Kölcsönkért mesekönyv

Valahol a betonfalakon túl, de még az üveg felhőkarcolókon innen, a közepes lakótornyok között egy megszámlálhatatlan ablakkal rendelkező tömbház hetedik emeletén élt Ervin, a tekintélyt parancsoló, „semmire sincs időm” típusú üzletember és családapa, minden igazság és utolsó szó birtokosa, a dolgok folyton csűrője-csavarója. Ha valaki elsétál a lakásajtajuk előtt esténként, biztosan hallani fogja az átszűrődő háttérzajt:

– Apa, apa, gyere dínózni! – hallatszik a reménykedő hang Gergő torkából.

– Ne most, kisfiam, nincs időm játszani! – érkezik a menetrendszerű válasz.

Gergő hatalmas étvággyal fogyasztaná a meséket, és szomjazza a játék örömét. Szívesen tölti idejét a napköziben, ott sok játszótársa van, és az óvónő, amikor csak teheti, fellapozza a nagy mesekönyvet, melyből Az őz és a nyúl a kedvence. Rendszerint ő marad ott legtovább, a szülei sosem érnek be időben érte. Hétvégente viszont unatkozik, hiába Dínó Dodó a legjobb barátja, egy idő után egysíkú egyedül játszani a triceratopsszal. Ilyenkor, ha épp jó kedvűnek tűnik az apja, Gergő megkéri, csupán egy rövidke mesét olvasson neki.

Általában gyorsan elhessegeti a túl sok energiát és időt kérő gyermeket Ervin, de egy alkalommal azt mondja:

– Gyere, fiam, van egy ötletem. Ülj csak ide le, ezt hallgasd! – közben gyakorlottan pötyög.

Gergő epekedve várta, mi fog következni.

– Milyen mesét hallanál szívesen? – tette fel a kérdést.

– Hááát, állatos mesét! – ki is pirosodott Gergő arca a lelkesedéstől.

Ervin a mesterséges intelligenciát hívta segítségül, gépi hangon olvastatva Gergőnek a mesét:

„Egyszer volt, hol nem volt, egy titokzatos erdőben élt egy különleges állatcsoport. Köztük volt Víziló, aki az egyszerűség kedvéért egy víziló volt, szeretett szundikálva a szárazföldi életről álmodozni. Aztán Szarvas, egy szarvasbogár, akinek határtalan energiája volt, de sosem tudta, merre induljon vele. Az Elefánti nevű elefánt gyakran elveszett saját gondolataiban, míg Tücsökmadár, a méhecske, sorra látogatta a fák virágait. Bár világuk egymástól távolinak tűnt, a négy barát felfedezte, egy nagyon különleges dologban mindannyian osztoznak: a kalandok szeretetében! Így, amikor éppen nem ettek vagy aludtak, együtt jártak felfedezőútra, és közben jól érezték magukat.

Csodálatos utazásaik híre elterjedt az állatvilágban. Bármerre jártak, az állatok megálltak hallgatni, amit Víziló mesél víz alatti kalandjairól, Szarvas a ragadozók előli merész meneküléseiről, Elefánti arról, hogyan használta méretét és erejét, hogy segítsen a rászorulókon, míg a méhecske gyönyörű dallamokat zümmögött a magasból látottakról. Minden hallgatót magával ragadott, amit ez a négy kalandor átélt!”

– Apa, milyen kalandjai voltak Vízilónak a víz alatt?

– Ó, Gergő, honnan tudhatnám én azt?!

– De apa, azt tudod, hogy milyen az a Tücsökmadár?

– Biztosan tud ciripelni, de elég a sok kérdésből, nézd meg anyát, elkészült-e a vacsorával?

– De megígéred, hogy holnap elolvasod a te hangodon azt a mesét, amit kérek tőled?

– Jó, jó, csak most menj! – zárta rövidre Ervin az épp elindult beszélgetést.

Gergő másnap délután izgatottan várta édesanyját a napköziben, kezében szorongatta az óvónénitől kölcsönkért mesekönyvet. Este pedig tűkön ült, hogy apja betartsa a korábbi ígéretét.

– Na gyere, fiam, essünk túl rajta! Melyik mese legyen? De csakis egyet vagyok hajlandó elolvasni! – és valahogy abban a pillanatban még szörnyebben hangzott ez a mondat, mint önmagukban a szavak jelentenék.

– Az őz és a nyúl, az őz és a nyuszi a kedvencem! – visította Gergő boldogan.

„Az Őz és a Nyúl – Volt egyszer egy szép, zöld mező, amelyen sok állat élt boldogan. Az egyikük, egy fürge nyúl nagyon büszke volt a gyorsaságára. Rohant, szimatolt, sosem állt meg pihenni, mert azt gondolta, ahhoz az élet túl rövid.

Egy napon találkozott egy óvatos és bölcs őzzel, aki lassan és körültekintően mozgott. Az őz óvatosan meg-megállt, hogy megnézze a körülötte lévő dolgokat, élvezze az életet a saját tempójában. A nyúl nevetve fordult az őzhöz, megkérdezve: »Miért vagy ilyen lassú? Az idő rengeteg kínálkozó lehetőség, sok jó dologból fogsz kimaradni!« Az őz mosolyogva válaszolt: »Tudom, hogy a világunk veled együtt fut, de ha mindig csak rohansz, és sosem állsz meg, hogy élvezd az életet, akkor elfelejted, mi az igazán fontos.«

A nyúl nem értette az őz szavait, de később, amikor egy autóval való találkozása a farkincája végébe került, és nem sokon múlt, hogy drágábban is megfizessen a sietségéért, rájött, az igazán fontos pillanatok során megállunk észrevenni a körülöttünk lévő szépet, élvezzük a természetet és az életet, és nem csak rohanunk bele a vakvilágba.

A nyúl megtanulta az őz bölcsességét, és azóta nem csupán szaladgál céltalanul, hanem értékeli az élet apró dolgait, amelyekkel együtt teljes és boldog lehet.”

– Apa, így volt a legszebb, köszönöm, hogy a te hangodon olvastad! Apa, belement valami a szemedbe? – ujjongott és érdeklődött Gergő.

– Nem fiam, csak végre megértettem, miért ez a kedvenc meséd!