Narancshéj figurák

A kisfiú szomorúan ment az iskolába. Már előre tudta, hogy úgy is csúfolni fogják a furcsa hobbija miatt. Sosem látják azt, amit ő, de még a szülei sem. Igazából nem nagyon találkozott még olyan emberrel, aki úgy látta volna a narancshéjból faragott állatait, figurákat, mint ő. Már az osztályteremben elhangzott a híres mondat: „Megjött a narancs-király, akinek a narancs héjából van a palotája”- zengte kórusban sok fiú az osztályából. A kisfiú megszokta, az elején még próbálkozott, hogy nézzék úgy, ahogy ő, de nem igazán hallgatták meg. Végül elfogadta, és tűrte, hogy így hívják. Egyedül volt. Az osztályban nem voltak barátai a furcsa hobbija miatt. Különcnek tartották és ő is magát. De mit is csinált a narancshéjból? Állatokat, figurákat, bármit, amit elképzelt. Egy kicsi nem túl éles zsebkéssel a szépen leszedett héjakból faragott, vágott ki alakokat, állatformákat, szinte mindent. Ehhez csak narancsra volt szükség, és a minél nagyobb felületen egybemaradt narancshéjra. Igaz, hogy az így faragott szobrai kérész életűek voltak, mert, ahogy száradtak, úgy deformálódtak is. Ennek volt egy igen előnyös oldala, hogy sok narancsot evett. Nem is volt beteg. A szobájában tartotta a kiállításokat, és nagyon büszkén érezte magát, amikor egy állatkertnyi állatot faragott. Ez volt a Narancshéj ZOO. A legutolsó akciója során egy rekesz narancsra volt szükség, mert egy teljes várost formázott meg. Volt ott templom, polgármesterség, tűzoltóság, orvosi rendelő, rendőrség, mentők, legalább 15 ház, egy lakótelep, játszótér. A téren pedig padok, az utcán emberek, a közúton autók, a vasútállomáson pedig természetesen vonatok. A város neve nem is lehetett más, mint Narancs-Város, ahol mindenki narancsból volt, mindenki narancssárga. Amikor apa megnézte egy nagyot csettintett az újával, és megdicsérte a kisfiát. Jólesett neki az apai dicséret. Anya ámult a városka láttán. Meg is kérdezte, hogy nem baj, ha mindenki egyforma színű, az egész település narancsos. A kisfiú rázta a fejét, hogy nem, mert pont ez benne a lényeg. Miért? – kérdezték egyszerre a meglepett szülők. Azért, mert itt mindenki elégedett, senkinek sincs semmivel több, mint a másiknak, és így nincs irigység, és egyéb rosszaságok. De nincsenek egyéniségek – jegyezte meg apa. Pont, hogy vannak. Hát nem látjátok? A szemüket meresztették a szülei, de becsületesen bevallották, hogy bizony itt ők nem látják. Ekkor a kisfiú kicsit szomorkásan elmondta a titkot, hogy az nem látszik, mert szemmel nem látható, az emberek belsejében, szívében, lelkében van. Ezért nem látja sok ember a másikban az ott rejtőzködő jót. A szülei csak ámultak a kisfiú bölcsességén, megint tanultak valamit a gyereküktől. Magukban pedig büszkén gondolták, hogy biztos, hogy rám ütött ez a gyerek. Merengésüket egy hosszabb csengetés zavarta meg. Az ajtónál a kisfiú osztálytársa állt, egy kislány. Átjött játszani a kisfiúhoz. Kezében egy kosár narancs volt. Amikor bevezették a kisfiú szobájába meglepődött mindkettő. A kisfiú azért, mert átjött egy osztálytársa, a kislány pedig azért, mert meglátta a Narancs-Várost, és szemmel láthatóan csodálatosnak tartotta. Milyen boldogok itt az emberek! – lelkendezett a kislány. A kisfiú félve kérdezte – Te ezt látod? Oh, igen! – mosolyodott el a kislány. Miért kérdezed? – nézett a fiúra. Csak azért, mert a felnőttek már nem látják – jegyezte meg halkan a kisfiú. Sajnálom, hogy nem látják – komolyodott el a kislány. Bár látnák a mi szemünkkel, akkor lehet, hogy ők is olyan boldogok lennének, mint Narancs-Város lakói. Gyere, és segíts nekem egy babaházat építeni a hozott narancsomból – kérte a kislány kisfiút. Ő boldogan mondott igen és elkezdték hámozni a narancsokat. Ezalatt a konyhában anya pont egy narancsot tartott a kezében, és valamin merengett. Mit csinálsz? – lepődött meg apa. Hát nem látod, ez pont jó lesz egy bölcsőnek – mondta mosolyogva anya. Csend következett. Majd egy hatalmas örömkiáltás. A gyerekek megijedtek. Félve kérdezték egymást, hogy mi történhetett. Nincs semmi baj – hallatszott apa hangja. Csak narancsot eszünk és közben furcsa dolgokat látunk. Mit láttok?  - kérdezték egyszerre a gyerekek. Az életet – felelték együtt a szülei.