Az idő hossza; Az ébren álmodó

Abafáy-Deák Csillag

Az idő hossza

Csáki Róbert festményeit az időbeliség és ugyanakkor az időtlenség érzete hatja át. A jelenlét a fontos, az itt és most pillanata. Carpe diem. Élj a mában!

Csáki képeiben (El nem küldött levelek, 2024, Ébredés, 2024) ott lelem a megváltás motívumát, a Pál apostol első levelében felbukkanó kérdést: Halál, hol a te fullánkod? És az Ivan Iljics óraláncon hordott medalionjába vésett mottót: Respice finem. (Gondolj a végre, gondolj a célra!) Portréiban, tájképeiben nem ábrázol, hanem kifejez (21 gramm, 2024). Azaz nem a világot mutatja be objektíven és tárgyilagosan, hanem, bármit is jellemez, abban mindig saját szubjektív érzéseit fejezi ki, önmagának az adott dologhoz való viszonyát írja le, jeleníti meg. A 21 gramm egy film címe, amely arra a 19. századi elképzelésre utal, hogy az emberi test tömege a halál pillanatában, a lélek távozásával 21 grammal csökken. Mintha Csáki ezt a huszonegy grammot szeretné láthatóvá tenni, rajtunk is múlik, mit fedezünk fel a képen.

A jelenben felfedezi magának a múltat, a múlt idegenségét, egzotikusságát, groteszkségét (Eurüdiké II., 2024, Éjszakai látogató II., 2024). Gondolkodása középpontjában az a tény áll, hogy az idő telik, és a dolgok változnak, és emiatt az egész emberi lét történetileg meghatározott. Az ember egy adott történelmi korban él, amelyhez képest egy másik korszak idegennek, titokzatosnak hat. A személyiség belső világa áll figurális műveinek középpontjában, nemcsak tudatos szinten, hanem a tudattalan, a lélek, az álmok, a vágyak szintjén is (Emlékezés, 2024, Felejtés, 2024). 

Kiszabadulni a kényszerek szorításából, szabadon lélegezni. Csak részleteket látunk, és azt sem mindig tisztán, keverednek, változnak, más-más arcukat mutatják a festmények, a perspektívák olyanok, mint egy filmben a snitt. Visszavágyódunk egy rendezettebb, kiismerhetőbb világba. A romantika emberének arcát öltjük magunkra, az individualista ember arcát, nem vágyunk a realizmusra, a valóságra. Elvágyódunk a jelenből, elfordulunk a hétköznapi dolgoktól. Fanyar groteszksége – a torz figurák – egyben távolságtartás is a múlttól. Figyelmeztetés, a nyomasztó érzést sugalló kép mögött maga az ember áll, aki érzékenységét leplezi ugyan, de nem tudja letagadni.

Csáki Róbert festményeinek hangulatteremtő és misztikus varázsuk van, bennük  megfejtésre váró, ismeretlen titkok rejlenek (Színes társaság, 2023, Felszálló füst, 2023, Kilátás a tengerre, 2023). Számára fontos a természet (Vízparti történet II., 2024, Kergetőzés, 2024), de nem azért, mert a művész ki akar vonulni a társadalomból, vagy el akar rejtőzni a természetben, hanem mert a természet alkalmas arra, hogy tükrözze az alkotó hangulatát, vágyait, álmait, egyszóval a lelkiállapot, amely az érzelmek kivetülése tud lenni.

Csáki Róbert számára az emberi világ és a természet világa egy egész, egyként éli meg a kettőt, megérzések útján, intuíció által akar következtetni a létezés nagy titkaira. Az egyetemesség élménye nyilvánul meg ebben: az ember a világ minden dolgával együtt él és érez, még akkor is, ha figurái magányos lénynek hatnak, tűnnek. Kitaszítottnak.

Paradoxon, hogy nem hisz abban, hogy létezik egy eszményi, tökéletes világ, amely nem olyan, mint a valóság, sőt, ellentétes a valósággal.  A figura arca szétesik, bábuszerűvé válik. Oda a szépsége (Szellő, 2024, Tavasz, 2024). De a háttér, a táj színvilága, minden homályossága, melankóliája ellenére is a szépség eszményét őrzi, fejezi ki. 

Tájképei impressziók, víziók, rendre átlépik a képzelet és a realitás határát, misztikus színorgiák, függönyök, amelyek mögé nem lehet látni (Függöny, 2021). Belső tájképek, emberi visszhangok (El nem küldött levelek, 2024, Színes társaság, 2023), emlékek (Kilátás a tengerre, 2023, Eldugott helyeken, 2023–24).

Ezek nem rokokó képek, csak az érdekelt, hogy az a habos-babos, könnyű, lágy selyemvilág – ami számomra, aki Jimmy Hendricks-en nőttem fel, teljesen visszataszító – hogy tudott elmúlni. Mintha ezt az egész világot hibernálták volna, vagy mintha itt maradt volna, mint a váci múmiák. Az a valamikor szép, pompás világ, amit annakidején annyira élveztek, ma  hogy nézne ki szétpenészedve, szétesve.

Festményein ritkán látható tágas horizont, a föld és az ég nem különül el egymástól. Az emberi tekintet mégis vertikálisan járja be a képet. Misztikus fény világítja meg a hátteret. Felszáll a füst?

Kölüs Lajos

Az ébren álmodó

Van abban némi szürrealitás, hogy álmokat látunk a képeken, álomfoszlányokat, magát az időt, különböző formában. Magát a múltat. Egy pillanatot, amely örökre tudatunkba égett. Ma, tegnap, valamikor. Miközben egyre többet tudunk a világról, az emberi testről, a tudás fontossága mégis sokszor zárójelbe kerül. Sőt, kételyekkel vagyunk iránta. Nem hiszünk a szemünknek. Nem akarunk hinni. Kételkedünk. Csáki Róbert festészetében a létezés milyensége kerül előtérbe. Ki vagyok én, milyen vagyok.

És ott a művészettörténet világa. Turner Hóvihara, Rippl-Rónai Lilaruhás nője. Turner az árbóchoz köttette magát, mint régen Odüsszeusz. Meg akart tapasztalni valamit. A Csáki Róbert képein megjelenő táj egyszerre sejtelmes, titokzatos, olykor már-már félelmetes, szenvedélyekkel, fénnyel teli világ. Színgazdag, szivárványos, fátyolos, színfoltos, ködös, párás. Itt-ott gömbök jelennek meg, buborékok. Szemünk nyitott, ha tudjuk is, kánon- és iskolafüggők vagyunk. Sorolunk, terelünk, fakkokba rakunk dolgokat, miközben tudjuk, a festményről szép és reménytelen feladat bármit is mondani.

Csáki Róbert a tünékeny pillanat őre, a teljességet akarja megragadni, a lét állandóságát, a sohasem voltat (Angyal az ágy szélén III., 2015). Számára portrét őriz a táj is, emberarca van (Vízparti történet II., 2024, Szieszta, 2024). Vagy inkább emberalakja. A semmibe vesző test súlytalansága és hiánya. A hiány súlya. A nem létező igézete. A kívül kerülés pillanatát látjuk, amikor a figura, a test, a táj saját láthatárának foglya. Belső úton járunk. Még egy szobában is (Éjszakai látogató II., 2024). Nincsenek falak, az ágy a természet része. Összeolvad az ember és a természet.  Az El nem küldött levelek, 2024 valósága a hulló levelek története, az elmúlásé. A retteneté. Már nem tartozunk senkihez. Egyedül vagyunk. Testek. Porhüvelyek. Örökség. Palackposta. Hamvak. Maga a múlt, amely olvashatatlan.

Csáki Róbert az ismeretlen árnyékvilág festője is (Eldugott helyeken, 2023–24, Felhők II., 2022, Lidércek, 2024). Árnyékfoltokkal jelzi, halott van a háznál. Az emlékben. A múltban. Az árnyék egy megvilágított, nem átlátszó test mögött a fény egyenes vonalú terjedése miatt keletkező fénymentes, sötét térrész. Átvitt értelemben a halott lelke. Az árnyék(folt) megakasztja a mozgást, megszakítja a folytonosságot, a színek uralmát. Emlékeztet, kiszakít a jelenből. Porszem került a gépezetbe. Tömör egységbe foglalja a látványt. A figura beleolvad a háttérbe, a tájba, a nem létező tájba. Egyek. Matériák, és nem is.

Az emberi mozdulatok festője is (Szellő, 2024). Gesztusfestő (Ébredés, 2024). Egybeolvad arc és test, arc és táj. Figurája felismerhetetlen. Mintha mindig karneválban lennének. Egyvégtében. Szellemi beavatás ez, mint Hamvas Béla Karneváljában. Időutazás egy ismeretlen ismerős világba. Szorongás és elveszett illúziók világába (Felszálló füst, 2023). A szabadság világába. Hamvas szerint …a regény az a hely […] ahol az ember a valóságot megteremti. Parafrázisként Csáki képei láttán mondom: a festmény az a hely, ahol a festő a valóságot megteremti, ahol a látszólagos mozdulatlanság a mindennemű történeten való kívülre kerülés motívuma lesz, ahol átjárás van az ellentétes világok közt.

Képeinek felépítése, struktúrái hol centrálisak, hol diffúzok. Csak látszatra tűnnek könnyen olvashatónak, vagyis láthatónak. A lélek vívódásai a test metaforáiként jelennek meg. Torzként, rútként, hiányként. Azonosíthatatlan a figura, talán a táj is. Egyik sem konkrét. Messze vagyunk a Lilaruhás nőtől, de a Hóvihartól is. Csáki szatirikus figuráival Swift világát is megidézi. Az emberi csodát, hogy a rút is életünk része, a romlás, a bomlás is. A női figura nem csábító, nem is kihívó. Rejtekező. Van is, meg nincs is. Hozott is, meg nem is. Szemünk előtt repül el az idő, tűnik fel és tűnik el a táj, az ember (Lakatlan  szigetek, 2023). Valami marad utánuk. A kimondhatatlan.

Képeinek sejtelmessége, titokzatossága az az erő, amely beszippantja a nézői tekintetet. Hol is vagyunk? Sem a mennyben, sem a pokolban. A hely, a táj, a figura ismeretlen. Várjuk, hogy az arcát mutassa, mit rejt a kötés, a fátyol, sál, kalap (Dajka, 2023). Mintha egy színpadi világban lennénk, ahol előttünk történik minden, sőt, mi vagyunk a főszereplők. Arcunkkal, testünkkel. Mi lépünk a múltba, válunk a mai világ alanyaivá (Felejtés, 2024, Várakozó, 2024).

A festészet halálát jósolták nem is olyan régen. Csáki Róbert festményei az ellenkezőjét sugallják. A festészet él, miközben gyakorta érezzük, minden súlytalanná válik, és feledésbe merül. Az alkotás elviselhetetlen könnyűség és hiábavalóság is (Milan Kundera).