Etűdök, morzejelek

A Vázlat valami máshoz izgalmas értelmezési lehetőségeket vet fel a női léttel kapcsolatban. A négy novella négy nő életét mutatja be a Covid idején, a mindennapok apró-cseprő gondjai mellett grandiózusabb dilemmákat is körüljár.

Mán-Várhegyi Réka novellái összefüggő regénnyé állnak össze, ezeknek közös témája a női identitásválság. A négy nő mintha a szerző négy alteregója lenne, egyben univerzálisan A Nő, specifikusan a magyar felső középosztálybeli anya rekonstruálása – a maga rekonstruálhatatlanságában. Mert mi másra adna magyarázatot a töredezett beszéd, a tanácstalanság? Mindegyik szerepnek meg lehet felelni egyszerre, vagy megtörik a folyamat, amint át kell váltani a dolgozó nőből anyává, feleséggé? Mindezt felerősíti az írói pozíció a negyedik novellában. Hogy lehet, hogy a különböző „identitások” (a regény szempontjából: novellák) egy Egésszé állnak össze? „Töredezett minden, amit írok, ráadásul folyton összeér a saját életemmel.”

A fragmentált szerkesztés és maga a borító azonban a női lét lenyomataként is értelmezhető. A nő otthon marad, a karrierépítés esetén is neki van gondja a háztartásra. A nő megteszi, a nő gyereket nevel, vacsorát főz, gondolataiból pedig folyton kilibbentik ezek a „kötelező” tevékenységek. Ez viszont Mán-Várhegyi történeteiben nem társadalmi nyomásra történik, sokkal inkább a nők saját tudatos működésének eredménye.

A nő „bünteti” magát: olyannyira beleégett az a szocializációs minta, hogy benn kell maradnia egy szobában, négy fal között, hogy amikor már megváltoztak a társadalmi viszonyok, akkor sem megy sehova. Bezárkózik az elméjébe, és a saját léte köré koncentrálódnak a gondolatai, a saját nőiségére, (amelyet a világ elvár tőle, de neki egy kis helyen, egy „házasság” bélyeggel ellátott kétszemélyes közösségben kellene kibontakoztatnia,) a saját anyaságára (s hogy a gyerekei külön individuumok, akik ezeket a dilemmákat fiatal koruk ellenére érzékelik, és saját egyszerűbb gyermeknyelvükre képesek lefordítani), tehát olyannyira nem veszi észre a rajta kívül álló világot, hogy voltaképpen ignorál mindent, amely könnyíthetné a létezését. A Covid ad erre reflexiós keretet, mégsem jönnek rá, hogy eddig is, továbbra is ezt működtetik – hogy a „börtön” már maga az elme. Mintha csak az időpont jelzésére alkalmaznák a Covidot, de bennük nem indít el változást maga az elzárás ténye, nem válnak ilyen értelemben „karanténbeteggé”.

Ám a nők annyira elzárkóznak a saját testük határain belülre, hogy ezzel a férjeiket, a férfiakat is marginális pozícióba szorítják a szöveg szintjén. Jelen vannak a férfiak a történetekben, de mintegy jelzésként, adalékként. Nem egészítik ki a nőt, nem tudunk róluk meg többet, mint amennyit feltétlenül muszáj. A férfiak majdhogynem kiíródnak a történetekből – ezt vehetnénk revansként a nők évszázados mellőzéséért. Csakhogy nem leegyszerűsítő az az értelmezés, miszerint ez a könyv egy feminista perspektívát működtet? Női szolidaritásról lenne szó azáltal, hogy az anyákat, a szomszédasszonyokat a férfiakénál jelentősebb szerephez juttatja a könyv? Aligha. A főhősnők akkor sem tudnak kitörni saját elméjükből és gondolataikból, amikor a világjárvány miatt szó szerint össze vannak zárva a férfiakkal. „Nyugalom, befelé figyelek, a férjemre végképp nem nézek, nehogy magamra vonjam a figyelmét.”

A valós élményekből táplálkozó elbeszélői hang által vetődik fel a gondolat, miszerint ez a négy nő mintha Mán-Várhegyi, pontosabban az általa felvett és működtetett szerzői pozíció alteregói lennének – mondhatni egy Másik Én részei. Ezek a nők ebből kifolyólag nem tudnak öntudatra ébredni, hiszen sosem látnak rá az egész képre. A töredezettség egyben a hiánydramaturgiával is összeegyeztethető: nem találják a teljes, egész identitásukat, keresik önmagukat, a szerepüket, az „idejüket”. Ez a válság a szöveg szintjén is megjelenik, sőt folyamatot képez a novellák és azok narratív technikái között: az első a legkörültekintőbben megírt fejezet. A gondolatfolyam hömpölygése egyfajta „tudatregény”-jelleget kölcsönöz Magdi történetének, eszünkbe juttatva Esterházy Függő vagy Halász Rita Mély levegő című regényét. Láthatóan ezzel egyfajta populáris trendhez csatlakozik ez a szövegrész: minden szempontból a leggondosabban megkomponált novella, amely éles ellentétben áll a főhős pozíciójával. Ugyanis Magdi az, aki a legkevésbé képes kontrollálni nemcsak az életét, hanem a hangulatait is. Az elfojtások (amelyek a női léthez – is – kötődnek) irányt vesztenek, és szabálytalan időközönként törnek ki a nőből. Magdinak meg kell tanulnia monitoroznia az érzelmeit: „végül mégsem alakulok át, talán az önmegfigyelés segít”. Eszköztelenek vagyunk az identitásváltozás tekintetében, amelyet vagy mi magunk működtetünk (mikor magunkra erőltetjük a feleség-, karrierista vagy bármely szerepet, amely ellenérzéseket kelt bennünk), vagy a tudatalattink „lázad fel”, jelezvén a problémát. Ám a szereplők sem képesek ezt felismerni: „Pszeudoproblémák, érted? Nincsenek valódi problémáink, és mégis nyomorultul érezzük magunkat…”

A további novellákban főként arról olvasunk, hogyan próbálnak megküzdeni a szereplők a helyzetükkel. Ági influenszerként keresi azt az egészséges nőképet, amelyet a valós és a digitális világ is elfogad. Györgyi politikusfeleségként arról álmodik (szó szerint és átvitt értelemben is), hogy kilép ebből a szerepből, és szeretőt fogad. Ági pedig Virginia Woolf tanácsát megfogadva kialakít az íráshoz egy „saját szobát”  a spájzban. Mán-Várhegyi karakterei gondosan felépítettek, az általuk választott, hozzájuk rendelt értelmezési módszerek és megoldási stratégiák pedig nem feltétlenül kínálnak gyógyírt a problémára: maga a probléma felismerhetősége a kulcs, amely egyik szereplőnek sikerül, a másik viszont egyelőre a felszínen köröz. A novellák mintha kissé laboratóriumi körülményeket teremtenének, amelyekben a nők magukba vannak zárva, s mintha azt vizsgálnánk, vajon elég anyaguk van-e ahhoz, hogy öntudatra ébredjenek. Tulajdonképpen mind a négy történet ugyanazon séma mentén épül fel, csupán átlépkedünk más szöveghelyekbe, átpakolgatjuk a megkonstruált babákat egyik házból a másikba. Tekintsük ezt az eljárást a női emancipáció részének? Vagy a szerzői kibontakozás határának?

A Vázlat valami máshoz szerkezete a női elbeszél(het)ő(ség) reflexiója. A novellák mintegy etűdökként működnek, gyakorlatok, „kísérletek” egy nagyobb mű, egy komplexebb, egészebb (női) entitás, karakter megalkotásához. A borító mintha a zongorabillentyűket szimbolizálná, szabálytalan dallamot kottázva. Meglehet, hogy a tudatalatti fragmentumait jelöli, kicenzúrázva a jelentést, amelyet nem tudunk lefordítani, mert nincs hozzáférésünk sem nekünk, olvasóknak, sem a négy főszereplőnek. Talán valamennyiünk tudatalattija ezeket a kódokat sugározza, és még annak felismeréséig sem jutunk el, hogy mindannyian ugyanazzal a problémával küzdünk individuális szinten? Vajon meddig morzézunk egymásnak, mire megértjük egymást – és magunkat?

Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz. Magvető, 2022. Budapest.