„Ezt is 1956-nak köszönhetitek, ugye?”
Ezerkilencszázötvenhatot négyszeresen feszítették keresztre: a szovjet tankok, a bosszútól fűtött megtorlás, a hazugság é az agyonhallgatás. Zombisorsot – sorstalanságot? – szántak nekünk, a támogatott–tűrt–tiltott dialektikája szerint. Tűz, vér, vas és könny. S a többi néma csönd, vagy harsány hamisítás. Egybeírom: e tűzvérvaskönnyből miért nem születtek balladák, népdalok, legendák, adomák, szemet csillogtató nagyapa-mesék? Mint Rákóczi vagy 1848 után. A megerőszakolt, megfojtott emlék gyötrelem és lélekhalál – az emlékezés tisztulás, szabadulás. Legyen így. Ez a bilincsbe vert, rejtőzködő októberi tavasz a legváratlanabb pillanatokban, helyzetekben villant föl, valahogy úgy, mint az élni nem tudó, halni nem akaró szerelem abban a költeményben, ahol Anna örök…
Már 1956 tavaszától volt valami a levegőben. Nem mintha elfelejtettük volna, hogy Romániában élünk. Hogy el ne felejtsük, arról gondoskodott a hatalom. Az ún. fekete autó olykor megjelent, kényelmesen, lomhán végigdöcögött az utcákon, néha megállt, valakik kiszálltak és megszólították az embereket. Azt, aki peches volt, és nem iszkolt be idejében a kapun. Nekünk, gyerekeknek idegeskedő szüleink azt mondták, ha megszólít egy ilyen „kutyaütő”, akkor mondjuk azt, hogy nem tudunk semmit, nem hallottunk semmit, nem érdekelnek ilyesmik, kicsik vagyunk még. Esetleg még annyit, hogy anyánk, apánk „ojan sokat dógozik”, hogy nem érnek rá máson törni a fejüket. Ami igaz is volt, tényleg sokat dolgoztak. Aztán Budapesten robbant a forradalom. Nagyvarjason fóradalomnak ejtettük. A család nagybátyám kagylósrádiójára tapadt. Hogy jobban hallatszódjon, porcelántányérba tették a kagylókat, így öten - hatan is hallgathatták. Nagyanyám sűrűbben imádkozott és sűrűbben átkozódott. Háborúviselt nagyapáim s nagybátyáim, apám kissé másképp nézték a dolgokat. Egyik nagybáty, aki 1944-ben személyesen is megütközött a Vörös Hadsereggel Kiskunfélegyháza környékén, kijelentette: ha csak feleannyi tankunk, ágyúnk, repülőnk lenne, mint az oroszoknak, akkor legyenek akár háromszor annyian, megállítanánk őket. Két nagyapám egyetértett abban, hogy már a tizennégyi háborúban is úgy volt, hogy legalább háromszoros volt a túlerő, de a magyar bírta a harcot. Nem nagy dicsőség legyőzni ugyanannyi ellenséget – mondták. Minket úgy teremtett a Jóisten, hogy mindég sokszoros ellenséggel álljuk a sarat – kotyogta közbe öreganyám az ő megfellebbezhetetlen stratégiai rálátásával. Remény és keserűség, ábránd és valóság kavargott. Elterjedt a hír, hogy Amerika ezer bombázót küld az oroszok ellen, ha nem hagyják békén Magyarországot. Napokig fürkésztem az eget, hátha e csodaországból jött repülőgépeket látok… Az „aszongyák, hogy” nevezetű hírforrás biztosan tudni vélte, miszerint az amerikaiak ezer tankot is küldenek Budapestre, segíteni. Csak azt nem mondták meg, hogy hogy? Postán vagy az ezer bombázó dobja le őket? (Későbbi tapasztalatom, hogy a diktátorok, a jámbor lelkek és pincérek szeretik a kerek számokat, utóbbiak fölfelé kerekítve.) A magyar–román viszony is előkerül. Ilyesfélék: „Aradon egy román embör aszonta a piacon, hogy most együtt mögyünk a magyarokkal.” Más: „Azt hallottam, hogy a románok aszongyák, ha nem piszkáljuk Erdélyt, akkor velünk lösznek.” Vagy: „Nem szabad mögerősöggyön Magyarország, mer akkor mögint visszakövetöli, ami az üvé.” (A kedves olvasóra bízom, hogy mai, utólagos tudása birtokában eldöntse, mennyire voltak bölcsek, helytállóak e megnyilatkozások.) Az utcán ismeretlen, magyarul beszélő egyének jelentek meg, és fűtől-fától érdeklődtek, merre van Magyarország, merre van a határ? Gyanúsan jól öltözöttnek, fesztelennek és magabiztosnak tűntek. Elmondták, ha kérdezte valaki, ha nem, hogy ők „Magyarországra mennek segíteni.”
Lehet, hogy így is volt – attól függ, honnan nézzük. Kinek segíteni? Aztán azt beszélték az emberek, hogy ezt is, azt is bevitték Aradra, jól elverték őket, de erről nem szabad beszélni. (Tény, hogy egy falumbéli évekkel később egy szekus tisztben felismerte az egyik „segítő” fiatalembert.) Lévén, hogy két kilométer sincs a trianoni határ az utcán granicsárok (határőrök) járőröztek, párosával, olykor négyesével. A milicisták ketten jártak, bementek egy-egy gyanús házba, megfenyegették a gazdát, hogy ne örüljön, mert ők mindent tudnak! Tiszteletüket tették Cs. nagyapáméknál is. Nagyvarjason alig volt család, akinek rokona, testvére, gyereke ne élt volna Magyarországon. Apámnak két testvére is. Mit tehettünk értük? Imádkoztunk és néha sirattuk őket. Valamikor november - decemberben tetézte a reménytelenséget, hogy a felkelőket, „fóradalmárokat” a Szovjetunióba deportálják. „A magyarokat kiviszik Szibériába, oszt oroszokat hoznak a helyükbe. Bekebelözik szögény Magyarországot!” Kész abszurd, de az ún. „forradalmi munkás-paraszt kormány” megalakulása bizonyos értelemben megnyugvást hozott e téren. „A szar ugyan orosz, de a szaga legalább magyar” – összegezte O. J. bátyánk, Isten nyugtassa.
Már magyarpécskai középiskolás voltam, mikor egyik másfalusi társunk elmesélte, hogy járt ő 1956-ban. Ő úgy járt, hogy éppen nagyon elkeseredetten ballagott haza az iskolából, mert rossz jegyet kapott. Ekkor fékezett a feketeautó, kiszállt egy nyakkendős bácsi és megkérdezte, miért vagy olyan szomorú, kisfiú? Ő őszintén megmondta, hogy miért, és fél, hogy kikap otthon az apjától. Na és miért adott rossz jegyet a tanító bácsi, kérdezte a kedves, mosolygós nyakkendős bácsi. Hát azért, mert nem tudtam a román himnuszt. A bácsik összenéztek, egyik még kámforcukrot is adott neki. A lényeg: visszaautóztak a tanítóhoz, felszólították, hogy mondja el ő a román himnuszt. A tanító belesült. Hát persze, hogy is tanulná meg a gyerek, ha a tanítója se tudja – mondta a nyájas bácsi és őt hazavitték az autóval, hogy megvédjék a szülői ütlegeléstől. Mert olyan jóságosak voltak ezek a bácsik.
A zord atya hüledezve látta, hogy ivadékát a feketeautó fuvarozza haza. Ilyen még legbolondabb álmaiban se tört rá. Aztán a bácsik azt mondták, hogy nem veréssel, ijesztgetéssel kell megtanítani a himnuszt, hanem lelkesedéssel, példamutatással, a Román Munkáspárt és a nagy Szovjetunió iránti szeretettel. Azt is mondták, hogy idén már sokkal fejlettebbek, boldogabbak vagyunk, mint tavaly, s jövőre még fejlettebbek s boldogabbak leszünk, mint idén. Ezt-azt még kérdeztek, aztán elmentek. Még érződött a benzinszag - mesélte cimboránk – mikor apám nadrágszíja már rajtam csattogott. Olyan verést kaptam, mintha a házat gyújtottam volna fel. Nesze neked feketeautó! Majd adok én neked himnuszt! Kapsz te kámforcukrot! Utána a fater elment a tanító bácsihoz és azt mondta: Tanító úr! A gyeröknek annyit adtam, amönnyit köllött. Most magán a sor, ha belefáradt, csak üzenjen, ketten tán elboldogulunk vele! (A mesélő mindezt már-már büszkén, derűsen mondta el, még egyszer megismételtettük vele, mit mondott az apja a tanítónak s jót röhögtünk.) Most valahogy eszembe jutott, hogy szabadelvű, humanista közgazdászok, politológusok oly vehemens szavakkal ajánlják a „sokkterápiát”…
Az 1956-ban éppen soros román himnuszról tudni kell, hogy két marékkal szórta a dicsőítő jelzőket a „felszabadító hős szovjet népre”. Később, egyetemista koromban, egyik román szobatársunk megsúgta, hogy ez volt (bár akkor már épp a Trei culori dívott) az ún. „belépési himnusz”, amit úgy kell érteni, hogyha Románia a Szovjetunió tagköztársaságává lépett volna elő, úgy semmit se kellett volna változtatni e szent alkotáson. Mindenesetre, praktikus. Nem sokkal e kis himnuszkóstoló után, úgy az 1970-es évek elején Kádár János és Fock Jenő Bukarestbe látogatott, megújítani s aláírni a két nép közötti testvériséget és barátságot. Na, eljátsszák a két ország himnuszát. A diákotthon előcsarnokában lézengtünk néhányan. Odalép hozzám ez a szobatárs: Mondd, öregem, mióta van nektek (így!) ez a himnuszotok? Igyekeztem közömbös képet vágni, mondom: 1844 óta. Talán 1944 óta? – így ő. De nem, mondom én, 1844-ben zenésítette meg Erkel Ferenc, de szövegét Kölcsey Ferenc már 1823-ban megírta. Ez az egyébként jóindulatú, értelmes történészhallgató hitetlenkedve nézett. Aztán elvigyorodott: Mai, voi aveti un imn franciscan! (Te, nektek egy franciskánus himnuszotok van!) Ezt is 1956-nak köszönhetitek, ugye? A szöveg is Ferenc, a zene is Ferenc. Már csak azért is franciskánus – helyeseltem –, mert Istennek is bőven akadna dolga benne.
Harmadszor is ötvenhat, harmadszor is himnusz. Nagyvarjas kántora, M. J. F., magánszorgalomból, ámde a köz gyönyörűségére minden nagyobb katolikus ünnep alkalmával – a mise legvégén, mikor a pap már kilépett – eljátszotta a magyar himnuszt. Nagyboldogasszonykor, augusztus 15-én, a falubúcsúkor ehhez hozzátette még a Boldogasszony anyánkat is. Természetesen mindenki lelkesen, könnyes szemekkel énekelt. Mikor a hívek mise után hazaértek, az otthon maradottak első kérdése ez volt: Na, vót magyar himnusz, vót Boldogasszony anyánk?! Jóval kevésbé lelkesedett a mindenható Párt s a „szervek”. Figyelmeztették, hogy ez itt nem Magyarország, Isten nincs, de viszont vannak megfelelő eszközök az ő elrendezésére, mire a kántor azt mondta, adjanak neki egy törvényerejű, aláírt és lepecsételt papírt, hogy mit miért nem szabad énekelni, ő ezt kiragasztja az orgonára, hogy még véletlenül se kószáljon el a keze a magyar himnusz irányába. Ilyen papír nem érkezett, de megérkezett 1956. november 4., vasárnap. Ha vasárnap, akkor szentmise. A faluban 10-12 rádió, ha volt, sokan még nem tudták, mi történik a magyarok honában. Az istentisztelet végén váratlanul felhangzott a magyar himnusz. Aztán a Boldogasszony anyánk – s óh, irgalom atyja, ne hagyj el! – még a székely himnusz is. (Igen, igen, az is!) Azokban a pillanatokban, amikor megint „piros a vér a pesti utcán”, amikor a szovjet tankok belegázolnak Magyarországba – egy Arad megyei kis faluban zeng a Himnusz, Istent keresi a magyar fohász. Templomból kijövet, az egyik öregasszony odaszól a kántornak: Feri! Mé vót mámma magyar himnusz, Boldogasszony anyánk, de még a székely himnusz is? Azért, mert most épp nagyon ránk fér – volt a velős válasz.
Akkor nem akartak, nem mertek (?) a himnuszok elkövetőjéhez nyúlni. Később jött a feketeleves. A Nagy Testvér nem felejtett.
A Nagy Testvér figyelt. De ez már egy másik történet.