Találkozások a Küküllő mentén
Az eső szakad, a nap ragyog – olykor mindkettő egyszerre –, boldog gyermekek veresszárnyú keszeget fognak az áradó Küküllőben, vagy futballoznak a réten. A pálya közepén a közepes medve méretű Berni kutya szundikál – nyugalmi pont a kavargó események epicentrumában. És nem egy vidám mesében vagyunk, hanem a székelyvarsági Nap Parkban, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet által, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség bevonásával szervezett Kós Károly Honismereti és Tehetséggondozó Táborban. A tábort a 10. Budapesti Székely Bál bevételéből finanszírozzák. Van itt minden, kérem szépen: kedves faházak, finom ételek és italok (ahogy azt már megszokhattuk Erdélyországban), körülöttünk az álomszerű párába burkolózó Hargita, meg sport, színjátszás, képzőművészet és média – utóbbin belül is fotó, videó és kreatív írás szekció (ezek vagyunk mi, a remek magyarországi kollégákkal). Egyébként vannak itt székelyek, kárpátaljai magyarok, kárpátaljai ukránok, veresszárnyú keszegek, valamint medvék (bár e ravasz jószágokat senki sem látja). Már-már leképezzük a sokat emlegetett Kárpát-medencei olvasztótégelyt. Nyelviségek és nyelvjárások tucatjai, a legkülönbözőbb kulturális kódok találkoznak és vegyülnek.
A tábor eszméje nevéhez hűen az Ismerd meg hazádat! gondolatiságában fogant. Ezt a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kutatói által tartott, sok játékkal fűszerezett, izgalmas előadások képviselik a gyermekek számára változatos témákkal a Kárpát-medence hegy- és vízrajzától a hungarikumok izgalmas világáig. A sportszekcióban Mester Zsolt játékos edzésprogramokkal gondoskodik róla, hogy a nagy beszélgetésekben és kreatívkodásban ne gémberedjünk el túlságosan. A képzőművészeti foglalkozáson Tőkés Réka vezetésével pasztellkrétával dolgoznak a gyerekek: az idilli tájaktól és százszínű virágoktól a most sajnos a kárpátaljai mindennapokat jelentő bombatámadásokig, sírkeresztekig sokféle képi fogalmazás születik. Medvét sajnos nem tudnak rajzolni, mert a medve nem jön. A Tell Edit vezette színjátszó szekcióban klasszikus és kortárs költők (Radnótti Miklóstól Halmosi Sándorig) verseiből születik versszínház – a sokszor tragikus költemények segítségével a gyermekek itt is az alkotással tudják gyógyítani a háborús idők sebeit. Mi, médiások pedig tábori lapot szerkesztünk, amit új barátunk után Küküllőnek keresztelünk el. Az Antal Dániel vezette videós (al)szekció természetfilmet forgat, a folyóparti köveken botladozva vadásznak az objetívvel csigára, lepkére, szélfútta fákra, leveleken csillogó harmatcseppekre. Medvéről is forgatnának, de a medve még mindig nem jön. A témakeresés és képszerkesztés világába Katona Vanda fotóriporter vezeti be a fiatalokat: születik tájkép, modellfotó Berni kutyáról, közeli a táltos szöcskéről, meg nagylátószögű kompozíció a nehéz ködről a fenyőfák tetején.
Fotók: Katona Vanda
Jómagam kezdetnek előszedem a már több kreatív írás szemináriumon bevált beavatós játékot, amikor egy véletlenszerűen kiválasztott apróságról (kavics, madártoll, pénzérme, kisbicska, hajtű, akármi) kell úgy írni, mintha most látnánk először. Vagy mintha mi találtuk volna föl. Vagy mintha mi volnánk az a tárgy. Majd – akárcsak kollégáimnál – a mi szekciónkban is a teremtett világé lesz a főszerep: születnek tájversek a Küküllő csobogásáról, a szél szelíd szavairól, a természet kezében szétáradó kegyelemről. Érdekes, hogy a három költői lélek mind fiú: hangsúlyokkal, ritmikával, magas és mély hangrenddel, szövegdallammal bíbelődünk. A metaforák és jelentésrétegek fölfejtése közben összenyílnak a lelkek: ezek a srácok talán még senkivel nem beszélgettek a verseikről. Ezek a srácok talán most tapasztalják meg először, milyen egészséges csoda az, mikor az alkotó és a mentor közösen járja körül a vers beszélőjét, aki ugyebár nem azonos a szerzővel, viszont a szerző érzelmeivel dolgozik. Ha pedig valaki el tudja távolítani magától ilyenképpen az érzelmeit, az könnyebben utat talál önmaga megfigyeléséhez és megismeréséhez; végső soron esélyt kap az öngyógyításra. A lányok a csapatban valamiért a prózához vonzódnak jobban: kapunk vicces, fiktív bulvárhírt egy elképzelt medvetámadásról, ami szerencsés fordulattal jó véget ér (írna ifjú riporterünk igazi hírt is, de a medve, mint már említettem, nem jön). Más leány gyönyörű, szívhez szóló mesét ír a fenyőfáról és a páfrányról – ha egyszer neki is gyereke születik, talán majd annak is elmeséli. És születik csattanós, éretten szarkasztikus humorú egyperces a párját kereső, szerelmes kavicsról, aki hiába fordul választottjához dagályos vallomással, olyan kosarat kap, hogy csak úgy csattan. Így is kell lennie, hisz ez a történet csattanója.
Persze mindeme nemes és hasznos dolog mellett a kárpátaljai gyermekek nyaralása is cél – lehetőleg egy olyan nyaralás, ami majd öregségükre is szép emlék marad (még úgy is, hogy nem láttak medvét). No, rajtam ne múljon: annyit csocsózok velük, hogy utána fél kiló lóbalzsamot kell kennem az alkaromra, este meg a diszkósátorban szaporázzuk, hogy majd’ kigyúl a térkő.
A búcsúzás napján a székelyvarsági templomban mutatjuk be munkánk gyümölcsét. Vicces, megható, könnyeztető pillanatokat adnak a kiállított rajzok, a vetített fotók és filmek, az elszavalt versek (többen szomorúan konstatáljuk, hogy a medve a premierre se jött el: ejsze kerüli a templomot a pogány jószág).
Érdemes még idéznünk Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökének a templomban elhangzott gondolatait:
„Az elmúlt 10 évben számtalanszor fordultam meg Kárpátalján, ahol a székelyföldihez hasonló mentalitással találkoztam, s úgy éreztem, mintha otthon lennék. Fontosnak tartom a közös békénk megteremtése érdekében is a határon túli magyarság kulturális árucseréjét és összetartását. Az itt táborozó gyermekek egy békés hetet tölthetnek el nálunk Székelyföldön, s őszintén remélem, hogy nemsokára az otthonukban is hasonló békében élhetnek.”
Aztán a búcsúzásnál a nagy ölelések, a hosszas kézrázások, és az integetés a buszok után. Ki-ki hazatér a maga otthonába, és bizakodom benne: mindenki úgy tér haza, hogy szívében őrzi a közös Hazát, amit ebben az egy hétben sikerült egymás lelkében megerősítenünk.
Mert ahogy egymással bánunk, az a Hazánk.
