AJÁNLÓ

 

A modernkori agora, a cselekmény középpontjában álló, a szereplők által már-már szakrális erővel felruházott szekér gurul, de a bürokrácia útvesztőiben döcögni kezd. A körülötte gyűrűző bonyodalmak, amelyek felborítják a narrátor-főszereplő nyugodt mederben folydogáló életét, próbára teszik a családját is. Ebben a világban minden karakter egy különálló (Gutenberg-)galaxis – esendők, mégis emberiek, szerethetők.

Nagy Milán László saját lírai hagyományát folytatva újra az emberek közti viszonyokat, kapcsolódásokat vizsgálja, a viselkedés mögött megbúvó blokkokat, elakadásokat próbálja megérteni és feltárni. De leginkább szórakoztatni akar – néhol Bukowski csavargásait, másutt Kerouac sodró erejét igyekszik felidézni kisregényében. Végül megszórja az egészet jó adag humorral is, hogy az olvasónak eszébe jusson, ez csak az élet, amiből élve nincs menekvés – minek hát ráfeszülni?

 

RÉSZLET

 

Anyám idegesen kémlelt ki az ablakon, mikor tűnik fel a furgon a szemközti parkolóban. Apám, aki mindig is lazán kezelte az otthoni ruhaviseletet, felháborodva kérte ki magának, hogy van már rajta alsógatya, hova öltözzön fel jobban. Csörgött a kaputelefon, megérkezett Deres. A gangon álltunk, lássa, hová kell jönnie.

– Kedves Xénia, maga ragyog – simogatta meg anyám arcát.

– Vigyázzon, el ne égjenek a szárnyai.

– Raszkolnyikov vagyok, nem Ikarosz, Xénia drága – fonta át hosszú, satnya karjával anyámat.

– Jól van, Dénes. Most már ideje bemutatkozni a többieknek is – utasította anyám. Mint egy pimasz kisgyerek, duzzogva elengedte, majd zsebre dugta a kezét. Deresnél nyúzottabb, leharcoltabb embert még nem láttam.

– Közelebb vannak a mennyország kapujához, mint bárki más, nemde. Vagy csak rajtam uralkodott el a tériszony – viccelődött, miközben egyik lábáról a másikra állt, és vakarta az arcát. – Sokan azt hiszik, a függőleges terjeszkedésé a jövő, ami részint igaz is, de hamarosan a föld alatt fognak élni emberek milliói. Oly hitványak és rútak vagyunk, mégis mily messzire jutottunk a paleolitikum kőbaltalogikájától, elképesztő – zárta le elmélkedését, majd teljesen indokolatlanul leguggolt. Hirtelen olyan levert lettem, mintha zsinórban három napja éjszakai műszakolnék. Újra csörgött a kaputelefon.

– Hoztam magammal az öreg B.-t – lelkendezett.

Anyámék eljátszották, mennyire repesnek az örömtől, amíg beengedtem. Ültünk az asztalnál, és Derest hallgattuk.

– Minden sikeres férfi mögött egy erős nő áll, aki hite és szeretete által szupererővel ruházza fel a párját – mondta mézesmázosan.

– Akkor én gyenge lennék? – élcelődött anyám.

– Ugyan, a férje a legsikeresebb értékesítő a cégnél. Egy jedi lovag. És ebben magának óriási szerepe van – csókolgatta a kezét. Anyám undorodva letörölte, érkezett a rakott krumpli. Reméltem, hogy csak az evőeszközök csörömpölését hallom egy darabig. Apám szemmel láthatóan feszengett. Bólogatott, helyeselt, nem tudta átvenni az irányítást. Anyám fesztelenül cseverészett az Elfújta a szélről, meg hogy mennyire szeretne déli kisasszony lenni.

– Dolgoztatni a négereket? – kérdeztem, de nem kaptam választ. Helyette Deres Margaret Mitchellről, a szerinte legférfiasabban író nőről tartott kiselőadást. Apám és B. fel sem pillantott a tányérról. Alig vártam, hogy Lea kimentsen ebből a pokoljárásból. Rezgett a mobilom, bocsi, drágám ma nem jó, Lili maga alatt van, újra csúnyán összevesztek Marcival. Felment bennem a pumpa, és ismeretlenül ráírtam erre a Marci gyerekre, hála neked, lőttek a mai dugásomnak. Sose értettem, miért tartozik minden vonzó, normális lányhoz egy vagy több idegesítő, minden lében kanál barátnő, akik krónikus figyelemhiányban szenvednek. Ilyenkor jönnek a ne játssz Leával, különben megkeserülöd, őt átverheted, de engem nem tudsz, most is azzal a csajjal vagy, fogadjunk típusú üzenetek, amit általában fifázás vagy vécézés közben nyitok meg döbbenten. Régen, amikor ünnepnapnak számított egy pina látványa, engedtem az érzelmi zsarolásnak. Nem egyszer csináltam hülyét magamból, kézzel írt leveleket dugdostam kiszemeltjeim szekrényébe, szív alakú, többnyire avas bonbont adtam át, patetikus verseket költöttem. A sokadik felültetés után aztán eldöntöttem, hogy bunkó leszek. A terv bejött, hirtelen érdekessé váltam a szemükben, pedig csak sértegettem őket, aláástam az önbizalmukat, nem írtam vissza. Más kérdés, hogy a maszk itt-ott elkezdett kopni, az álruha lötyögni. Újabb korszak következett, az érzékeny, sebezhető művészfiú karaktere. Aztán rájöttem, bullshit az egész, fárasztó szerepeket játszani, kiigazodni a saját hazugsághálómon, vagyok, aki vagyok.

– Mi a helyzet, fiatalúr? – ragadta meg a vállam Deres.

– Nők – nyögtem ki.

– Ne aggódj, minden rossz tapasztalat egy lépéssel közelebb visz hozzá. Az Úr próbára tesz, látni akarja, hogy felülkerekedsz a nehézségeken, amiből erőt merítesz.

– És önnel mi a helyzet, megtalálta már? – zökkentettem ki a hegyi beszédéből.

– Azt hiszem, igen – mosolygott negédesen majd ránézett anyámra, aki szórakozottan összecsapta a tenyerét.

– Jöhet a desszert? – kérdezte.

Apám és B. továbbra is a tányérjukat bámulták, mint két katalepsziás. Ez volt az a pillanat, amikor haza kellett volna küldeni Derest, de beleragadtunk a nyúlós hallgatásba. Szégyenkezve kerültük egymás tekintetét.

– Jólesne egy kávé.

– Hogy kéri? – kérdezte anyám.

– Három cukorral, mert az élet annyira keserű – masszírozta a homlokát Deres.

– Szerintem is szar az élet, de a kávét ne basszuk el ezért. Egy cukorral kérném – szólalt meg B.

– Na, lássuk a medvét – csapta le a csészét Deres az asztalra, és az előszoba felé vette az irányt.

– Hajt a tatár? Még meg sem ittam – panaszkodott B.

– Cipőket fel, vár az elszámoltatás – dörzsölte a tenyerét izgatottan Deres.

Hamar összekaptuk magunkat és egymás mellett sétáltunk négyen. Deres gyorsított, kénytelen voltam vele tartani, miután másodpercenként hátranézett.

– Mennyire bájos ez a mezőváros, fiatalúr. És a második vasútvonal egyik végállomása. Tudja, melyik volt az első? – kérdezte.

– Pest–Vác – feleltem rövid gondolkodás után.

– Vág az eszed, anyádra ütöttél – tegezett le. – Hamarosan itt is TGV-k lesznek, húsz perc alatt Pesten leszel. Okafogyottá válik a fővárosba vándorlás. Rengetegen visszaköltöznek vidékre – magyarázott, miközben szorított le a járdáról. Másodjára dudáltak ránk, amikor elveszítette az önkontrollt.

– Mi a faszért nem hagysz minket nyugton beszélgetni, te proli?! – üvöltötte.

A sofőr félrehúzódott.

– Mi a probléma? – kérdezte higgadtan.

– Az, hogy maga nem tud vezetni.

A sofőr közelebb lépett, belenézett a szemébe, és még egyszer megkérdezte, mi a probléma. Deres elhallgatott.

– Máskor jobban vigyázzanak, majdnem a fiú élete bánta – mutatott rám.

– Ha nem gyakorlok önuralmat, most a sürgősségi osztályon feküdne – motyogta később Deres a szekérnél. Apám kinyitotta a kócerájt, várta az ítéletet. Főnökünk hátrakulcsolt kézzel tett két kört.

– Rendben van, szép munka, most már élnék a neje adta lehetőséggel – mondta. – Felszisszentenék egy sört – nevetett a hatásszünet után.

Jókedvet színlelve követtük. Deres kifejtette, hogy apám lesz a keleti vármegyék ura, az alföldi régió vezetője. Kecskemét, Debrecen és Kisújszállás is az ő ellenőrzése alá kerül. A NAV ugyan adóvégrehajtási eljárást indított a cég ellen, ami csöppet se lesz hatással a munkánkra. Legyártatja a három új szekeret, és dőlni fog a pénz. Apám kissé kétkedve fogadta a váratlan kinevezést, de nem ellenkezett. Anyám első kérdése a hír hallatán a fizetésemelésre vonatkozott. Szekerenként százezer, azaz háromszázezer forint. Ha így nem megy csődbe a vállalkozás, akkor sehogy, gondoltam. Apám stróman lesz. Én pedig az aranyifjú, aki élvezi a fényűzést, adriai yacht híján egy rozzant motorcsónakkal a Tiszán. Deres koccintást rendelt el.

– Ki fog visszafelé vezetni? – kérdeztem.

Fejüket vakargatták, amikor anyám közbeszólt:

– Ilyen állapotban senki, nálunk alszanak, ha nincs kifogásuk a közös kanapé miatt.

– Megoldjuk, asszonyom, a katonaságnál cifrább dolgok is történtek – csapkodta a térdét B.

Apám félrehívta anyámat, valószínűleg megkérdőjelezte a beszámíthatóságát, mialatt magamra maradtam két újdonsült lakótársammal. Bűzölögtek, mint az aluljáró. Gondoltam egyet, és meglátogattam Mózes cimborámat. Három hete feküdt otthon csigolyatörés miatt. Úgy gondolta, saturészegen jó ötlet átmászni az egykori gimnáziuma magas kovácsoltvas kerítésén. A bejutás könnyen ment, a helyszín elhagyásakor azonban lezuhant. A mellette lévő kacsát igazgatta, mikor beléptem a szobájába.

– Tudsz valami jó állást? – ugrattam.

Mint egy kővé dermedt buddhista szerzetes, aki már a halála előtt meghal. Lehúzott redőnynél, téren és időn kívül lebeg. Sajnálattal vegyes félelemmel figyeltem rezignált arcát. Aztán elmosolyodott, és megkért, ha gond, ha nem gond, fél óra múlva mennem kéne, mert látogatót vár. Értettem a célzást, kijátssza az ápolókártyát. Hosszú út várt rám a Varjú úttól hazáig a sötétedő ég alatt. Átadtam magam a séta ritmusának, élveztem, hogy csendben lehetek végre. Nincs kérdés, nincs válasz, sem rágódás a múlton, sem ötletelés a jövőn, vágyak, meddő célok, csak tiszta jelenlét. Az járt a fejemben, hogy a fák többet tudnak, mint mi, oxigént állítanak elő, és még csak nem is baszogatnak hülye kérdésekkel, hogy miért hagytad abba az egyetemet, mihez kezdesz így, hol dolgozol. Legtöbben mintha csak igazolni akarnák önnön kárörömüket, ugye megmondtam, nem lesz ebből semmi. Nem akartam gerjeszteni semmilyen folyamatot, beleavatkozni a dolgok folyásába, csak létezni, mint a fák. Minden mást érdektelennek és értelmetlennek láttam. A bejárati kapun belépve megláttam lakásunk pislákoló fényét, néhány mozdulatlan sziluettel.

 

*

 

Vendégeink elcsigázottan ültek a kanapén. Anyám ezeréves nyaralós képekkel próbálta felélénkíteni őket. El kellett mesélnem, hogyan olvastam be óvodásként egy török férfinek, aki belelökte a medencébe plátói szerelmemet. Petra szépségkirálynő volt, egész végig a kezét foghattam apja legnagyobb örömére. Anyám elmaradhatatlan története is sorra került a titokzatos szállóvendégről, aki mindig a mellettünk álló asztalnál étkezett. Egyszer, amikor apám elment úszni, leült mellénk. A magas, szakállas kreol férfi találkozóra hívta anyámat. Ő elfogadta a meghívást, de kitalálta, hogy a férjét küldi maga helyett. Végül apám belement a dologba és tört angolsággal közölte a bárpultnál:

– Sorry, my friend.

– No problem, would you like a whiskey? – kérdezte az rezzenéstelen arccal.

Az anekdoták nem arattak akkora sikert, mint anyám remélte. Deres punnyadtan bámult ki a fejéből, B. elaludt. Apám a Netflix előtt ült, a harmincadik ugyanolyan norvég thrillersorozatot nézte, amelyben pedofil sorozatgyilkos után nyomoznak depressziós detektívek az esőáztatta Oslóban. A darabolós jelenetnél felálltam, és kivánszorogtam a nappaliba. Deres lehajtott fejjel zokogott az ebédlőasztalnál, ahol pár órával korábban fennhangon magasztalta az életet. Anyám próbálta vigasztalni, de csak még hangosabban bömbölt. Miután lenyugodott, elmesélte a történetét. Magam előtt láttam a fehér inges, csálén megkötött nyakkendőjű félszeg alsós kisfiút, ahogy büszkén sétál hazafelé. Majd a vértócsában fekvő anyját, akihez többé már nem bújhat. A dermedt mozdulatlanságból apja érkezése zökkenti ki, aki kihívja végül a rendőrséget. Olyan helyzet volt, amire nem volt kész reakcióm. Lesütött szemmel mondtam:

– Sajnálom.

Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik át tudják magukat adni a sírásnak, utat engednek a feltörő érzelmeknek, aztán, mintha mi sem történt volna, teszik tovább a dolgukat. Anyám pont ilyen. Előbb még ömlöttek a könnyei, most már vigasztal. Biztosan eszébe jutott, milyen volt apa nélkül, hol az egyik rokonnál, hol a másiknál felnőni a Ceaușescu-rezsim alatt. Kajajegyet szorongatva várakozni a piacon. Az asztal alá kuporodva hallgatni a becsapódó lövedékek hangját. Biztos vagyok benne, hogy ilyen tapasztalatok miatt született meg benne a gondolat, hogy tökéletes családot szeretne. Apám – semmit sem sejtve a beszélgetésből – átvágott a nappalin.

– Ideje véget vetni a búslakodásnak – mondta B. – Inkább elmesélem, mi a helyzet Chris Abonival. Ez a Nigériában élő srác a barátaival iszogathatott a parton vagy a burjánzó mangroveligetekben csapta a szelet a kiszemeltjének, amikor jött az értesítés, hogy Deres Dénes szeretné a kapcsolatot felvenni vele. Az üzenet lényege rövid és tömör volt, ki lesz rúgva, ha nem nő a forgalom. Hogy Abonyi Krisztián helyett miért ő kapta meg az ultimátumot, ne engem kérdezzetek – sandított Deres felé. – A történet ezen a ponton nem ér véget, Chris Aboni bemásolhatta a szöveget a google fordítóba, és a nyelvfelismerőnek hála arra jutott, hogy ismeretlen magyar barátja megfenyegette. Meglepetésünkre még aznap este jött a válasz, amiben kifejtette, hogy rossz emberbe kötöttek bele, ami következményekkel jár. Sok jót nem remélünk – mutatta a fegyverekkel pózoló, aranyláncokkal teleaggatott napszemüveges férfit. – Sikerült belekötnöd egy afrikai hadúr fiába – röhögött B.

– Mi van, ha megfigyelik magát, és mindjárt ránk rúgják az ajtót? – kérdezte anyám.

– Ellátom a bajukat, Xénia, ne aggódjon – szólt álmosan Deres. – Lehet, hogy hordanom kéne az olvasószemüveget – tette hozzá.

– Vagy nem kéne bebaszva facebookozni – gondoltam magamban.

Hirtelen rájöttem, hogy a furcsa posztjai nem egy rosszakarójának a magánakciói voltak. Amit ÉN mondokk az Az igasság, a többi epigon. Én találltam Ki a KÖNYvSZekerett. Kóklerekk. Olcsó Mássolatok. Ússtatok csak a farvízemen. Lesújt rátok a Haragom. Dixi. Hollnap 3at fizet 2őőt kap akciÓ. Dixi. Félrement kiírása virális lett, futótűzként terjedt a #3atfizet2őtkap hashtag, sorra készültek a mémek. A legelszántabbak közös fotó reményében tébláboltak a szekerek körül. Pár nap erejéig ő volt az új sztár, majd az internet népe egy fogatlan segédmunkásért kezdett el rajongani, aki állathangokat utánozott, meglehetősen rosszul. Socialmedia-kutatók eljátszottak a gondolattal, hogyan kezelték volna különböző történelmi személyek a közösségi médiát. Szerintük Sztálin Tik Tokon szemléltetné a belső körbe beépülő imperialista kémek sorsát. Hiányzik a walkmanes időszak, amikor csak telefonáltam, és zenét hallgattam a mobilon. Nem kérdezte senki óránként, hogy mizu. Nem küldött videót a fogatlan segédmunkásról. Megmaradt a jó viszony, ha nem válaszoltam azonnal sírva röhögős fejjel, miközben fapofával bámultam a képernyőt.

Merengésemből anyám rikoltása szedett ki. Egy köteg kábel és egy mikrofon volt a kezében. Ekkor tudtam meg, hogy van karaokeszettünk. Meglepett, hogy általában máskor egy pisszenés sem megengedett, most fejhangon lehet nyöszörögni Zoltán Erikától a Casanovát. Deres fényév távolságra volt a tiszta hangoktól, anyám pedig felvázolta, meddig lehet halláskárosodást kapni a Holnap hajnalig című számmal. Engedve az unszolásának, elmormogtam a Belehalokot, ami hűen tükrözte aktuális lelkiállapotomat. B.-től a Halál a májra hasonlóan önazonos választás volt. Ezután duettek következtek, ahol felcsendült a Tiltott szerelem, anyám és Deres tolmácsolásában. Apámmal szimbolikusabban nem is zárhattuk az estét, mint az Azok a boldog szép napok enervált verziójával.

 

 

Nagy Milán László 1998-ban született Szolnokon. Első kötete Kapunyitási pánik címmel jelent meg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia Enumeráció debütsorozatában, 2023-ban.

 

Fotó: Nagyné Sylveszter Xénia