A győzelem

Valahol a tavasz és a nyár határán húzódott egy rejtett völgy, ahol a virágok mind egyszerre nyíltak. Lakói sosem láttak embereket, de a hírük eljutott hozzájuk is. Egy napon a szél figyelmeztette őket, hogy feléjük tartanak néhányan. Hogy mi lehet a céljuk, azt nem tudta megmondani, de a völgy lakóit elöntötte az aggodalom. Mert bármilyen hihetetlenül is hangzott a szóbeszéd, voltak, akik régóta azt állították az emberekről, hogy kalitkába zárják a madarakat, tűre tűzik a pillangókat, leszaggatják a virágokat és elhurcolják az otthonukból, hogy aztán addig bámulják őket, amíg a szerencsétlenek bele nem halnak a honvágyba.

Mikor a szél továbbállt, a legbátrabb fekete tulipán beszédet intézett a társaihoz.

– Testvérek, nem várhatunk tétlenül, a földbe gyökerezve! Fel kell készülnünk a harcra! Az embereknek meg kell tudniuk, hogy nem adjuk olcsón a szirmainkat!

A gyöngyvirágot úgy feltüzelte ez a szónoklat, hogy dühösen fényesíteni kezdte a leveleit. A kikerics is rendbe tette a hagymáját. A pipacsok nem hajladoztak tovább, hanem egyenesre igazították a szárukat, a vadrózsabokor meg a tüskéit élesítette. A kardvirág magabiztosan figyelte a többieket, de az árvácskák közelebb húzódtak egymáshoz, nehogy bármelyikük is védtelen maradjon. A nefelejcs le akarta jegyezni az eseményeket, hogy legyen majd miből tanulnia az utódaiknak. A körömvirág felkészült a sebesültek ellátására. A végsőkig fogok küzdeni, fogadkozott magában a kankalin. Az ibolya csak kukucskált és hallgatott.

Így érkezett el a másnap reggel. A trombitavirágok riadót fújtak, mikor azok a bizonyosak, hárman, átlépték a határt. A völgyben élő madarak és méhek még soha nem énekelt csatadalokba, a fák lelkesítő zúgásba kezdtek.  A virágok egytől-egyig felszegett fejjel várták a támadást. Úgy tervezték, ha kell, a pitypang bóbitái a levegőből sújtanak majd le az ellenségre.

Rövidesen két fiú és egy lány állt a virágsereg előtt. Szájtátva bámulták a harci díszben pompázó völgyet.

– Nem is néznek ki ijesztőnek – dörmögte maga elé a törökszegfű.

– Valószínűleg inukba szállt a bátorságuk – mormogta vissza neki a margaréta.

– Uramisten, mennyi virág! – kiáltott fel ekkor az egyik idegen.

– Bárcsak láthatná őket a mama is! – felelte a másik harsány hangon.

– Most fognak nekünk rontani, figyeljetek! ­– sziszegte a búzavirág, mélykéken a haragtól.

– Melyiket válasszam? – tanácstalankodott a harmadik gyerek. Az aranyeső kihívóan nézett a szemébe.

– Szerintem haladjunk sorban! – döntötte el a lány, és a – félelembe egészen belefehéredő – orgona felé fordult.

De nem ollót vagy kést vett elő, ahogy a rémhírek alapján mindannyian várták, csak egyszerű papírt és ceruzát. Ahogy a fiúk is. És nem kaszabolni kezdték őket, hanem lerajzolni, egyik virágot a másik után. Ők először meglepetten pislogtak egymásra és a gyerekekre, aztán előbb a százszorszép, majd a többiek is izgatottan rendezgetni kezdték a szirmaikat. Hamarosan szinte valamennyi völgylakó a gyerekek körül tolongott, hogy felkerülhessen egyikük képére.

– Ezt egész jól megúsztuk – jelentette ki megkönnyebbülten a vízililiom, mikor néhány órával később az emberek végre hazaindultak.

– Vajon csak szerencsénk volt? – találgatta a lóhere.

Akárhogy is, a győzelmet megünnepelték. A mulatságon mindenki részt vett, a rezgőfű kivételével, aki nem tudta kiverni a fejéből az emberekről szóló rémhistóriákat

– Azok a történetek igazán gyökérvacogtatóak voltak! – borzongott még napokon át.

Aztán a levendula és a türelmes kamilla valahogy csak megnyugtatták. Na meg a bojtorján harciasan kijelentése is sokat nyomott a latba:

– Nem kell félni! Ha visszajönnek, majd keresztüllyuggatom a nadrágjukat!

A kardvirág persze csak mosolygott ezen. Ő volt az egyetlen, aki mindvégig tudta, hogy a völgybe, míg világ a világ, nem teheti be akárki a lábát.