és Margó úgy érezte, Isten talán épp most hozza elébe azt az ajándékot, amelyre oly régóta vár, és ami igenis megilleti. Csaba nem volt idegen. A középiskolából ismerték egymást. Sőt, mint utóbb kiderült, Csaba annak idején szerelmes volt belé. Az élet aztán elsodorta őket egymástól. A férfi sokáig külföldön élt, megszedte magát, hazajött. Egy húszéves kapcsolatára tett pontot nemrég, és társat keresett magának a vidéki parasztházába. Eszébe jutott Margó. Előzetesen úgy tájékozódott, hogy a nő szabad. Felhívta hát. Margó lelki egyensúlya helyrebillent a szakítása óta, teljesen fesztelenül csevegett Csabával, a régi ismerőssel. Örült neki. A szabad ember gátlástalan őszinteségével tárulkozott ki, mint akinek nincs veszítenivalója. Bátran vitába szállt Csabával, és ha úgy adódott, nem átallotta pajtásiasan lehülyézni. Aztán észrevette, hogy Csaba félreérthetetlen utalásai a kettejük közös jövőjére vonatkoznak. Ettől óvatosabb lett, és már jobban meggondolta, mit mond – „ebből még lehet valami, ne rontsuk el” alapon. Tétje lett a dolognak. Csaba minden este menetrendszerűen felhívta, órákig beszélgettek. Margó akarta is mondani, hogy ne legyen ebből rendszer, mert ha egyszer elmarad a hívás, az neki nagyon fog fájni. Aztán mégsem mondta. Hátha a férfi félreérti. A beszélgetések fele amúgy is a félreértések tisztázásával telt. Margó szeretett volna személyesen találkozni Csabával, hiszen a gesztusok, a testbeszéd, a szem játéka, a mimika mindent egyértelműbbé tesz. Hát még ha a „kémia” is működik! A férfi viszont vidéken él, igaz, hogy van kocsija, de nem jön gyakran Pestre, csak ha dolga akad. Margó ennek is örült: a kocsinak. Sose volt autójuk, de így, öregedvén egyre gyakrabban érezte a hiányát. Kényelemre vágyott. Istenke talán ezzel is megajándékozza. A férfi felajánlotta, hogy szívesen segít neki, ha Pesten jár, akár be is vásárolhatnak az ünnepekre, hogy Margónak ne kelljen cipekednie. De Margó nem merte még úgy használni a férfit, mint amikor majd egy párrá lesznek. Inkább csak randevúzgatni szeretett volna vele. Sétálni, beülni egy kávéházba, iszogatni egy kiskocsmában valahol a Duna-parton, netán megérinteni egymást, csókolózni, mint a fiatalok. Szerette volna, ha az udvarlás nemcsak telefonbeszélgetésekből és a jövő tervezgetéséből állna. Végül kierőszakolt egy mozit. Amint lekapcsolták a fényeket, Csaba nyomban megragadta Margó kezét, és az egész film alatt magánál tartotta. Morzsolgatták egymás ujjait, Margón azonban nem cikázott át a villám, amit ilyenkor várt. Néha pózt változtatott, amikor már nagyon nyomta a szék karfája, de nem engedte el Csaba kezét, nehogy ezt is félreértse. A mozi után puszival búcsúztak egymástól, s bár Margó szívesen megivott volna még egy sört valahol, mivel a férfi nem javasolt semmi további programot, elváltak, és ki-ki hazatért. Csaba egy alkalommal megkérdezte, vajon miért ragaszkodik a pesti lakásához? Margó nem értette a kérdést. Mi akar ez lenni? Lánykérés? Meghívás a vidéki házba, éljenek együtt? Legalább egyszer meghívhatná vendégségbe, hadd lássa, ha sor kerül rá, mivel váltaná fel pesti otthonát – gondolta Margó. De semmi ilyesmiről nem esett szó a továbbiakban. Közeledett a karácsony. Az első, amit együtt tölthetnének. Végül abban maradtak, hogy mindketten a gyerekeikkel ünnepelnek, aztán majd meglátják, a két ünnep között mit lehet tenni. Csaba felvetette, hogy talán kiugorhatnának Bécsbe egy napra. Megnéznének egy tárlatot, megebédelnének valahol, elvegyülnének az ünnepi forgatagban. Margó örömmel egyezett bele. Eddig mindig magányosan töltötte a szilvesztert, s hogy kivédje az éjféli szomorúságot, eleve minden évben elmenekült előle: kivett egy szobát valamelyik vidéki panzióban, és megpróbálta jól érezni magát a maga teremtette száműzetésben. Sosem bírta, ha korlátozzák, inkább elébe ment, és saját magát korlátozta. Idén nem foglalt szobát sehol, bízott abban, hogy Csabával szilveszterezik. A két ünnep közötti bécsi kirándulásból mégsem lett semmi. Csaba megbetegedett, elment a hangja. Elmaradtak a várva várt és annyira szeretett telefonbeszélgetések. Margó megpróbálta életben tartani a kiteljesedésre váró kapcsolatot, és aggódó sms-ekkel, e-mailekkel bombázta az elnémult férfit. Szilveszter éjjelén pezsgőt bontott, két pohárba töltötte, és a díszes asztali óra mellé állította kétfelől. Várta a hívást. Pontban éjfélkor elkattintotta a fényképezőgépet. Boldog Újévet! Olyan lett a kép, mint egy hamisítatlan szilveszteri üdvözlőlap. Épp csak a szerpentin és a konfetti hiányzott róla. Az addig minden este megcsörrenő telefon, amelyen órákig csevegtek, ezúttal néma maradt. És azóta is néma. Margó pillantása néha rátéved az üvegbúra alatt, arany oszlopokon nyugvó órára, amelyet négy, egy vízszintes tengelyen ide-oda forgó aranygolyó járat csendesen. Az óra még az édesanyjától maradt rá, és éppen azon a szilveszter éjjelen állt meg. Úgy is maradt. Elemcserére nem került sor.