Édesítő

Érvelések

 
Hangzatos érveid
ezerszer hallatod,
a holnap, a nép, a korszak,
a megmaradás! Vallhatod,
hogy a gyermekáldás jól jön
néha, ha fogytán a földi dolog,
és nincs mit tenni, csak menni, erőltetni,
de a népszerűséggel azért várjunk,
mert ha minden rajtunk múlna,
csak olyan nyurga, magunkfajta
gyerekek jönnének utánunk,
a szép nyakad, szabálytalan arcom, görbe lábunk,
az egész talán káoszba is fullad, a hibáink,
ahogy elsózod a levest, horkolok, és félünk, én a magasságtól, te a sötéttől.
Szóval a hangzatos érvek ellen is szól pár, amitől megdől
az elmélet. Halkan említem, és ezt ne vedd sértésnek, kérlek,
de szerintem semmi szükség nincs rám, rád
vagy a fiaidra, hogy lógjanak csak a ház körül, vagy épp haza se jöjjenek,
mert hajnalig vadásztak, hogy holt húsból hízzon a család.
Tudod, miről beszélek, ez a nép, a mi fajtánk kinek lesz a veszte, hát bizony saját magának.
De nem akarlak lelombozni, ha szülnél, ugyan, miért ne, tedd meg,
én itt most hátrateszem a kezem, és kivárom, 
míg lassan, szépen megöregszem, és leáldozom, 
de ha addig még adódnának bizonyos előre nem látható dolgok, 
és mégis népesednék, majd szólok.

Torzsa

Szárba 
szökkenünk
hamar, 
vesszeink
hosszát
méregetni
hívnak 
veszett
anyáink.
Apád
apám.
Anyád
szemébe kap,
önkeze 
ollójaként
metszi,
ami metszhető.
Anyám 
anyád
oldalán 
kényszer-
oltás hege.
Nem állhatjuk
tovább
ágálásukat.
Ágaskodunk hát,
sürgős sarjakként
felbokrosodunk.
Mondjuk:
te anyád
egy szál
szíve, én 
megvadult
hajtása.
Lédúsan
lendítjük
nemzeti 
eszközünk
az égbe,
szapora
szervünk 
torna-
ritmusra
hajlik,
köröz
bennünk 
felmenőink 
vére,
hajlunk-
leszünk
apafőnk
kapatos 
torzsadöntése.
Tiszta
arcunkon
istenien 
mutat
az úri 
védjegy.

Kettős

Két nő
fürdik
benned.
Egy szép,
egy fiatal.
Két nőn
áll minden.
Két élet
keveredik el.
Két szívbe
süpped 
türelemmel
az ember.
Két nő fürdik
a merítésben.
Konok vízhiány.
Két nőt
együvé
önteni
nincs olyan
mélyre fúrt
kút, és
hosszú kötél
és erős kar.
Két nő kútvizében
süllyed el az ember.

Édesítő

Süteményedhez ülve
adok teret
vágyakból emelt,
édes magamnak,
ünneplőmet
eszem le gondtalan,
számat gyümölcspürébe mártom,
mintha nem lenne gond,
csak te és én, két bolond
ezen a vajkrémes világon.
Egy falásnyi 
liszt, tojás a mézzel
fog össze minket,
te forró serpenyőm,
én agyagedényed.
Elfogynék nélküled,
ujjaid felhagynák
a sparheltmeleget,
ha sorsunk nem
kelne egyre
kalácsként 
fonódó 
két kezedbe.
Mádat kisült
tészta illata fogantja,
minket az asztal 
szédít meg szelíden,
holnapom ízül ízeiden,
nyelvem meg nem pihen.

Mézes

Kezed sütésre emeled,
arcodról méz csurog,
kemence melege
nyitja az ablakot
a túlfűtött szobára,
ahol folyvást lisztszél árad,
mosolygod, hogy ez az ára,
én csak forgok utánad,
és nyújtózom ujjaid magasába,
mindannak dacára, 
amit rólunk mondtál akkor,
az első sütéskor, a gyümölcscukor,
amikor a szánkban összeéledt,
és torkoltuk egymás szavára
egyre-másra a túlérett
málnát, szilvát, és azt mondtad, hiába
szeretek ízlelni, nyelni, ha
téged csak a sütés hoz lázba,
kettőnk közül én a színhúst, te az almáspitét
sütnéd, és hirdetnéd a cukrok élvezetét,
én meg csak bámulnám ragacsos arcod,
de álljak le, inkább rágjak és nyeljek, mondod
mindig, hogy elég, hogy szeressük inkább
a torták és piték egy-egy csinoska szeletét,
hát jó, mondom, jó, hogy kezeddel megálljt emelsz
közénk, és megtanítasz enni, a miheztartás végett
dönteni, melyik sütő hideg, és melyik, ami éget,
de istenemre, kérlek, várj már kicsit, hogy megértselek,
ha már úgyis együtt eszünk, végleg, itt a konyhában,
a lisztillatban, és az ablakon át, ha minden elillan,
mi ülhetünk az édes sütödeszagban, és én onnan
tudom, hogy úgyis minden az, ami volt, és lesz, ami most van,
mert hát a süteménnyel én bizony degeszig eltelek,
ilyen a te mézszínű, illatos, hatlapos krémesed.