Mea culpa

Tibor szerint én vagyok a hibás azért, amiért sose tudott bízni a nőkben. Tudniillik amiatt, hogy én őt Mojnesten hagytam. Mea culpa, így igaz, de azért nem lett volna kötelező négyszer nősülnie. Ahányszor nősülsz, annyiszor szegényedsz, nagy igazság.

Így volt ez az én Tiborommal is.

Először éppen hogy leérettségizett, bejelentette, hogy ő nősülni akar. Én nem is tudtam, hogy egyáltalán van valakije. Bentlakásban lakott, akkor pedig nem úgy volt, hogy esténként félórát telefonálunk, mert nem volt, amivel. Tibor ritkán járt haza, egy hónapban egyszer, ilyenkor az a két nap alatt a nőügyekről szó sem esett, leginkább a tanulásról, az evésről, és amúgy is végig főztem ezalatt, hogy legyen mit felpakolni, és hogy kecsegtessem a jó hazai finomságokkal, meg aztán én úgy gondoltam, hogy nekik ott az iskolában nem is adódik alkalmuk ilyesmire, nem csoda hát, hogy nagyot néztem a bejelentés hallatán. Megértettem ugyanakkor, hogy miért nem jött haza hétvégente, csak egy hónapban egyszer, amikor időben csak egy félóra a vonatút.

Következő hétvégén már ki is hozta Szenttamásra a menyecskére leendőt, merthogy az Csíkszeredában lakott, nem mellesleg egyedül egy tömbházlakásban, de nekem nem vált szimpatikussá. Először is idősebb volt, mint a fiam, huszonötéves. Ekkoriban, aki huszonötévesen még nem volt férjhez menve, már-már vénleánynak számított, ennek pedig többnyire valamiféle oka volt. Irinára emlékeztetett, akit bár szerettem, de Tibor barátnőjében a rosszabbik oldalát láttam, a lázadó szellemet, a kacérságot, a túlzott bátorságot, vagy, ahogy nálunkfelé mondják, úgy vettem észre, hogy túlságosan kinyíltak a csipái. Bár a fiamnak nem mondtam semmit, sajnos a megérzéseim valóssá váltak.

Az érettségi után nemsokára megérkezett a katonai behívója Tibornak, így nagyot nem tudtunk lakodalmazni. Andrissal ketten szerettük volna, ha leszerelés után esküsznek meg, de ők siettek. Rendhagyó módon tartottunk egy ügyes kis templomi esküvőt és egy katonavacsorát. Másnak, aki meg volt nősülve, nem tartottak katonavacsorát, de nálunk ez a kettő együtt lett megrendezve. A keresztszülők is eljöttek erre, és az ajándékot úgy adták, ahogy egy házasságkötés során szokás, sőt egy kicsivel többet, mert a katonavacsorára is meg kellett volna hívni őket, ha ugye külön lett volna az megtartva. Régebb az esküvőre kapott pénzről a szülők döntöttek, oda kellett adni az öregeknek, de Isten ments, én ebbe nem szóltam bele, hogy ők mihez kezdenek azzal az összeggel. A hét pár keresztszülőből négyen jöttek el, három idevalósi és egy mojnesti pár, akik pedig nem jöttek el, mind mojnestiek voltak, soha nem érdeklődtek felőlünk.

Sorin és Cătălina a szökésünk utáni évben kerestek fel. Balánbányát tudták, hol van, akkoriban gazdag város és kereskedelmi központ volt a környékbeli falvakhoz képest, így nem volt nehéz eljutniuk oda, és onnan Domokosra, ott pedig kérdezősködtek. Ambrus Klára volt vagy négy a faluban, de Kokó csak egy, s ők tudták a gúnynevét is a családunknak. Egyszer Cătălinának elmeséltem, hogy mifelénk nagyon sok ismétlődő név van, Domokoson sok a Boros, a Kedves, a Kurkó, a Ferencz, a Kristály nevezetű, Szenttamáson az Albert, a Biró, a Boér, Karcfalván a Gábor, a Gidró, Dánfalván a Szabó, a Kajtár, Madarason pedig a Fazakas vagy Fazekas. Úgy is szokták mondani, hogy Madaras, még a pap is fazekas. Még Szopos családnév is van itt, vicc nélkül. Szóval tudták, hogy itt majdnem mindenkinek van egyedi gúnyneve, amivel megkülönböztetik egymást, s így lesz az emberből Cseszle, Vakaru, Jáger, Füttyös, Köpcös és a többi. Na és Kokó. Így találtak rám.

Ők tudták azt is, mivel Giurgiu úrral közeli barátok voltak, hogy Liviu engem a milíciának besúgott, csakhogy magát mentse, és tudomásuk volt arról is, hogy én milyen körülmények között jöttem el onnan.

Az egyedüliek voltak, akik az életem részesei maradtak Mojnestről. Évekig üzleteltünk együtt. Cătălina az volt, aki a kommunizmusban is mindent be tudott szerezni, voltak kapcsolatai Temesváron és Magyarországon, ő általa lett farmernadrágja Teréznek, bizony. A rendszerváltás után néhány évig nem ment olyan jól a szekerük, de aztán hamar kiújulták a helyzetet, olajjal, kukoricával járták a Csíki-medencét, és mindig mi adtunk szállást nekik. Rajongtak az itteni hagyományokért. Még öregségünk idején is jöttek disznót vágni, Sorin kedvence a véreshurka volt.

Igazabb embereket, mint ez a két mojnesti barátom, nem tudnék felsorolni.

Szóval a katonavacsorára kiürítettük a házat, padokkal, asztalokkal megraktuk, megterítettünk. Zenészt fogadtunk, és egy szombaton este tíz órakor megkezdtük, hajnali ötig mulattunk, ez volt az első asztal, s vasárnap déli egy órára hívtuk vissza a második asztalt. Finom húsgombócos csorbával vártuk a vendégeket, mindenki csak úgy mondta neki, a jó korhelyleves. Persze, tudtuk, hogy nem ez az igazi korhelyleves, de nálunkfelé a káposztalével főtt finom gombóccsorba a legjobb írja a másnaposságnak.

Gazdát fogadtunk, pont, mint egy lakodalomban, ahogy szokás, ő pedig regrutajátékokkal szórakoztatta az ünneplő tömeget, és közben vicces utalásokat tett az ifjú párra is. Még énekeltette is Tibort, ma is emlékszem, mert olyan szép hangja volt, olyan büszke voltam a szép daliás fiamra, az asztalnál csak bólogattak és csodálkoztak, ahogy énekelte: már mikor én tizennyolcéves voltam, akkor én már házasodni akartam. S na, na, na, na, hogy is van már, nem tudom, csak a végére emlékszem: katonának beíratom magamat.

Szomszédok, rokonok, barátok, keresztszülők, bérmaszülők, voltunk elegen.

Január 19-én kellett mennie. Aznap volt a katonabúcsúztató, ismét összegyűltek a szomszédok, rokonok, barátok. Együtt kísértük a vonatállomásra, Domokosra. Szánokra ültünk, mert jó nagy hó volt, regrutaénekeket énekeltünk. Mielőtt Tibor felült a vonatra, egyedül énekelt. „Édesanyám akkor kezdett siratni, mikor kezdtem a kofferom pakolni.” A vonat elment, a kísérők folytatták a mulatozást. Csak én sírdogáltam, igen fájt a szívem.

Mivelhogy meg volt nősülve, és egy kicsi intézkedéssel, Gyimesfelsőlokra sorozták be.

A lényeg a lényeg: milyen is az ifjú vér, a fiatal férfit sok minden hajtja, és sokszor a nyelével gondolkodik – hát Tibor a katonaságtól, végtére is a szolgálati helye nem is esett messze, ugye, egy hétvégén hazaszökött, de nem Szenttamásra, hanem Szeredába. Én minderről csak utólag értesültem a levelezésünkből. A feleségét otthon találta ugyan, csak hát nem egyedül, és nem is egy barátnőjével. Volt nagy csetepaté, kiabálás, hajcibálás, verekedés, aztán a fiam elviharzott, vissza Felsőlokra, majd, miután leszerelt, elváltak, de nem volt hajlandó még szóba sem állni a volt feleségével.

Ezzel a kis kiruccanással azonban egyebet is kockáztatott, a katonaságnál ugyanis nem tűrték a fegyelmezetlenséget, a szökés bűncselekménynek számított, aki nagyon nem bírt magával, az a batalionra is kerülhetett. Batalion disciplinar, köznevén a bedeu. Magyarul: büntetőszázad. Ez volt a katonaságon belül az igazságügyi, büntetőjogi vagy fegyelmező szervezet, valami ilyesmi. Javítóintézet vagy még inkább börtön a katonaságon belül. Na, az veszélyes volt.

Csak legendákat lehetett hallani arról, hogy itt a katonáknak nem könnyű. Ütik, verik, kínozzák, és a szexuális zaklatásnak is ki vannak téve. Alvás nem sok, annál több munka. Ha egyéb dolog nem volt, állítólag gyufásskatulyával hordatták velük a nagy kocsi homokot el és vissza a kocsira. Egész áldott nap dolgoztatták őket. Itt aztán betörték, akinek fellebbezni valója volt. Ide került, aki elszökött, aki lopott, csalt, vagy még nagyobb bajt követett el. A bűnözést és az engedetlenséget nem tolerálták.

Tibornak az egyedüli szerencséje az ismeretség volt, amivel odakerült, és az, hogy még nem eskették föl, mert az esketés után még szigorúbban fogták őket. Megúszta egy kis magánzárkával. Ezt is az utólagos leveléből tudtam meg. Egy lebetonozott cellában volt öt napig. Itt láncokkal leeresztették a deszkaágyat este, nappalra felhúzták, hogy ne tudjon lefeküdni. Egész nap állnia kellett. Ha mégis úgy döntött, hogy kicsit megpihen a betonon, beloccsantottak egy vödör vizet hozzá.

Ugye nagyon megérte egy párnapos házasságért. Még a holmijáért se ment el a volt feleségéhez, s hogy mi lett az ajándékpénzzel, amit a keresztszülőktől kaptak, azóta sem tudom, de van egy olyan sejtésem, hogy Tibor ekkor szegényedett először.

Egyébként ezután is törte a nyavalya. Ejsze szerelmi csalódottsága miatt lehetett, hogy rengeteget verekedett. Aztán letörték a szarvát, mert áthelyezték a hegyivadászokhoz, Curtea de Argeș-re. 01042, ez volt az unitáté, vagyis a katonai egység száma. Még most is emlékszem. A zérótízesek mind hegyivadászok voltak.

Kopaszra nyírták itt, ami neki nagy fájdalma volt, tekintettel arra, hogy itthon minden fiatal lány a göndör hajába volt szerelmes. A göndör haja neki olyan volt, mint a Sámsoné, benne lakozott az ereje. Mondjuk, azelőtt is rövidre vágták mindenkiét, egy katona nem lehetett lupcsi, így mondják mifelénk, vagyis rendezetlen kinézetű. Sőt, más egységeknél alap volt a kopasz fej mindenkinek. Ugye elvitték csemetét ültetni, s mikor mentek visszafelé, találkoztak egy lakodalmas tömeggel, azok megtisztelték, băi frate, itatták őket, aztán milyen a férfi, ha van benne egy kis szíverősítő, mindjárt bátrabb és hetykébb, hát fenéken billentette az előtte haladó katonatársát, mert azzal annyira nem jöttek ki jól. Na, ezért nyírták kopaszra, büntetésből. Az elfutott, elárulta.

Minden kis csínyért büntetés járt: vagy megfektették – katonaszlenggel élve, vagyis megterhelően megtornáztatták –, vagy kopaszra nyírták, vagy négy-öt nap magánzárka.

Egyébként minden reggel szólt a kürt, gyorsan felkeltek, felöltöztek, megvolt, hogy tíz, tizenöt másodperc alatt fel kellett öltözni. Ezalatt az ágyat is meg kellett vetni. Akkor futottak, mosakodtak, mosták a fogukat. A bakancsok ki voltak téve a mosdóba, a zokni rajtuk, fehér zokni, aminek örökké tisztának kellett lenni. Mindenki magának mosta őket. Amelyik élelmesebb volt, s észrevette, hogy nem elég fehér a zoknija, kicserélte a másikéval. Itt, ha nem volt valaki kicsit is csibész, erőst nehéz élete volt.

Mikor felöltöztek, tornaórával kezdődött a nap, inget viseltek, fölé zöld mellényt vettek. Vizesen is fel kellett venni a ruhát. Utána jött a munka. Ki a vécéhez, ki az udvarra, ki a folyosóra volt beosztva. Mivel Tibor falusi legényként volt számon tartva, a lovakhoz tették be. Hármuknak három lovat kellett gondozni. Ha valahova kellett menniük kiszállásra, akkor azok a lovak vitték a csomagot. Felmálházták őket, mint egy szamarat. A lovak mindig tisztán és indulásra készen álltak.

A munka után volt a reggeli, majd a gyülekező, ahol megszámolták őket, mindenki leellenőrizte a fegyverét, s csak ezután indultak a kiképzésre, reggel nyolckor. Amit fentebb felsoroltam, annak mind nyolc előtt kellett végbe mennie. Mindenhová futva futottak, a katonának nem szabadott lassan menni.

Az esketésre elvoltunk mi is, Tibor olyan szép volt abban a katonaruhában, lapos sapka a fején, szépen vasalt ing, bakancs, fehér zokni kitűrve rá.

Hamar eltelt ez is.

Leszerelése után Bukarestbe ment, és a Tricotex szövetkezetnél kezdett dolgozni mint gyártásfelügyelő. Itt ismerkedett meg a második feleségével.

Delia Enache édesanyja Udvarhelyről származott, de olyan jó párthű kommunista vénasszony volt, hogy meg nem szólalt volna magyarul, így Delia néhány szónál többet nem tanult meg, azt is csak törte. Ilyeneket, hogy „köszönöm”, „isten megfizeti”, de a legviccesebb az volt, amikor azt próbálta kimondani, hogy „kutyagyilkos teremtette” meg „Lackó, fickó göndör a disznó”, ezeket Tibor tanította neki. Míg a fiamat is fogta a játék és a hülyeség, addig a házasságukkal sem volt baj. Igaz, mondtam neki, hogy jól gondolja meg a nősülést, lám, nekem sem vált be a vegyes házasság, akármennyire szeretem a gyermekeimet, s nem csinálnám másképp, ha újrakezdhetném, de még így sem tartom jó ötletnek. Vannak nagyon boldog vegyes házasságok, de a mi fajtánknak valamiért ez nem működik. Na de nem lehetett neki mondani, őt is az vitte rá, ami engem. Az egyedüllét. Az idegenségérzet.

Egyébként nem volt semmi baj ezzel a nővel, finoman tudott főzni, rendezett volt a lakás, amit közösen vásároltak, bár én csak háromszor jártam náluk. Szerencsére ők úgy negyedévente megmutatták magukat nálunk. Született egy fiuk, igaz, jó sok évre, a rendszerváltás után, Tibor Dumitrescu Józsefnek anyakönyveztette, pedig próbáltuk meggyőzni, hogy ha már így van, s ott laknak Bukarestben, legyen az a fiú Iosif, ne nyomorítsa meg a fele apă, fele víz nevével egy életre, de nem hallgatott meg, ragaszkodott a Józsefhez. Ettől eltekintve az anyja Iosifként szólította, az apja pedig Jocóként. Mi is ez utóbbi szerint jártunk el.

Szép volt, ügyes volt Delia, csak román volt, s bár Tibor is félig az volt, és Dumitrescuként jobban elfogadták Bukarestben, és annak idején a katonaságnál is, de ő mégsem szeretett románnak lenni. Ebből adódott minden nézeteltérésük, ezek pedig egyre szaporodtak az évek alatt. Aztán Iosif is odamaradt, mert miután elváltak, soha többé nem látogattak meg, mi sem őket, sőt még az apjával sem tartotta a kapcsolatot, teljesen elhűltek egymástól. Én sajnáltam az unokámat, próbáltam legalább levélben a nagyanyja maradni, de nem sokáig működött, szerintem az édesanyja aztán le is untatta, hogy ne mind írogasson nekünk. Pedig Andris hogy szerette, még ha nem is volt vérszerinti a rokonság közöttük.

Egyébként Tibor úgy jött el onnan, ahogy erre a világra születünk, a csóré hátsójával. Semmit sem hozott el, egy veszekedés alkalmával vonatra ült, zsebre dugott kézzel hazaállított. A lakás is nekik maradt, mondjuk nem is támogatta később a fiát anyagilag, s másképpen sem, ezért nagyon is haragudtam rá.

Őszintén, azt gondoltam, hogy a fiam ezek után egy kicsit legalább megcsendesedik. Mentségére legyen mondva, a munkahelyein mindig meg voltak elégedve vele, de azokat is úgy váltogatta éppen, mint a nőket. Ennek én annyira nem örültem.

Kifejezetten maszkulin fejjel gondolkodott, pedig Andris nagyon jó példa lehetett volna számára, ő viszont nem akart tanulni belőle.  Sokszor hallottam a szájából, mint egy öreg bölcstől így két házasság után, hogy a nőnek a konyhában a helye, főzzön, mosson, takarítson, intézze a gyermekeket, és bocsásson meg mindent jóasszony módjára. Aztán éppen ennek a szemléletmódnak lett az áldozata, vagy hogy ismét a szebbik felünket emlegessem: megkapta a segge bolondját. De rendesen.

Amikor harmadikszor is házasságra adta a fejét, felvette a felesége nevét, ez volt az első dolga. Mintha ezért is sietett annyira újranősülni, hogy ezt megtehesse, de ez csak később jutott eszembe. Lett volna, mondjuk, más mód is rá törvény szerint, de ez nálunkfelé nem volt jellemző. Mindannyian úgy gondoltuk, hogy végre megtalálta az igazit. Legalábbis egy darabig így gondoltuk. Két szerencsétlenül végződő házasság még belefér, az elsőt alig kell számításba venni, hisz nem is éltek együtt.

Vásárhelyre költözött, ezzel a nővel is vásároltak közösen egy tömbházlakást miután Tibor kicsit összeszedte magát pénzügyileg, és úgy tűnt, hogy elég jól talál a szó kettejük között.

Sándor Éva, így hívták a feleségét. A második évben meg is született a lányuk, Szidike.

Évike ápolónő volt a kórháznál, mindig tiszta lakás, finom ételek. Ám igencsak vallásos életmódot folytatott, és amikor kijelentette, hogy egy imacsoporttal Izraelbe utazik, azt mondtam, hogy jó, hát, ha neki ez fontos, tartsuk tiszteletben, még ha itthon is hagyott csapot-papot, mindent. Egy kisidőre Tibor hazaköltözött, én pedig örültem, hogy együtt lehetünk az unokámmal. De amikor hazajött, és elmesélte, hogy ő újrakeresztelkedett, alámerült a Jordán vizében, akkor én is nagyot néztem. Bevallom őszintén, én is vallásos vagyok, de ezt túlzásnak tartottam. Na de ezzel még úgy nem is lett volna baj, ha egy hónap múlva nem lett volna tele a ház Buddha-szobrokkal. Aztán mandalákkal. Majd csiricsáré, számomra ismeretlen motívumokkal.

Sorra mindenfélét kipróbált. Szidikét is kezdte megtölteni a spiritiszta marhaságaival. Egy időben a leányka az éjjeliszekrényén tartotta a Tao te Kinget, majd egy másik könyvet is láttam, amin azt írta: Ji Csing. Ez a kettő még úgy, na, mert utólag én is megtudtam, hogy micsodák, hogy nem ördögtől valók, de nekünk Andrissal furcsa volt mindenesetre. Évekkel később Szidike pszichológiát kezdett tanulni, és a vallástudományokra is beiratkozott Kolozsváron, annyira érdekelték a különböző tanok és vallások.

No, de úgy sejtettük, hogy az okkultizmus, fekete mágia sem áll Évikétől messze. Ki tudja, miféle szertartásokat, halottidézéseket végeztek, merthogy ő minden héten kétszer eltűnt úgy két-három órára, és Tibor sem tudta, hogy miket művel, annyi bizonyos. Aztán a „vörös sátorba” kezdett járni. Azt mondta, hogy ez ilyen női kör, és tulajdonképpen pszichológiai tanácsadáson vesznek részt, kibeszélik a gondjaikat, és egymást támogatják. Ám legyen.

Egyszer azonban Évikét letartóztatták, Tibor utána ment. Nekünk el sem árulta, hogy mi történt, de amikor az ajtón is kopogtattak a hatóságok, és az egész lakást átkutatták, betelt nála a pohár. Kiderült, hogy az úgynevezett vörös sátorban Évike és a barátnői teaszeánszokat tartottak. Kiderült az is, hogy amit annyira szeretett benne Tibor, hogy jól főzött, mindig rend volt, azt az anyósának köszönhette, aki egy szinttel lejjebb, ugyanabban a tömbházban élt, volt saját kulcsa, és szegény asszony, hogy a lányát fedezze, a házimunkát mindig elvégezte helyette. És ezt évekig csinálta. Évike nem is tudott főzni. A mosatlant bedugta inkább az ágy alá, onnan kotorta elő az anyja. Tibornak aztán később eszébe jutott, hogy tulajdonképpen sosem látta a feleségét főzni, mindig csak a végeredményre érkezett haza. Nem mintha ő maga nem vehette volna a fakanalat a kezébe, de ez egy másik történet.

Fiam a nőtől elvált, de a nevét meghagyta. A sors iróniája, hogy a negyedik felesége meg felvette az ő volt feleségétől örökölt Sándor nevet. Maresz, az imádott Maresz, a negyedik menyecském, akit igazán szeretek. Remélem, most már negyedszerre tényleg ásó, kapa s a nagyharang.

De hogy egy nap, amikor hazaérkeztem, s ott találtam egy idegen embert, Emmuska fia, Pistu ült a hátán, ketten így lovaztak, játszottak, kacarásztak, azt nem tudom elfelejteni. Egy ismeretlen férfi, az én házamban, a földön négykézláb nyerített. Megfagytam a meglepetéstől. Engem várt, és bejelentette, hogy ő az unokám, Tibor fia. Azt hittem, hogy megnyílik a föld is alattam. A döbbenettől vagy a szégyentől, hogy nem is volt tudomásom őróla, nem tudom. Ugyanaz a göndör haja, ugyanaz a mélybarna, igéző szemek, mintha a fiam húsz évvel korábbi énjét láttam volna. Az első feleségétől született, Tibor nem vállalta fel, nem ismerte el fiaként. Azt mondta, nem tőle van. Pedig ha valahova igen, de ide nem kellett a DNS-teszt. Mintha kiköpte volna.

Én végül is örültem, hogy van még egy családtag, aki előtt az én ajtóm azután mindig nyitva állt, és mindig szívesen láttam, ahányszor meglátogatott minket.