Mezey Katalin

Örökség – verseskötet

2024. október. 03. - 16:35

A Kossuth-díjas költő, író új verseskönyve a legutóbbi nyolc év lírai termését tárja elénk, hat ciklusba rendezve. A formailag változatos költeményekből kirajzolódik az elhunyt társ, Oláh János költő alakja, a családi múlt és jelen, egy önálló szakasz keretében a gyereknyelv játékossága, de napjaink fogyasztói társadalmának, ellentmondásos folyamatainak átgondolt, építő kritikája is.

Ez nem ő

A boncolástól eltorzult az arca,
ijesztő, idegen mosoly került rá.
Harag fogott el, legszívesebben
behívtam volna a krematórium
kimért mozgású őrét
a hivatalos, fekete mappájával,
hogy minket nem lehet
ilyen könnyen becsapni.
Alapjában véve mind a négyen
fel voltunk háborodva,
de csak a gyerekek arcán folytak a könnyek,
talán nem is a csalódottságtól,
hogy nem látják viszont,
hanem a végleges,
bizonyítást nyert veszteségtől.
– Ez nem ő – mondtam nekik –,
valamit nagyon elrontott valaki.

Megnézni, hogy van

Egy cserép fehér rózsát
tettem az íróasztalára,
az ágya mellé.
Most azt gondozom.
Egyszerűbb feladat,
és így van értelme annak,
hogy naponta többször
bemenjek a szobába,
megnézni, hogy van.

Valami kismadár

Valami kismadár
énekel a lomb között.
Magát nem látom,
szavát nem ismerem,
csak a hangját hallgatom.
Bujdosó kismadár
ugrándoz az ágak közt.
Van-e, amit ehetel?
Van-e, amit ihatol?
Hol van az otthonod?
Hol laksz akkor, kismadár,
mikor nem a kertemben?
Hol van a fészked?
hol vannak a társaid,
apád-anyád merre jár?
Otthonod merre van,
ahová hazatérsz,
ahol fészked ringatott,
anyád pelyhe betakart,
ahol a szárnyad kinyílt?
A nap fehér lánggal
süti át a felhőket,
rebbennek az ágak,
suhognak a levelek,
bujkál a szél közöttük.
Bujdosó kismadár,
a lomb közt énekel,
elhallgat estére,
elviszi az éneket,
visszaszáll a fészkére.

Az utolsó csepp

Oláh János-emlékérem

Bánj úgy a vízzel,
mintha az utolsó csepp lenne,
bánj úgy a földdel,
mintha az utolsó rög lenne,
bánj úgy a levegővel,
mintha az utolsó lélegzet lenne,
bánj úgy a tűzzel,
mintha az utolsó szikra lenne,
bánj úgy az életeddel,
mintha az utolsó perced lenne.

Katedrálist nem állított

Mi volt ez? Téboly? Tévhit? Álom?
– Félrevert agyú, új sereg,
a bukottakat éljenezve
sikert remél s győzelmeket.
– Itt jön egy új szabadcsapat,
a pesti utcán hogy lobogtok!
Nem hiszi senki, hogy mi vár rá,
dermedt halottak, majd ropogtok
a hóban lánctalpak alatt.

Katedrálist nem állított
káromkodásból dúlt hiteknek,
megroppant nádszálrengeteg,
szétszórt és elfáradt sereg,
letesszük a kereszt alá,
mint pislákoló mécseket,
letesszük eltelt életünket.
„Vezesse nevét győzelemre,
benne bíznak a nemzetek.”

Hála

Hálásan köszönöm, Uram,
hogy hetvennégy évem alatt
csak kétszer kellett
a bombázások elől
hetekre a pincébe bújnom,
és csak egyszer lőtték szét
fejünk fölött a házat,
ráadásul mind megmaradtunk.
Hálásan köszönöm, hogy
tiszta párnára hajtom a fejem,
és kertünkön nem katonák
gázolnak át,
csak a feketerigók harcolnak
elszántan a jó fészkelőhelyért,
előbb a borókafa ágai közt,
majd lent, a gyepen.
Furcsán lelóg, majd rebben,
villan a szárnyuk.
Nem tudom, hogy életre-halálra
verekszenek vagy csupán megadásig.