Amitől félek

Ősök

Az ősök a hősök. Mi csak ide jöttünk
mert menni kellett, mert kaptunk életet
és utat hozzá, vaksi célokat
melyeken megbotlik a gyönge láb
melyet eltéveszt a töprengő elme:
akarna bár, de gyakran ténfereg.

Az ősök a hősök. Semmi kétség.
Mert adtak: létet, sorsot, géneket.
Mert felneveltek. Mert ölükbe vettek
befogadták létükbe létünk
mert úgy döntöttek: velünk több a sorsuk
országot vívni is csak így lehet.

Az ősök a hősök. Mi csak megszülettünk.
Lettünk, mint a mezőn csírázó magvak.
Mint fészekben a moccanó tojáshéj.
Mint a szélben vitorlázó pitypang
mint a tócsa a zúduló esőben
mint a pára, melyet vizek lehelnek
mint a sírás, mikor a lélek megtelt.

Egy atyai pofonról 

Kiskamaszként összeolvastam mindent.
Dumas, Stendhal, Dickens – mindet „megettem”.
Kis könyvtárunkban maradt csak egy-két könyvünk
mit apánk jóvoltából tiltólistára tettem.
Gárdonyit faltam épp egy délután.
Már beszőtte lelkem A Láthatatlan ember
Az öreg tekintetes és Isten rabjai
a Hosszúhajú veszedelem szintén
Ábel és Eszter szertelen szerelme
és elvarázsolt az Egri csillagok.
Ida regénye magába szívta lényem
nem hallottam, hogy közben nyílt az ajtó 
szokatlan volt hétköznap, délután
hogy csak úgy betoppan apám.
Pedig betoppant, és rajtakapott.

Az én időmben – mindenki olvasott.
Nagyanyám hangosan is nagyapámnak. 
Tévé, nyaralás, strandolás helyett
sok nyári délutánon, hűs szobában
hevertek s olvastak az emberek.
Én is, mint mindenki a kis családban.
Eddig rendben volt minden. Na de: mit?
Ida regénye tiltólistán. Kérdem:
vajon miért, meddig, hiszen jóval korábban
olvastam Mikszáthot, Móriczot, Jókait – 
Idát miért nem? És még évekig
nem értettem meg azt a nagy pofot
amit apám a képemre nyomott.

Túl voltam Ibsenen és Krúdyn is
Shakespeare, Moliere minden színdarabján
olvastam verseket, Aranyt és Adyt, s bizony
volt már kezemben több ízben Maupassant
és még mindig nem értettem a titkát
miért nem olvashattam Gárdonyit
az Ida regényét legalábbis. Úgy ám…

Aztán egyszer, példabeszédek mentén
feltűnt az apai minta is sárba mártva.
Épp Csinszkáról gyűjtöttem anyagot:
hogyan élt gyermekként, és a papája
hogyan dorbézolt, s nőkkel mulatott.
Bertuka pedig intézetbe zárva
négy éven át, Svájcban, jó messze tőle
hogyan fejlődött és: Adysodott. 

Apám erkölcs dolgában rendíthetetlen volt.
Nem tűrte másban sem a könnyű vágyat.
Már felnőttem. Gyűjtöttem sorsokat.
Figyeltem: mi a tiszta, mi a torz.
És akkor egyszer, már nagylány koromban
végre helyére tehettem a pofont.

Amitől félek 

Azt kell csinálni, amitől félek.
Szülni, ha széttép a fájdalom.
Magányra vágyom? Kimenni közétek.
Vészféket behúzni a vonaton.
Visszarettenni nem szabad.
Szemben a tigris szeme villog.
A félelmemmel etethetem.
Eloldom, mint egy rossz koloncot.
Se bátorság, se vakmerőség
többé nem segíti a gyávát.
Azt kell tenni, amitől félek.
Különben szerveim kivágják.

nemek és igenek harca

 (Egykor volt, ma holt barátnőmnek)

Leerőszakolt, zárolt bugyid mellé
évek múlva az én tagsági könyvem is
a széfbe került.
Mely hírül adni hivatott,
hogy íróvá fogadott anyanépem.
Hogy röhögött vagy háborgott volna ezen
az akkori Nyugat!
Én hallgattam. Bíztam a dolgok
önjáró igazságszolgáltatásában.
És okkal.
Azóta három tagsági könyv is
birtokomba került.
Az elsőt, a rendkívülit, még Göncz Árpád
írta alá,
a másodikat Jókai Anna,
ki ijedten szabadkozott.
Hiszen elküldték nekem is
a közös csomagban,
potentát névre címezve.
És M. Takács Lajos az Új Tükörben
elmés pamfletben méltatlankodott.
Városom vezetői, olvasói
egymást riasztották,
égtek a telefonok.

Sokáig erről semmit sem tudtam, de lett folytatás.
Meglepett a kiállás értem.
Ma sem értem, hogyan, mi okból védtek,
kik talán személy szerint nem is kedveltek,
akiknek többnyire, ahogy Ady írta: „se rokona, se ismerőse”,
s talán nem is olvasták versemet.
De harcosok, bajnokok lettek
kérés, felkérés nélkül,
szívbéli önkéntesek.

Aztán a harmadik ismét
Jókai Anna kézjegyével született.
Ma is mindhármat őrzöm. 
A tagsági könyvekben a patina 
az egyik lényegi érték.