Fény előtt minden
Tükör
A legszomorúbb fák
saját ágaikba kapaszkodva nézik végig,
ahogy évgyűrűik egyre távolabbra
sodródnak tőlük.
Halkan éneklik meg
a hajdan őket érintő kezeket, amíg hajtásaik
őzek tépkedik.
A legszomorúbb őzek.
Fény előtt minden
Az emlékezés égtájait rózsafából faragták,
és bársonnyal bélelték ki. A feltámadást várva
ott aludják örök álmukat nagymamám nyakláncai.
Egyenként tartom a gyantagyöngyöket a fény felé,
hátha észreveszek egy, még besorolatlan fosszíliát,
a fény előtt minden megújuló régészeti kiállítás.
Ujjbegynyi Napok körül bolyonganak emlékeim,
ezek a zavaros szívverésű égitestek. Keringési pályájuk
gyöngyönként megváltozik. A fadoboz nyugati
szegletében, az elporladt szentjánoskenyérmagok
rögtönzött dűnéi mögött talán van hely még
a naplementéknek.
Lehajtom a doboz tetejét, elborítják a sivatagot,
egymáshoz koccannak a borostyán-Napok.
Mégsem alszanak a láncok, senki sem alszik itt.
Csak a szétszakadt ezüst várja csendesen,
hogy újra örökbe fogadja valaki.
Még egyszer
Hiányhegyen állunk, hiányhegyen.
Visszamenjek?
Oda?
Nem bírok meglenni magammal, elgörgették a sírkövet gyerekkorom elől, mégsem merek benézni. Kit találok majd ott fénylő ruhában?
És ha hátranézek? Vissza oda, ahonnan jöttem?
Sóbálvánnyá válok majd én is, mint Lót felesége? Mi lett vele azután. A farkasbőrről sem beszélnek.
Lót feleségét lassan hordta el a szél és az eső, nature doesn’t care,
befolyt a föld repedéseibe, hangtalanul kiált még mindig, csavart törzsű bokrok nőttek lába helyén. Visszamennék, mert gyerek szeretnék lenni még egyszer, vegyenek engem is ölbe, aludhassak el én is vállakon, emlékeztessen még valaki, hogy vegyem fel a kabátom, ha este kimegyek.
Születhessek újra.
Legyen rajtam még egyszer magzatburok.
De most már én vagyok, aki emlékeztet, beszélek madárul, fául, csontul is, mindennap temetek magamból egy kicsit, mohául írok a sírkövemre.
Mondja meg valaki, ez jól van így?
Az egykort férgek rágták ki a dobozokból.
Az első éveim hőlégballonok vitték el, selyempapírból csomagoltam ki a délutánokat.
Utána elvesztem a gazban a hátsó kertben, felemelt karomnál is hosszabbak voltak a kórók,
egy vadrózsabokorba beakadt a hajam. Senki sem hívott aznap délután, mikor elmaradtam.
Az Othello szőlőké volt a legszebb szín, amit akkoriban láttam.
Vigyen oda vissza engem valaki! Mondja, hogy fésülködni, cipőt húzni, mert lekéssük a buszt, indulni kell, noszogasson, adjon rám sapkát, sálat, csak az úton lesz hideg, utána levetkőzhetek.
Vannak évszakjai az emlékeknek? Vagy eszkimókkal építünk jégkunyhót üvegkalitkában, elfagynak az ujjaink, ha nem anyánk az, aki arcához veszi kezünk. Akkor verőfény, nem esünk se jobbra, se balra, csak az ágyról huppanunk le álmunkban, de elég kinyújtani a karunk, és ő ott van.
Anya vagyok.
De ki vagyok?
Én is fázhatok.
Elfagyott arcomhoz meleg gyerekujjakat ölelek.
Félek.
Körvonalaim kötőjelekként bomlanak le rólam, elhordanak a mindennapok.
Fájnak a gyökereim, mert már nemcsak enyémek.
Visszatérnék oda, még egyszer, úgy, mint egy hosszú útról, levenném a telet magamról,
eszembe jutnának az elfelejtett nevek.
A madaraké, akik látták Odüsszeuszt. A növényeké, Pénelopé kertjében.
A megbontott szövetekhez nincs már fonál.
Várni és nem várni.
A kifordított égből morzsahó hullik vállainkra. Mi a baj, kérdezzük magunktól egy másik nyelven, és elharapjuk a választ, mi a baj, kérdeznek bennünket egy másik nyelven, de a szavak fehérek,
mint a só. Átlátszóak.
Messze a tenger.
Messze valahol talán esik.
A gyermekkor poharában vihar van.
Visszamennék, ha lehetne, ha tudnék, mezítláb töviseken.
Ha tudnék mezítlábul.
Tövisül már tudok.
Innék az őzek nyomából. Zúzmócsipkéből lenne ruhám.
A tövis helyén ciprus nő, a bogáncs helyén mirtusz nő.
A gyerekkor titokzatos kertjében örökzöldek.
Hogy ne lehessen látni az ágakat, nőjenek olyan sűrűn a levelek.
Amire igazán vágyom, az a nyári álom.
Ujjaim csak a szamócáktól legyenek véresek.
Hallhassam még egyszer, milyen volt a hangom kisgyerekként, robbanjon nevetésem, mint a kifeslett zsebből aszfaltra ömlő üveggolyók.
