Aki a csendet szóra bírja
Első kötete 2022-ben jelent meg, majd követte egy év múlva a következő, és idén a legfrissebb. De hol volt eddig E. Bártfai László? – kaphatja fel az ember a fejét e három rendkívül izgalmas, tudományos nézőpontját tekintve is páratlanul újszerű tanulmánykötetet olvasva.
Nos, a szerző eddig sem rejtőzködött: elég csak átböngészni az Irodalmi Jelen esszérovatának régebbi közléseit, melyek között rendre fel-felbukkan E. Bártfai László neve, de publikált már többek közt a Holmiban, a Kortársban, a Dunatükörben, a Dunatájban, az Ezredvégben, a Magyar Nyelvben és a Valóságban is – noha ezek a közlések is zömükben az elmúlt tíz év termései. Ennyire későn „érett volna be” az idén hetvenéves alkotó?
Ha érlelődésnek tekintjük azt a több évtizedes szerkesztői, alkotószerkesztői pályát, amelyet E. Bártfai befutott, és olyan, kiadástörténeti jelentőségű művek, sorozatok kövezik ki, mint a Magyarország története egyes kötetei, a Hermész Könyvek sorozat (többek közt Wittgenstein, Hamvas, Karl Popper, Gombocz Zoltán vagy Földényi László műveivel), vagy hogy sajtó alá rendezte, előszóval, jegyzetekkel látta el a századelő világhírű jogász-szociológus-filozófusának, ifjabb Leopold Lajosnak A presztízs című könyvét, és nem mellesleg lefordította lefordította Peter Winch brit filozófus A társadalomtudomány eszméje című alapművét, valamint Alfred Tarski lengyel logikus Az igazság szemantikus felfogása című programadó írását, akkor nem is egyszerű érlelődésről, de a gondolkodás és alkotás magasiskolájának elvégzéséről beszélhetünk.
Roger Scruton, konzervatív brit író-filozófus Hegel nyomán azt vallotta, hogy a tanulmányírás mint intellektuális tevékenység végső soron spirituális vállalkozás a művészet, a zene, a vallás, a politika és a filozófia egységbe foglalására. Noha Scruton témáit tekintve kevéssé rokonítható E. Bártfai László világával, e frappáns meglátásánál semmi sem jellemezhetné jobban a magyar szerző alkotásmódját. Bártfai több évtizedes felvérteződése, olvasási és fordítói gyakorlata (hiszen az olvasásban, annak módszereiben, a mnemotechnikában, a szelekcióban, a jegyzetelésben is muszáj gyakorlatot szerezni) „megágyazott” annak a rendkívül széles horizontú tájékozódásnak, amelynek esszéi, tanulmányai a lenyomatai. Művei nemcsak a Scruton által felsorolt területeket foglalják egységbe, de ezek mellé kell sorolni a nyelvészetet, a kommunikációelméletet, az irodalomtudományt és -történetet, a történelmet, a vallástörténetet… és még akár folytatható volna a sor az egyes Bártfai-írások specifikumait figyelembe véve.
„A néma barát megszólal” – jut eszembe szüntelen a könyvcím E. Bártfai hosszú készülődést követő kibontakozása kapcsán: a nyolcvanas években a Magyar Hírmondó sorozatban megjelent mű a Karthauzi Névtelen, az ismeretlen 16. századi magyar szerzetes beszédeiből kínált válogatást. Az asszociáció többrétű. Túl a csendes, néma készülődésen mi sem jellemzi jobban szerzőnk alkatát, munkamódszerét, mint a karthauzi szerzetesek szorgos, hallgató visszavonultsága, amely csupán a lényegre fókuszál: a mindenséggel való párbeszédre, és annak mindenki számára hozzáférhetővé tételére. (Ahogy a néma barát fogalmaz: „Keveset ugyan, de hiteles szövegeket ültettem át latinból a mi népnyelvünkre.”) És végül a képzettársítás legerősebb pillére E. Bártfai László nagy témája, a csend.
Ezzel el is érkeztünk tanulmányai és kötetei tartalmi részéhez, amely javarészt beszéd és hallgatás, kimondás és elhallgatás, közlés és befogadás alakzatait, változatait, eseteit öleli fel. Ezerféle esetét, tehetném hozzá, de Bártfai esszéit böngészve valójában végtelennek tűnik a példatár, amelyet szerzőjük felvonultat.
A 2022-ben elsőként megjelent Párbeszéd az Úrral (Tinta Könyvkiadó) rögtön egy speciális terület vizsgálatával nyitotta meg a kötetek sorát: a szakrális kommunikáció fenomenológiájával. Ez így igencsak elidegenítően hangzik, holott a szerző nagyon is közel hozza, megragadhatóvá teszi a Teremtőhöz való viszonyunk megnyilvánulásait, és azt, ahogyan ezt az évezredek során a filozófia, a teológia, az irodalom, a nyelvészet, a vitairodalom megragadta. S hogy miként kapcsolódik ez a Bártfai-féle „szimfónia” főtémájához: a hallgatáshoz, a csendhez? Nem nehéz kitalálni, hiszen a misztikus élmény maga a csend: Isten imáinkra adott válasza a csendben, a hallgatásban rejlik, de sokszor maga az ima, a fohász is a csend. Ahogy a szerző fogalmaz A csend imaszerűsége című tanulmányában: „Antiochiai Szent Ignác levelében – »még hallgatását is meg tudja hallani« –, illetve Weöres Sándor versében – »Az Isten én vagyok, / hallgatok, mégis halljatok« (Középkori joculator, 1969) – viszont mindez az ellenkezőjére fordul: a hallgatást kell meghallani. A csendbeszéd oximoron, Isten a hallgatásával szól, nem szavakkal.” A kötet elmélyed a megszólított és a megszólító kettéválaszthatatlanságában is – „minden belső beszéd alapjában véve párbeszéd”, idézi Roman Jakobsont –, megannyi aspektusból szemügyre veszi a szentmise liturgikus elemeit (Jézus szavai mellett többek közt Szent Pál, Szent Benedek vagy Szunyogh Xavér Ferenc útmutatásait előhíva), és megvizsgálja a kiüresítés fogalmát Rilke Első duinói elégiájából kiindulva, ahol a költő „kétségbeejtő pontossággal jelölte ki a kreatúra helyét egy origó nélküli koordináta-rendszerben: »egy erősebb lét közelében«.”
Ez csupán néhány kiragadott témakör a kötet lenyűgöző gazdagságú anyagából, amely így vagy úgy, de a misztikus élmény nagylátószögű vizsgálata.
E. Bártfai 2023-ban és 2024-ben megjelent újabb két kötete valójában összeszervül mindezzel: A hallgatás alakzatai (Semmelweis Kiadó) és az Elrendelt hallgatás (Tinta Könyvkiadó) is a főtémát bontják ki. Az előbbiben összegyűjtött tanulmányok mind valamiképp a titok fogalma körül összpontosulnak. „A titok és a számegyenes” ciklus egyik írásában a szerző valóságos hazugságtipológiával szolgál: a Szent Ágoston-i hazugságdefiníciótól eljutunk a modern hazugságleírások (pl. Eve E. Sweetser, Koleman és Kay) árnyalatnyi különbségeiig), ám az ember egy kis mosollyal a szája szegletében böngészi ezeket a tudományos meghatározásokat, hiszen voltaképp minden hazugság a valóság torzítása vagy annak elhallgatása. A kötet egyik legizgalmasabb szövege A pragmatikai buborék címet kapta – ebben Bártfai azokat az eseteket vizsgálja, amikor „A néma közleményt kiadó fél valamilyen okból szükségtelennek, feleslegesnek vagy veszélyesnek tartja kimondani, amit mondani akar, mégis mindenki tudni véli, mi az, ami nem hangzott el.” E szótlan megnyilvánulásokat az irodalomban Mészöly Miklós „cinkos akusztikának” nevezte – több nemzedék jól emlékszik még a sorok között olvasás, a hallgatásból értés közösségi rutinjára. Mészöly találó korelemzése mellett a szerző felhívja a figyelmet Spiró Ikszek című művének halhatatlan hősére, Wojciech Bogusławskira, aki a Kongresszusi Királyság idején valóságos forradalmat robbantott ki azzal, hogy a rivaldába kilépkedve hallgatásával, egyetlen szó nélkül adta tudtára a tömegnek a lengyel „12 pontot”. De ideidézhetnénk még a kötetből a tudományban használatos „forrás” és „kútfő” szavak beszédes csörgedezését, bugyogását, a palimpszesztek titkát vagy a hallgatás spiráljának elméleteit.
Nem rejt kevesebb izgalmat az idei, legfrissebb kötet, az Elrendelt hallgatás sem. Itt már erősebben érződik a szerző vonzalma a nyelvészeti megközelítésekhez, ám az írások filozófiai, történelmi, filológiai vagy irodalomtörténeti apparátusa cseppet sem veszít az erejéből. Nehéz válogatni a jobbnál jobb témák között. Itt van például a „hallgass a neve” szófordulat, amelynek nyelvtörténeti rokonai, gyökerei millió irányba ágaznak el a személyekre használt „elnémító” megnevezések tágas mezején. Az egyszerű „Csendet kérek!” felszólításra is sorjáznak E. Bártfai példái az irodalomból: Kosztolányitól, Molnár Ferenctől, Nepomuki Szent Jánostól.
Az olvasó szeme gyorsan odaugrik a Tabu című tanulmányra, amelyből megtudjuk, hogy Cook kapitány egyik útjának, a Tonga-szigetcsoporton tett látogatásának köszönhetően használjuk ma nap mint nap ezt a szót: „A polinéz-melanéz eredetű taboo (tapoo) szó a HMS Resolution és a HMS Discovery hazatérte, a kapitány naplójának közreadása (1784) után honosodott meg az angolban, és 1791-ben már szótárban is szerepelt. Kisvártatva az európai nyelvekben is feltűnt, a magyarban 1817-től adatolható ’szentség, sérthetetlenség’ jelentésben. (…) A polinéz tabufogalom az európai gondolkodásmód számára fölöttébb különös, mert hiányzik belőle a tiltott/tisztátalan – szent szembeállítás.”
A megszólalás tilalmainak eseteit taglaló szövegek közül különösen érdekfeszítő A XX. század zsarnoksága: totalitarizmus című tanulmány, amely a cselekvés és beszéd lehetőségeinek korlátozását veszi górcső alá, idézve például Nicolás Gómez Dávila költőien frappáns megállapítását: „Ahol győz a kommunizmus, ott a bezáruló csapda dörejével zuhan alá a csend.”
De előkerülnek a kötetben a csendjátékok („Mátyás király Gömörbe…”), a káromkodás alakzatai, a szilencium mint a tanulásra vagy pihenésre elrendelt idő, egyben a külvilág kirekesztése, a gonoszűző zajcsapások, és a történelemben cseppet sem vidám, ám nyelvtörténeti és nemzetközi nyelvészeti összefüggéseit tekintve annál szórakoztatóbb „csendőr” és „rendőr” fogalmak mögött rejlő közösségi gondolkodás.
Talán a fentiekből is kitűnik, miért érzi úgy az ember E. Bártfai László művei bemutatásánál, hogy minél több példát ragad ki lapjaikról, annál kevesebbet mond róluk. Jó analógia ehhez a minél többet tud valaki, annál inkább érzi, milyen keveset tud, hiszen ezek a tanulmányok olyan mélyre merülnek az ismeretek óceánjában, hogy a mélytengeri kincseket tanulmányozva úgy érezzük, ez a búvár sosem ér el a tengerfenékre. Ami így is van, a szerző nem is kecsegtet azzal, hogy a nagybetűs teljességet próbálná átadni. Ellenkezőleg, annak töredékeit hozza felszínre, ám ehhez olyan elmélyült kutakodás, olyan felkészültség és éles észjárás szükségeltetik, amit néha elképzelni is nehéz. Ha csak a hivatkozott szerzők és művek sokféleségét nézzük: Borges, Bertrand Russel, Jókai Mór, Seneca, Tőzsér Árpád, Max Weber, Sík Sándor, Karel Čapek, Verne Gyula, Nádasdy Ádám, Zilahy Lajos, Wittgenstein… és még száz és száz név, száz és száz mű. Mindez tökéletesen precíz jegyzetapparátussal, az idézetek idegen nyelvű eredetijével megtámogatva. E gazdagságból adódik a Bártfai-esszék sűrítettsége: a téma kibontása láncolatszerűen, példáról példára halad, s ezeket olyan tömören fűzi fel a szerző, hogy az olvasónak bizony meg-meg kell állnia, hogy befogadja, megeméssze az egyre sorjázó új információkat. Magyarul: nem „gyermeknek való eledelek” E. Bártfai László tanulmányai, mégis beszippantanak, hiszen valóban úgy érezhetjük magunkat, mintha a tudás színpompás óceanáriumában barangolnánk. A hasonlat talán azért is működőképes, mert ahogy a valóságos, besétálható akváriumokban is jellemzően csend uralkodik, ezt az elmélyült csendességet hozzák el olvasójuknak Bártfai esszéi is.