A pad

Egy iskolaudvar közepében álldogált egy pad. Néma volt ő nem szólt, a gyermekzsivajban gyönyörködött nap mint nap. S minden alkalommal, amikor aznap az utolsót csengették magányossá vált. Ilyenkor végiggondolta azon gyerekek gondolatait, akik aznap rátelepedtek. Ő ugyanis ezt a szuper képességet kapta, mikor kifaragták abból a rönkből melyet alkotója kiválasztott. Mindenkiről volt egy képe, mindenkiről betéve tudta mikor szomorú, mikor szerelmes, no és persze senkinek nem árulta el. Kinek is mondta volna? Fültanúja volt sok veszekedésnek és békülésnek. Azt gondolta, amikor majd legközelebb megszületik, biztosan író lesz majd és csak úgy ontja magából a könyveket. Lesz végre módja beszélni azokhoz, akiket eddig csak figyelt. Elmondhatja véleményét. Minél többet meg akart tudni róluk. Amikor az iskola pályázati pénzhez jutott úgy döntött a vezetőség, hogy felújításra költik a pénzt, a régi padot eltávolítják, hogy új minden szabálynak megfelelő kerüljön a helyére. Az ódon iskola szekrényekkel együtt kidobják. Szomorú volt a pad. Érezte ő végítéletet, s a szíve szakadt, hogy elvitték a hőn szeretett gyerekek közül. Bedarálták fa testét és újrahasznosították. Hogy, hogy nem iskolatábla lett belőle. Öntudatra ébredése pillanatában már fent lógott egy szép hófehér tanteremben és gyereksereg nézegette őt, mint új táblájukat. Kicsit megijesztette a feladat, de csakhamar rájött mekkora boldogság hogy tábla lehet. Mennyi ismeretet közvetít a gyermeki elméjébe, mennyi órán percen keresztül figyelheti, hogy válik a tudatlanságból minél nagyobb ismeretanyag. Látta a csillogó szemű buzgó tanulókat, de látta a komisz rosszfiúkat is, akik semmi hajlandóságot nem mutattak afelé, hogy értékelni tudják az ott tanultakat. Az irodalom óra volt a kedvence. Ahogyan hallgatta a szép verseket szinte a mennyországba érezte magát, de azt mindenképp érezte, hogy egy nagy egész része. Valamié, amiben pici a szerep, de annál nemesebb. Akkor is erre gondolt, amikor vizes lufikat vágtak hozzá. Akkor is amikor a vonalzót végighúzták a friss festésén. Teltek az évek szinte szálltak és a digitális világ elkezdte átvenni a hatalmat. De ő mit sem tudott minderről. Hogy hogy-nem most is azon gondolkodott, hogy ha majd újra születik biztosan író lesz belőle. Szeretett volna minél több-mindenkinek adni. Meghallgatni bajaikat, tudásmagot ülteti az elméjükben. Az iskola okos-táblákat hozott egy nap, és a régi fa táblák elavulttá váltak. Neki is eljött a vég, a megsemmisítés. Hogy, hogy nem egy nap pedig újra öntudatra ébredt, ezúttal egy gyermek kezében. Könyvtestét lapozgatta a fekete szemüveges fiú, aki alig várta, hogy mindent megtudhasson a lapok tartalmáról. Néha amikor rosszkedve volt földhöz vágta, de a könyv akkor sem volt elégedetlen. Csak figyelte őt és azt gondolta igen, legközelebb biztosan író leszek. Nem lehet szebb annál, mint gyermeklelkeket tanítani, minél többet! S mennyi, de mennyi élményt kapnak. Őszintén szólva amennyire szeretett könyv lenni, annyira volt néha unalmas, amikor csak úgy fent volt a polcon. De ezt az időt arra használta, hogy a megfigyeléseit összegezze. A fiú közben férfivá cseperedett és elkezdte szelektálni azokat a könyveket, amik nem voltak már hasznosak számára. Pont kapóra jött a jótékonysági papírgyűjtés. S így ő ismét elindult az ítélete felé. Bízva abban, hogy végre író lehet. A mindenható azonban mást szánt neki. Ezúttal különböző nyomdai anyagokat csináltak belőle, amelyek a gyermekek jogait hirdetik. Előadásokat reklámoznak, amelyek a szülők segítését reklámozzák. Szomorú lett.

‒ Hát olyan haszontalan voltam, hogy nem lehetek ember? Hát én egyre haszontalanabb leszek? ‒

Teljesen kétségbeesett. Éppen ott hevert egy asztalon, amikor egy női kéz megfogta és az asztalára tette. Olvasta és a helyet foglaló férfinek magyarázta milyen fontosak is ezek az előadások és milyen jó, hogy ma rátalált erre a promóciós anyagra. Milyen jó lenne, ha több lenne ilyen a világon.

‒ De én író akarok lenni! ‒ majd elszégyellte magát. Valójában mindig nemes lélek volt, valahol mindig másokon segített. Valahol ott „hibázott”, hogy rosszul fogalmazta meg, mi is szeretne lenni. Hiszen van-e csodálatosabb, mint Isten kezében eszköz lenni, hogy segítsen másokon. Hogy meghallgasson és tanítson. A maga formájában a maga képességeivel. Mindegy mi vagy, mindegy ki vagy. A lényeg a belső cél. Amikor erre rájött éppen a kukába landolt papír teste. Koppant a banánhéjakon és tejfölös flakonokon. Arra gondolt még utoljára: Mindegy uram, csak az eszközöd legyek! Legyek postás, aki fontos leveleket visz, vagy orvos, aki gyerekeket gyógyít. Legyek pék, aki kenyeret süt, hogy ne éhezzenek. Mindegy. Már minden is mindegy, mert bármi lehetek, de hasznos leszek. Hasznos, mert annak születtem. Újra és újra. Hogy sikeres lett-e az új élete? De gyerekek! Hát egy író mesélt nektek róla! Talán éppen ő az?!