Szüntelenül énekeljetek!

Kupás Virág 2003-ban született Nagykárolyban. Jelenleg a Debreceni Egyetem magyar szakos és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakos hallgatója. Kislánykora óta ír. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem mese-és novellaíró pályázatán Légszomj című novellája első helyezést ért el 2020-ban. 

Azt mondta az anyám, mikor rám jön a locsoghatnék, üljek le, és várjam meg, míg elmúlik. Korán leszoktatott arról, hogy mindent megkérdezzek, amit akarok. Azt mondta, idejében megtudom, amit meg kell és meg lehet tudni. Túl nagy vagyok a tenyérbemászó kérdésekhez, amelyekkel kellemetlen helyzetbe hozok másokat. Ellenkeztem. Nem igaz, nem vagyok tapintatlan. Nem is értem, miért jött zavarba a szomszéd, mikor megkérdeztem, hogy szándékosan öregedett-e ilyen csúnyára, vagy ez csak úgy megtörtént vele.

Anyám nem tudta, milyen keserű sorsra ítél azzal, hogy hallgatni tanít. Ezek után, ha kérdezett valamit, nem is válaszoltam. Vagy bólintottam, vagy megráztam a fejem. Tessék akkor, ha azt kérte, hogy hallgassak!

Egyik este, odakinn sötét és hideg volt, emberek, leginkább férfiak lepték el az udvart. Néhányan a házba is bejöttek. Néztem, ahogy egymásnak adogatják a kilincset, és nem kérdeztem semmit. Sem azt, hogy kik ők, sem azt, hogy mit keresnek itt. Volt, akit ismertem volt, akit kevésbé, de nem tetszett, hogy ott voltak. Menjetek haza, még a szomszéd is a két fiával, akik amúgyis egész nap láb alatt voltak. Délután a két fiú és az öcsém megették az összes fánkot, majd kiszaladtak az udvarra, bújócskázni.

A férfiak nyitva hagyták a gangon az ajtót, és ömlött be a hideg. Ráadásul aznap este anyám nem is rakott tüzet. Miután kiürült a házunk, anyám a langyos kályhának dőlt, és sírt. Nagyanyám a hátát simogatta.

– Megkerül! Haza fogják hozni… Mennek, és visszahozzák, te csak imádkozzál, szüntelenül imádkozzál! – mondta, és anyám a mellkasára hajtotta a fejét. Néztem, ahogy anyám könnyei csorognak le az arcán, nagyanyám a haját simogatja, és nem kérdeztem semmit. 

Nagyanyám sapkát, sálat, kesztyűt, kabátot adott rám, kézen fogott, és kivitt az udvarra. Jött velünk anyám is. Láttam, hogy fázik a könnyektől az arca. Azt akartam mondani, menjünk inkább vissza, ő is fázik, én is fázom, nincs értelme kinn maradni, de hallgattam. A férfiak szekerekkel álltak a házunk előtt, bicikliket támasztottak a kerítésnek, és azt mondták, nem találtak semmit, hiába keresték mindenhol, ahol keresni lehet.

– Mit keresnek? – kérdeztem hallkan. Nagyanyám az ölébe vett, pedig már nagyocska voltam ahhoz, hogy csak úgy felkapjanak. Felháborodtam, tegyen le, már iskolás vagyok. Iskolás vagyok szeptember óta, és az iskolásokat nem lehet bármikor ölbe venni, amikor csak az embernek ahhoz van kedve.

– Te csak ne félj. Neked nem kell félni – suttogta, és megigazította rajtam a sapkát.

Nem félek, gondoltam, és mérges lettem. Válaszoljon nagyanyám arra, amit kérdeztem, vagy ne mondjon semmit!

– De mi veszett el? – kérdeztem megint.

Nagyanyám letett a földre, elővett egy zsebkendőt, és megtörölte az arcát. Nem volt ideje válaszolni. Apám biciklijének leeresztett a hátsó kereke, és rám bízta, hogy hozzam ki a sufniból a biciklipumpát. A kezembe adott egy elemlámpát, és én sietősen a hátsó udvarra indultam.

 Ahogy becsapódott mögöttem a hátsó udvar ajtaja, futni kezdtem. Útközben elcsúsztam a sárban. Feltápászkodtam, és egy határozott mozdulattal a ruhámba töröltem a kezem.

Mikor odaértem a sufnihoz, énekelni kezdtem, mert anyám azt tanította, ha félek, énekeljek. Szorongat a Sátán, de te velem vagy… reszketett a hangom. …hű szabadítóm, aki el nem hagy.  Kilincs nem volt az ajtón, csak egy lyuk, abba belefűzve egy fehér bálásmadzag, ami oda volt kötve az oszlophoz. Ennek a világnak fekete egén… A fehér madzag csokorra volt kötve, és én pillanatok alatt akkora bogot csináltam belőle, hogy sehogy se lehessen kioldani… fényed a csillag sugarad a fény.  A sufnit apám kalapálta össze, öreg, száraz deszkákból, és szívből utáltam azt, aki estére bekötötte az ajtaját, mert egész nap tárva nyitva volt. Szerencsére az ajtó és a föld között akkora volt a rés, hogy bemászhassak alatta.

Apám egy öreg hűtőben tartotta a szerszámait. Odaszaladtam, és elkezdtem rángatni az ajtaját. Jön az örök nap már, közeledik Ő…, hideg volt a füle, mikor rátettem a kezem. …Mennyei honba hazavinni jő. Letettem a zseblámpát a földre, és a hűtő felé fordítottam. Röpke pillanat míg tart a keserű… mindkét kezemmel cibáltam az ajtaját… Jézus elém jön, s örök a derű.

Ahogy kinyílt a hűtő ajtaja, elcsuklott a hangom. Akkor még nem is tudtam, hogy alattunk, emberek alatt forog a Föld. Én csak álltam a nyitott hűtő előtt, néztem az öcsémet, ahogy felakadt szemmel, lila szájjal ült, a bal lábát maga alá tekerve.

Mikor eltemettük, szelíden szitált a hó. Alkonyodott, mire a gyászoló nép hazament. Anyámék is indulóban voltak. Én csak álltam a sírköve előtt, és énekeltem neki, hogy ne féljen az első éjszakáján odakinn.