Mellékhadszíntér

Svéd zászlók az arab hajókon

Észrevettük, hogy a kikötőből fogyni kezdtek az arab dauk. Először a zászlójuk, majd a vitorlájuk tűnt el, félóra kellett, és csak annyian maradtak, hogy meg tudtam őket egyesével számolni. Jazed arca ekkor teljesen elsápadt, kinevethettem volna szegényt, hiszen korábban ő csúfolt minket, németeket, azzal, hogy változik a bőrszínünk: „Nincs olyan, hogy fehér ember. Maguk mind színesbőrűek, két lábon járó kaméleonok – mondogatta. – Az európaiak az egyetlen olyan emberfaj, aminek hangulatát vagy egészségét nemcsak az arckifejezés, de a bőrszín is jelzi.” Annak idején a legtöbb német katona elpirult, amikor ezt hallotta.

Jazed el se hitte volna, hogy a vitorlákat figyelve mennyire elváltozott, ha nem tartok elé egy zsebtükröt: a fekete arca fakósárga lett, mint egy májbetegé. Harminc éve számolta az arab vitorlásokat a Dar es-Salaam-i kikötőben, sokáig úgy beszélt róluk, mint az apró vérsejtekről. Nem tudta, mit szállítanak a dauk az óceánon vagy a vérsejtek az erekben, de ez egyáltalán nem volt fontos. „Mindkettőnél az számít, hogy a maga helyén magyarázat híján létezzen” – hajtogatta. Ez a legnagyobb különbség egy európai orvos és egy tanganyikai sámán közt: nekem azért létezik valami, mert meg tudom magyarázni, Jazed viszont axiómákat keresett, az érdekelte, mi létezik ok nélkül. Neki a vérből és a daukból következett minden, de ezt a kettőt nem tudta semmire visszavezetni. Az arcom volt talán a harmadik a dolog, ami ebben a világban megmagyarázhatatlan volt neki. Azt mondta, én vagyok az egyedüli ember, akinek a teste sohasem találkozott vérrel: „A németek közül csakis a maga arcszíne nem változik: csontfehér állandóan. Mintha az ősei nem is Európából, hanem valami fehér Afrikából származnának.”

Bár Jazed a vér feladatát nem tudta megmagyarázni, a működését jól ismerte. Tudott a sejt fogalmáról, és valahogy azzal is tisztában volt, hogy a vérsejttermelést a csontvelő végzi. Dar es-Salaamot úgy jellemezte, mintha valami óceán-istenségnek lenne a csontvelője, noha kikérte magának, ha bármikor istenségekről beszéltem: „Amit az európaiak istennek hívnak, azzal mifelénk gyerekeket szokták riogatni! Mi csak azt hisszük el, amit tényleg látunk és hallunk.” A tanganyikai törzseknél a sámánok sosem túlvilági magyarázatokat keresnek: szigorúan az evilág kapcsolódásait kell figyelniük, legyenek azok akármilyen aprók vagy látszatra véletlenszerűek.

Jazed például összekötötte a daukat és a háborút: „Amíg a kikötő úgy termeli az arab vitorlást, mint csontvelő a sejteket, addig béke lesz Dar es-Salaamban!” Észrevette, hogy a kikötőben hiába futnak ki a dauk, ha egy távozik közülük, mindig kettő fut be helyette. Jazed számításai szerint Dar es-Salaamban akkor kezdtek gyülekezni a dauk, amikor az első német csapatok megérkeztek, úgy emlékezett, hogy a törzsi háborúkat is mi szüntettük meg szerte Kelet-Afrikában. „Harminc év alatt egy puskalövés sem dördült el a városban, viccelődünk is azzal, hogy akkor lesznek itt újra harcok, ha a fehérek egymást kezdik el ölni” – mondta.

Ami engem illet: két éve vagyok itt, nekem minden legenda, amiről Jazed beszélt. Nem tudtam elképzelni, milyen volt errefelé egy háború, ugyanis észrevettem, hogy a békéről teljesen mások Jazeddel a fogalmaink. Néha azon gondolkodom, helyesen tanítottuk-e a fekete katonáinknak a Frieden szót. Jazed szerint a békés dolgoktól semmi sem olyan idegen, mint a nyugalom, nem értette, hogy a Frieden és Ruhe szavakat miért használjuk egymás helyett is. „A béke annyit tesz, hogy az Atyaisten sem akadályozza az állandó mozgást” – elmosolyodott, észrevette, hogy véletlenül istenséget szőtt a beszédébe, de a szó tartalma ugyanolyan érthetetlen volt neki, mint a mi békénké. – „Háborúban megáll az élet – folytatta – olyan, mintha állóképként kimetszenénk az időből azt a tartományt, amikor öljük egymást. Kérdezzen meg bárkit, aki harcolt már, kiderül, hogy ez az idő, amit mindenki azonnal elfelejt, aki pedig nem, az is csak elfelejteni igyekszik, mintha meg sem történt volna.”

A dauk burjánzása jelezte, hogy az idő nem akar megállni. Jazed egy állandóan növekvő emberi testhez hasonlította az óceánt, amibe egyre több vérsejtet termel a kikötő: „Valójában egy test is addig növekszik, amíg békében él, ha megáll a növekedés, akkor valami háborgatja a sejteket. A felnőtté válás a tanganyikai törzsekben azt jelenti, hogy az ember többé nem fog megbékélni önmagával.” Ahogy Jazed szemlélte a dauk zöld zászlóit, mindig megnyugodott, hogy nem tudta őket megszámolni. A laktanyából nézve úgy tetszett, hogy, akár vérsejtek, a zászlók szövetei folyékony eleggyé álltak össze. Mindig végtelen vitorlás indult el egyszerre és a végtelennél is eggyel több futott be a kikötőbe: Jazed azt állította, hogy ezt még éppen meg lehetett számolni. „A kikötőben megszámlálhatatlanul végtelen dau, de mindig megszámlálhatóan végtelen mozog közülük a tengeren.”

Először a színben kezdtem zavart érezni. Apró, téglalapalakú területen egyszer csak zöld helyett kéket láttam, a gukkert szemem elé tartva pedig sárga csíkokat is észrevettem. „Hogy kerül egy svéd zászló oda?” – szinte szótagolva kérdeztem, Jazed arca akkor sápadt el, amikor meghallotta az „egy” szót. Megremegett a keze, egyesével kezdte számolni a vitorlásokat.

A svéd zászlók úgy fogytak, hogy meg sem mozdultak alattuk a dauk, egyhelyben álltak, mintha a hullám sem bántaná a hajótesteket. Nem láttam, mikor fogy el a vitorlájuk vagy a zászlójuk, csak az tűnt fel, hogy Jazed először háromszáznegyvenkettő után kezdte újra a számolást, másodjára kétszáztizenötig jutott, harmadjára pedig negyvenegy után nem is értettem, milyen számokat motyog.

Harminc évig burjánzott a kikötő, ekkor viszont úgy tűnt, csak órák kérdése, míg kiürül, megszűnik benne a mozgás, és felveszi a háborús nyugalmat. Fintorogtam, láttunk egy apró változást a világban, de nem tudtuk, hogy maga a világ egyébként változott-e: „Ha a dauk eddig megmagyarázhatatlanul léteztek, talán azzal sem lesz baj, ha most magyarázat nélkül eltűnnek” – próbáltam nyugtatni Jazedet. Ahogy mutogatott vitorlacsúcsról vitorlacsúcsra, a sápadtságból is kifehéredett, ugyanolyan csontszínű lett, mint én: mindketten úgy néztünk ki, mint akiknek a fehérből sosem változik a bőrszíne, mint akik mindketten fehér Afrikából származnak. „A vérsejtjeink talán már meg is álltak valahol az időben, és nem jönnek utánunk” – az órámra pillantottam: este hat óra huszonnyolc perc, mire visszanéztem Jazedre, a fehér szín is fogyni kezdett az arcából, a pofazacskóján át lehetett látni.

A lakókörzetembe indultam, nem akartam tudni, ha a hajók után Jazed is észrevétlenül eltűnne. Felírtam a dátumot: július 28., 1914, egyelőre annyi volt bizonyos, hogy ezen a napon Jazed vére és a dauk elkezdtek megmagyarázhatatlanul nem létezni. Végignéztem a testemen, a bőr rajtam nem tűnt halványabb színűnek. Jóllehet a csontfehérből talán nincs is hová halványulni.

Néma német az alakulótér mellett

Harlan őrvezetőt dr. Hóbagolynak becézhetnénk, ha nem lenne kötelességünk minden német katonát vezetéknéven szólítani. Ő külön parancsnoki engedéllyel hordhat fehér köpenyt a khaki színű egyenruha helyett, noha nem ő a tábori orvos. Habár ez furcsán van itt: az egész Dar es-Salaam-i helyőrségben csak az őrvezető végzett orvosi fakultást, a rendes tábori orvosunk egyetemre se járt, csak azt tudjuk róla, hogy egyedül ő képes minden napra pontosan kiszámítani a kininadagot. Harlanból mindenesetre ma reggel jobban előbújt a szakmája, mint általában. Ijedt volt az arca, noha a bőre nem sápadt fehérebbre a szokásos hófehérnél, nála az idegességet a szeme jelzi: a pupillája teljesen elvesztette színét, hasonló lett bőréhez, mintha csak ez az egy szerv rémült volna halálra az egész testben. Mindenkit végig akart vizsgálni a laktanyában, nem használt sztetoszkópot vagy spatulát, csupán annyit kért, hogy álljunk meg előtte, és mutassuk meg: láthatóak vagyunk. A hülye Wernke hadnagy még arra is gyanakodni kezdett, hogy elromlott a látása: ha látja a saját kezeit, holott az orvos szerint ez nem magától értetődő, akkor megeshet, hogy valami gond van a szemével. Ezt mondta Harlannak is, de ő, miután meggyőződött arról, hogy a hadnagy csakugyan jelen van, már oda se figyelt rá. A Wernke-féléknek az a baja, hogy egy fehér köpenyben már az Istennél és császárnál is jobban bíznak, én Frida mamámtól tanultam, hogy mindhármat csöndesen kell utálni, egyik se fog rajtam segíteni, de egyik sem haragszik meg, ha csöndben utálom. „Nem tapasztalt magán elhalványulást? Mások se jelezték, hogy kicsit kevesebbnek látják magát?” – kérdezte tőlem Harlan, vizsgálat közben mindenkit magáz, ez szintén fehérköpenyes dolog, ha bárkit tegezne, önmagát nem tudná komolyan venni. „Mi okozhatna egyáltalán elhalványulást?” – kérdeztem vissza, de Harlan ekkorra hátat fordított nekem, az arca helyett csak a galambősz haját láttam, ebben szintén hasonlít az Isten–császár–orvos-háromságra – jegyeztem meg magamban –, miértekre egyikük sem szeret válaszolni. Az alakulótéren pár perccel később aszkari légiósok gyülekeztek, némelyiknek dob, trombita vagy harsona volt a kezében, de nem ismertem fel az összes hangszert. Kassim zászlós lépett mellém, azt mondta, ne csodálkozzak, ha az aszkarik a kongadobokat vagy más törzsi zeneszerszámaikat is előhozzák. „Annyi történt – mesélte, miközben levette a tábori sapkáját, és a homlokát törölte –, hogy a Jazed nevű sámánjuk eltűnt. Ilyenkor az ijedelmüket szeretik zenébe fojtani, állítólag így próbálják visszaidézni a sámánt.” Úgy beszél a bennszülött társairól, akár egy nyugati antropológus. Kassimról, ha fehér lenne az arca, a Jóisten sem mondaná meg, hogy afrikai, még a bajuszát is német mintára vágta. „Szerintem ez a Jazed csak egyszerű hadiszökevény, amekkora a pánik most a városban, nem csodálkoznék, ha sokan felkapnák a nyúlcipőt – folytatta Kassim. – A kikötőben az indiaiak már egymást tapossák a vízbe, hogy felférjenek az utolsó daukra.” A katonazenekar közben felsorakozott, feszes rendben várakoztak. „Nem sámánidézésre készülnek” – súgtam a fogaim közt. Kassim visszatette fejére a sapkáját, zsebre vágta a száraz kendőjét, az aszkarik ugyanis sosem izzadnak, csak a homloktörlés az a szokás, amit legkönnyebb átvenni a német tisztektől. Harlan közben már a zenekar tagjait vizsgálta, de az aszkari zenészek parancs híján némák maradtak, amikor a panaszokról kérdezett. Válaszok nélkül Harlan kénytelen volt kizárólag a saját megérzéseire hagyatkozni, bár az orvosok általában egyébként is ezt csinálják. „Úgy hallottam, Harlan doktor úr arra kíváncsi, hogy időben vagyunk-e még – szólalt meg a hátunk mögött Joachim –, jelentsen ez akármit is.” Kassimmal egymásra nézünk: „És arról nem hallottál, hogy mi ez a zűr a városban?” – kérdeztük egyszerre. Joachim fülében meg lehet bízni, a Feldkompanie-ban ő az, aki valahogy mindenről hall mindent. „A hangzavar ellenére, higgyétek el, az értelmes beszéd néma, mert az angolok elvágták a rádiótorony tengeralatti kábelét” – mondta Joachim, a fülét két oldalról lefedve tartotta, nehogy a sok hangtól megőrüljön. „Ez mit jelenthet? Háború? – kérdezte Kassim. – Itt, a gyarmatunkon?” Aszkari létére már úgy szokott beszélni, mint aki őslakos német Tanganyikában. „Mit írnak az újságok? A Reutersben olvasni valamit Németországról?” – kérdeztem. Joachim széttárta a kezeit, ő csak hallani tud, kétlem, hogy olvasni egyáltalán megtanult valaha. Amikor a parancsnok némán elhaladt mellettünk, ismét megnyílt Joachim szája: „Úgy hallom, az alezredes úr összeveszett Schnee kormányzó úrral, azon, hogy vajon mit akarhatnak most Berlinben.” Mintha Joachim az alezredes némaságát is meghallotta volna. Azt mostanáig nem tudom feledni, ahogy az alezredes úr fejfedőt cserélt, tudtuk, hogy sapka helyett trópusi sisakot csak akkor venne föl, ha tényleg lőhetnek ránk. Az udvaron általános sorakozót hívott össze, nem kellett hozzá egy szót sem szólnia, elég volt, hogy hallottuk a sisakcsat kattanását. Amíg összeszedtük a bornyúinkat, Joachim már olyan pletykát is hallott, hogy Schnee kormányzó az angolok kérésére kiürítteti Dar es-Salaamból a német helyőrséget. „Akárhogy is: ez már háború lesz. De akkor végül kikkel?” – kérdeztem. A franciákról már egy hónapja hallotta Joachim, hogy összerúgta velük a port a császár, ha a szerbeket megtámadja valaki, akkor az oroszok sem fognak minket kímélni, de ezek a népségek messze vannak: és miért az angolokról beszélt Joachim, velük úgy tudtam, nincsen bajunk! Megnéztem a tölténytáramat, a gyűlölt Isten–császár–orvos-háromsághoz a biztonság kedvéért gyorsan hozzátettem negyediknek az angolokat–franciákat–oroszokat egyben, csak remélni tudom, hogy amíg őket is csendesen utálom, szintúgy nem fognak bántani. A sorakozó közben Harlan az alezredes urat is megvizsgálta, ekkor mintha éppen abban reménykedett volna, hogy nem látja az alezredest, legalábbis nem abban a sisakban és azzal a revolverrel az oldalán. De látta, az orvos a saját szemének nem hazudhat, fájjon ez akármennyire is neki vagy a páciensnek: „Időben vagyunk – mondta, a földre bámult, legyintett a jobb kezével, jelezve, hogy elvégezte a munkáját –, jelentem, parancsnok úr, mindannyian időben vagyunk.” Az alakulótéren így Harlan volt az egyedüli, aki megszólalt. Nagyjából egy órával később rákezdett a katonazenekar: a Deutschlandliedet játszották, meglepett, mennyire pontosan tartották az ütemet, a karmesterük, Jazed sámán nélkül most muzsikáltak először. Mi, német tisztek, zebrahátra vagy biciklire ültünk, az aszkarik többnyire gyalogoltak, kivéve Kassimot, aki egy holsteini ménen vágott útnak. Azt egyikünk sem tudta, hogy harcolni megyünk-e, vagy, ahogy Joachim hallotta, kivonulunk a városból. Az alakulótérről még épp ráláttam a kikötőre: „Nocsak, két országról már tudok, amikkel biztosan nem háborúzunk” – mondtam fennhangon, Joachim a sisakja fülvédőjét kieresztette: „Én egyről sem hallottam még, olyat se tudok, akivel biztosan háborúzunk” – mondta zavartan. „Nem csak a fület kell kinyitni, hanem a szemet is” – mutattam a vitorlacsúcsok felé. – „Svéd, svájci zászlók az arab hajókon! Ez a két ország még semleges! Mi értelme lenne a zászlóikat éppen most kitenni olyan hajókra, amikről biztosan tudjuk, hogy még csak fehér ember sem szállt rájuk soha?” Hamis zászlók alatt, úgy tűnik, ezrek hagyták itt néhány óra alatt a várost. Pedig korábban sokan azzal viccelődtek a laktanyában, hogy itt végtelen dau van. Némelyek ezt olyan biztosan állították, mintha egytől egyig meg is számlálták volna.

A borítóképen egy aszkari a Német Császárság lobogójával (Forrás: Bundesarchiv)