A gyógyító hang

„Erővel testemben, békével lelkemben”

Művésztükör címmel új kulturális rendezvénysorozat indult 2024. október 21-én, a Klebelsberg Kastély Szalonban. Az esteken Mirtse Zsuzsa József Attila-díjas író beszélget meghívott művészekkel, pályatársaival, barátaival. Az első est vendége Lovász Irén Kossuth-díjas magyar népdalénekes, a néprajztudomány kanditátusa, egyetemi docens, érdemes művész, a gyógyító hang nagykövete volt.

Sokan jöttek el a programra, egy terápiás dalkör néhány tagja is. A gyönyörűen felújított szalonban foglalták el helyüket a vendégek, a terem megtelt és elcsendesült.

Mirtse Zsuzsa bemutatta Lovász Irént, majd meglepetésként egy levelet olvasott fel neki. Egy régi tanítványa üzent, aki kisbabájával volt otthon, így nem tudott jelen lenni. Visszaemlékezésében hálát adott mindazért, amit tőle tanult.

A meghatottság pillanatai után, a kismamák éneklése kapcsán Lovász Irén elmondta, Kodály hazájában sajnálatos, hogy az emberek nem énekelnek eleget. A híres Kodály-módszer ugyanis szerinte nemcsak módszer, de filozófia is. Kodály szerint nem kilenc hónappal a gyermek születése előtt kell kezdeni a zenei nevelést, hanem kilenc hónappal az anya születése előtt. A művésznő édesanyját említette példaként, aki mindig énekelt, „akinek mindenre volt egy éneke”.

A kérdező ezután egy elképzelt mesébe varázsolta a közönséget. A kis Lovász Irént, a gyermek Ircsit faggatta, hogyan indult álmai felé, milyen jótevők és akadályozó erők kísérték útját.  

Lovász Irénnek örömteli volt ez a játék, hiszen kedves terep számára a népmese. A kérdésre felelve elmondta, milyen dilemmát jelentett neki a művészet és a tudomány harca.

Bölcsészdiplomát szerzett, nyelveket beszélt, ígéretes tudósi pálya várta, de a népdalt választotta. A támogatók csodás módon kerültek az életébe, itt Domokos Pál Pétert, „a moldvai csángók apostolát” említi, és más segítőket, akiknek a mai napig hálás. Lovász Irén szegedi egyetemistaként 1980-ban útra kelt és népdalgyűjtést kezdett Romániában. 

Mirtse Zsuzsa ezután a gyűjtési módszerekről kérdezett. Érdekelte, hogy miben más élőben, a helyszínen kutatni, mint manapság, amikor digitálisan hozzá lehet férni rengeteg felvételhez, anyaghoz.

Egy gyimesi asszony története volt a felelet, aki életének egyik legfájdalmasabb eseményét írta meg dalban. Bizonyítja ez, hogy a népzene nem csak kollektív, egyéni motívumok is formálják. A sorsok hasonlósága révén lesz egyetemessé. Fontos a személyes, fizikai érintettség a gyűjtés kapcsán: énekéskor eszébe jut annak az asszonynak az arca, akitől tanulta. Lovász Irén ezután el is énekelte a gyimesi özvegy dalát.

„…volt két szeretőm, megholt mind a kettő, s egyiket temettem diófa tövibe/a másikat pedig szívem közepébe, a másikat pedig szívem közepébe…”

A zene gyógyító hatásáról a művésznő saját emlékeit idézte fel: megesett, hogy egy-egy előadása után odamentek hozzá, és megosztották vele megtapasztalásaikat, hogy zenéje hatására milyen változások történtek velük.

Lovász Irén néprajzkutatóként is komoly szakmai életutat járt be, életműve jó példa arra, hogy a tudomány és a művészet hogyan erősítheti egymást. Lemezei kapcsán beszélt az elemek (víz, föld, levegő és tűz) fontosságáról, az energiák erejéről. Négy albuma jelent meg 17 év alatt. Az „amint vet, úgy arat” szemlélet szerint él, de hozzátette, hogy néha ez nem könnyű.

A művésznő saját életéből is sorolt példákat, amikor szüksége volt az öngyógyításra, például gyászfeldolozásnál, az egyéni sors nehézségeinél – hiszen ezek egyetlen életet sem kerülnek el. Ezután elhangzott a Mantra című dal, melyhez ő írta a szöveget.

Ezután az egyes lemezeiről is mesélt, milyen koncepció alapján jöttek létre a Gyógyító hangok lemezsorozat darabjai. Szó esett arról is, hogy miért fontos az, hogy az ünnepeknek legyen saját dala: ezek bekötik az embert az időbe, a körforgás felismerése pedig reményt ad. „Karácsonyi dalt karácsonykor, a húsvéti dalt húsvétkor kell énekelni.”

Zenéjét terápiás célokból is használják már: anorexiás gyermekeknek hatékony segítség. El is énekelt az erős szárnyakról egy dalt, amelyet az I. Számú Gyermekklinikán alkalmaznak gyógyító hatása miatt. A hang gyógyít. Az ember magát is gyógyíthatja általa. A test rezonál. A hang maga tiszta rezgés, folytatta. De nemcsak gyógyít, hanem áldást is hordoz. Említésre került a regölés, a kántálás, de a régi hagyományokban a szüléskor segítő, támasztó asszonyok dalai is. Lovász Irén kiemelte az emberek kapcsolódásainak fontosságát is; ahogy összejártak, és vitték egymásnak a jóhírt, a jókívánságokat és az áldást.

Mirtse Zsuzsa végül a kis mesebeli Ircsike legnagyobb ellenségéről kérdezett. Vajon mi Lovász Irén legnagyobb félelme?

A zaj, hangzott a válasz. A csendért való küzdelem fontos missziója Lovász Irénnek. A zajártalmakról és a lelki zavarok kapcsolatáról beszélt. De, mint ígérte, a maga módján harcolni fog érte. Valóban, nem csak a mesében.

Ezután Mirtse Zsuzsa a díjakról és elismerésekről kérdezett, hiszen Lovász Irén számos nemzetközi és magyarországi díjat tudhat magáénak. Legfontosabbként a Kossuth-díjat említette.

A Fellegajtónyitogató című dallal folytatódott az est. A szívmelengető előadás után az est vendége így folytatta: „Aki énekel, az kétszeresen imádkozik.” 

A beszélgetés végéhez közeledve áldást kapott a közönség, és szóba kerültek a helyszínen megtekinthető lemezek is, egytől egyig gondosan tervezett, gyönyörű küllemű termékek. A művésznő hangsúlyozta, milyen büszke a borítókra, amelyek önmagukban is varázslatosak. Mirtse Zsuzsa elmesélte, hogy annak idején, a ’90-es évek végén – akkor még nem ismerték személyesen egymást Lovász Irénnel – ő is beleszeretett az egyik CD-be, a Világfa című lemezbe. Lenyűgözte a borítója, a gyönyörű tervezés, a számára is fontos motívumok látványa, azt érezte, hogy ezt azonnal meg kell vásárolnia – és azóta is nagy becsben tartja. A szálak és a sorsok így az est végére összeértek, mint az őshíd, amelyet zárásként említ az énekesnő.

Mirtse Zsuzsa szeretettel búcsúzott Lovas Iréntől és a megjelentektől. Nagy taps után az est zárásakor többen álltak sorba dedikálásért. Beszélgetéssel és kötetlen búcsúzkodással ért véget a Művésztükör első rendezvénye.

A parkoló felől hangfoszlányokat hozott a szél. A művésznő még az autóba pakoláskor is énekelt. Így vittük haza magunkkal a zenét és az est hangulatát, a szalonban pedig visszavette helyét a csend.