A Mulcsfigura

Teliholdas éjszaka volt, és a Hold úgy vigyorgott, mint a tejbetök. Nem mindenki láthat tejbetököt vigyorogni, de mifelénk így mondják azok, akik viszont láttak. Az ég szinte néptelen volt, igaz, hogy félig beterítette a Telihold vigyora. Rajta kívül csak az Esthajnalcsillag, hivatalos nevén Vénusz bolygó,  kategóriája szerint kalauzcsillag árválkodott fent. Nagy-Medvének, Göncölszekérnek, Kis-Medvének, Fiastyúknak és egyéb, szólóban villódzó csillagoknak nyoma sem volt.

Ilyenkor azon kevesek, akik felnéznek néha az égre, szomorúak, mert nem mondhatják, hogy annyi csillag van az égen, mint fűszál a réten, pedig ezt nagyon szeretik mondani. Kevesen szomorodnak el, mert kevesen  néznek fel az égre, azt gondolva, hogy úgysem történik ott semmi. Vonjuk le ebből azt a következtetést, hogy ne nézz az égre, nem leszel szomorú? Vonja le, aki akarja.

Bármilyen meghökkentő, az emberek közül sokan a földre is ritkán néznek, bár azt gondolnád, ha az égre nem, akkor legalább a földre. Mintha a földről is azt gondolnák, hát úgysem történik ott sem semmi. A városiak az ebek ürülékét szeretnék kikerülni, ha a járdát kémlelik, és ha nem sikerül, ilyen-olyan alaknak nevezik a végterméket produkáló állat lusta gazdáját. A falusiak meg mennek egyenest. Már nem morzsolgatják a földet, hogy milyen minőségű, mert a földek nagy részét már nem is művelik. Beültetlen kertekkel van tele a vidék, és a beültetlen kertek vágyakozó sóhajával.

Az emberek többsége, ahogyan égre sem néz, földre sem néz, verseket sem olvas, a Föld más élőlényei pedig megfosztattak ettől. Kevesek ismerik például Weöres Sándor költő alábbi versét: Alattam a Föld,/fölöttem az ég,/bennem a létra.

Nehéz az embereknek így, hogy nem találják fontosnak a földet, ahova leállíthatnák a létrát, és az eget, ahova támaszthatnák. Lebegnek ég és föld között, kapaszkodó, csatlakozás, támpontok  nélkül. Sodródnak. Arra fújja őket a szél, amerre akarja. Nem vállalnak felelősséget a világban történtekért.

Egy réges-régi legenda szerint ahhoz, hogy a világ fennmaradjon, 36 igaz emberre van szükség. Ez a harminchat  ember nem tud róla, hogy rajtuk múlik a világ sorsa. Gondoljunk bele, hogy a legenda keletkezésekor hányan éltek a Földön? A most élő nyolcmilliárd emberből biztos, hogy elég a harminchat? Meddig elég a harminchat?

Nem húzom tovább az időt, hiszen nem is a világról szól a történet, habár főhősünk színtere ez a világ. A világ, ahol élünk, búslakodunk és vígadozunk, elindulunk és megtorpanunk,  felbukunk és felpattanunk. A világ, ami vigyáz ránk, és amire vigyázunk.

Főhősünk előző életében egy gyönyörű fa szerves része volt. Olyan fáé, ami egy tanösvény szélén állt, barátságosan és hívogatóan, ezért kijelölték ölelgető fának. Az ölelgető fákat bárki megölelheti, bárki hozzászoríthatja az arcát a törzsükhöz, és tényleg nem mende-monda, amit állítanak, az ölelgető megnyugszik ilyenkor /azoktól az esetektől eltekintve, amikor vöröshangya potyog a ruhája alá, veszett mókus ront rá az ágak közül, a fejére ürít egy megrémült madár, vagy az arra járók mutogatnak vihogva: he-he-he, de ilyen esetek meglepően ritkán fordulnak elő/.

A fák titokzatos lények. Akad közöttük, amelyik több ezer évig is elél, megnő száz méteresre, hatalmas gyökeret ereszt, rengeteg ágat növeszt, termést nevel, vagy egyszerűen csak szemet gyönyörködtető.

Az erdőbe, ahol ez a bizonyos fa élt,  fűrészes emberek lopództak be, nyílván nem a fákat ölelgetők, hanem azok, akik aggasztóan sokasodnak a Földön, és a fa országában is az utóbbi időben, a fadöntögetők. A fadöntögetők nem ültetnek új fákat, a kivágott fák helyére mindenféle más dolgokat telepítenek. Most is több tucat fát döntöttek ki. Kérgüket egy gép lenyúzta, és feldarabolta. A lecsupaszított törzs és az ágak tüzelőanyagként és bútorfaként hasznosultak, a kéreg pedig egy kertészetbe került, onnan egy park virágágyásaira.

Hevertek ott a kéregdarabkák, tehetetlenül és bután, míg el nem érkezett a teliholdas éjszaka, amikor a Hold úgy vigyorgott, mint a tudjuk, mi. Láthatatlan, alig érezhető fuvallat söpört át a parkon, és a kéregdarabkák megremegtek. Valami ismeretlen erő rántotta össze őket, és percek alatt felismerhető alakot formált belőlük. Egy hétpettyes katicabogár, az őt üldöző, más földrészről idetelepült harlekin-katicák, pókok, hangyák, és egy hőscincér potyogott a földre riadtan, egy óriás imádkozó sáska döntötte meg saját ugrórekordját ijedtében, egy régimódi grafitceruza darabkái szóródtak szét, HB felirat töredékeivel. Aztán ott állt, imbolygó lábakon, a csodálkozástól levegőhöz sem jutva a Mulcsfigura.

                                                                        *

                                                          Folytatod a mesét?