Profetikus-filozofikus líra
Bevezető
Babics Imre Dérkristályok Növekvő Sóhajából című verskötetének világképe e tanulmány a témája. A világkép szakralitással átszőtt filozofikus karakterű, ám a megfogalmazás költői. A szakralitás itt egyrészt azt jelenti, hogy Isten rendszeresen megjelenik a szövegben, másrészt azt, hogy a megszólalás az embervilág megidézésekor erősen profetikus-megítélő karakterűvé válik. A filozofikusság azt jelenti, hogy a művészi szándék elsősorban intellektuális, azaz a világegész megértését célozza. A költőiség pedig azt, hogy nem logikailag felfűzött gondolatmeneteket, hanem energikus – szellemi energiákkal feltöltött – mondatokat kapunk, melyek értelmezésem szerint meditációs tárgyként állnak elénk. Most következő meditációim, tűnődéseim során körbejárom a kiválasztott, lényegesnek ítélt fogalmakat és a kijelentésekben rejlő értelmeket.
Három + két pillér alkotja a kötet világképét: Kozmosz–Élet–Ember + Isten–Látó (Költő). A kötet tartalmának kibomlása követi a teremtés-teremtődés időbeli kibomlását: először az élet előtti állapotról esik szó, aztán az élő formákról, végül az emberről, jóllehet a későbbi formák megjelennek a korábbiakban, mintegy a kibomlás még nem ismert, álomszerű irányaiként. Isten és a Költő mindvégig jelen van: Isten a teremtés folyamatának hajtójaként és tervezőjeként, a Költő a teremtés folyamának látnokaként és az ember léthelyzetének, maga alkotta világának isteni nézőpontból való megítélőjeként. E három + kettő pillér közül kettő-három, olykor mind az öt szinte mindig megjelenik a rövid, epigrammaszerű versszakokban. Ezzel a szöveg azt éri el, hogy az intenzív, a magas hőfokú Lét és Lényeg folyamatosan jelen legyen, sohase lanyhuljon a szöveg intellektuális sűrítettsége, sohase váljon a személyes szféra szűkös életidő-intervallumokhoz, életterekhez, efemer érzésekhez és viszonyokhoz kötött tartalmainak megidézőjévé. Mivel ez a költői beállítódás ma – egyéni szabadságelvet abszolutizáló korszakunkban – idegen indíttatású versbeszéd, ebben az értelemben a kötet korszakidegen. Ez az idegenség-karakter aztán az emberi léthelyzet kibillent egyensúlya miatt a fájdalmas megítélés érzelmi állapotát hozza a kötet második felében, ahol az ember léthelyzete válik fő témává.
A Teremtés folyamata az élettelentől az élőn át az emberig nyomul. Már a legkezdetibb kezdetben jelen van a Személyes-ség, mely majd az ember révén visszanéz a Kozmoszra. (A 'személy'-ben a szem szó a magyar nyelvben megvilágosító erejű.) Ha nem lenne benne a Kezdetben lehetőségként (potenciálisan) a személyesség, akkor az emberben sem jelenhetne meg. A Szabadság a Kezdetben, az atom alatti világban mint Bizonytalanság (meghatározatlanság) mutatkozik. Az emberben ez felerősödik, hatalmat nyer, de az ember, ha nem tekint a teremtő erőben megbúvó, rejtekezően-jelenlevő személyesre, mely hozzá szólhat, és ő Hozzá, akkor elhajlik küldetésétől, „sorsától”, „karmájától”. Megromlik, bűnbe jut, és ott is ragad az általa megalkotott, a Teremtés kozmikus és életalkotó törvényeibe nem illeszkedő eszmék bűvöletében. A kötet végkicsengésének hangulata, az eltévelyedett, a bűnbe szorult, onnan kijönni nem tudó ember állapotának fájdalmas, rezignált megítélése. Ide jutott, mert Istenre, azaz a Teremtő hatalomban a személyes lehetőségére, nem tekintett, Őt nem hallgatta, Hozzá nem igazodott, szabadsága öntörvényű, önmaga körüli forgássá silányult. Így nem is igazulhat. A remény, hogy ez az állapot megváltozhat, az a sorsértelem, az a küldetés, hogy ezért a változásért Költőként tegyen – akár hisz benne, akár nem –, nem jelenik meg. Ha a reményteli cselekvés nem is, az isteni tudás őrzése (akár e kötet révén) annál inkább tematizálódik mint feladat. Ezen modernkori, a modern tudomány elméleteit felhasználó őstudás megtarthatja az embert embernek, „képes”-nek (istenképmásnak), igaz csak jelképesen: kőbe, szélbe, földbe, felhőbe, Műbe kódolva. A nem evilági remény az volna, hogy az elkerülhetetlennek érzett egyetemes földi élet-, illetve emberpusztulás után – ha újrakezdődne rejtélyes módon – a Mű a (talán) megteremtődő új fajért, a Személyesre visszatekintő lényért „dolgozzon”, „hasson” mintegy a rejtekező, a metafizikai (a füsziszen, természeten túli) háttérből.
A Kozmosz
„Energiák, mind pontnyi nyalábban: Ő / …s személyes: így kap sorsot a lélek” – kezdődik a kötet. Az energia pontszerű sugárzás, mely a személyesig jut fejlődései, bontódásai, alakulásai során az emberben. E nagyigényű ív-húr rajzolja fel a kezdettől az itt-és-mostig a kozmosz történelmét. A sors az emberben majdan kérdéssé válik, mert minden, ami előtte létrejött, halad öntudatlanul a maga útján, önmagára és a lét eredetére való visszatekintés nélkül, míg az ember erre a reflexióra képessé válik. Tehát sorsa maga által irányítottá válhat. Ebben az összefüggésben jelenik meg a „Költő”, mint sorsképlet, és mint épp ez a költő (Babics Imre). „A karma nem vár szárnyas időkre / (…), hogy LÍRIKUS szülessen és csak / az, kihaló szavakat leíró.” Már itt látszik e sors abszurditása vagy tragikuma: a szavak, amelyeket leír, kihalnak. Hogyan értsük ezt? Nyilván nem a szavak halnak ki, hanem azok, akik e szavakat érthetik. Tehát a nagyívű időhúr végén a kihaló emberiség vár. S hogy azon túl van-e valami…? Titok marad a Lírikus előtt, bár firtatja.
„A láthatatlan rész, ami láttat, így / minden foton szent.” Ezen állítás a szentség meghatározása: a láthatatlan az, ami láttat. Mintegy színe és fonákja valaminek, ami eképpen Egy. A fény a szentség. A foton, a fény adagja/hulláma a szent. A fény a halhatatlan, a fény: végtelenbe törés, súly nélküliség, a sebesség maximuma, határ, ami átléphetetlen. A szentség: végső „valami”, amin nem lehet túllépni, a végső dolgokat megnevező szó ezért: szent szó. A végső tehát az: ami a nem megjelenőt megjelenővé teszi, ami örök, ami végtelenbe tör, ami túlszárnyalhatatlan, ami súlytalanként van/nincs. „Nincs célja a fénynek: útja a téridőn / át halhatatlan életelő-remény / – a Semmi álarcában árnyék / létrehozója, erőtalapzat.” Emeljük ki és ismételjük el a lényeget: a fény létrehozó, a fény erőtalapzat, tehát hatóok, tehát nincs „alatta”, „mögötte” már semmi, vagy másként fogalmazva: alatta/mögötte csak a Semmi, de a Semmi nincs, tehát róla beszélni nem lehet, a Kozmosz viszont van, van-kodása folyamatos létrehozás, s a létrehozó hatalom a Fény, és amit létrehoz – ebben a fogalmi keretben logikusan gondolkodva –: árnyék, árnyékhad. Ezért nevezhető tulajdonképpen az egész létezés árnyékvilágnak: a teremtő Fényhez képest. És ez cél nélküli. Mert a vég az entrópia, az energiasűrűsödések teljes eloszlása, azaz a „cél” nem valami létrehozott létező, hanem az a folyamat, melynek vége a teljes megsemmisülés, minden létrehozott/létrejött forma elmúlása. És mégis van itt egy szó, egy emberi kategória: a „remény”. Ebben a kozmikus történelmi ívhúrban értelmezhetetlen lenne, és mégis ott van, valamiképpen belekerül a teremtés, teremtődés, az okok és okozatok gigászi folyamatába. Tehát ott kell lennie a kezdetben is. Miért lehet ott?
Azért, mert a lét logikája, okokból folyó alakulásai nem teljesen meghatározottak. „Bizonytalanság reszket a kozmoszunk / héján (vagy ott, hol lenne e héj), ezért / és így szabad minden teremtmény / – ősremegést felidézhetően.” Azt gondolom, a létben, a lét alapegységeiben rejlő Szükségszerűség (okozottság) és Szabadság (nem meghatározottság) együttes hatásában érhető tetten az „isten” fogalom által jelölt tartalom. Emiatt mondható az, hogy a teremtés kezdete („ősrobbanás”, „nagy-bumm” – e fizikai, ámbár költői fogalmak egyenértékűek az ősi „teremtés”, „emanáció/kiáradás” fogalmaival) hordozza a személyes, azaz az öntudattal bíró, a szabadon, jóllehet ösztönkésztetései közepette a világára, az Egészre, önmagára és társaira rátekintve döntést hozó lény szükségszerű megjelenését. Bár, hogy hol s mikor jelenik meg, esetleges marad továbbra is. És mivel a teremtés az ember (a racionális, öntudatos, szabadon döntő lény) lehetőségével terhes, ezért mondható, hogy a Teremtés emberszerű (antropomorf). Az emberszerűség állítható a teremtő hatalomról is, ezért nevezhető ez a hatalom Istennek, aki a költői meghatározás és az emberi őshagyomány szerint is úgy Erő és Hatalom, hogy megszólítható és válaszoló.
Az élet
„Ösztönvilágot létrehozó erő, / halált begyűjtő, azt tovagörgető / – egy égitesten, mely csodás, de / számkivetett, univerzum-árva.” Ugyanaz a teremtő erő, mely Kezdetben „kvazárok és kvarkok” alkotását végzi, egy bolygón életet teremt. Az Élet ösztönzője, előrehajtója, életben megtartó késztetője: az ösztönvilág. Amilyen mértékben gigantikus az ösztönvezérelt születések, azaz egyedek száma, a dolog természetéből fakadóan éppoly gigantikus a halálok száma is. Egyedül az ember tud majdan bekövetkező haláláról, lénymilliárdok születnek-meghalnak e tudás nélkül továbbadva genetikájuk, DNS-szerkezetük. Mindenesetre az élet terjedésének, fennmaradásának jellege a születés-halál szerkezetben, dinamikában lehetséges, amiből az látszik nagyobb távlatból, hogy az Élet szempontjából az individuum csak mint megőrző-továbbadó forma fontos, e funkció nélkül nem lenne értéke. Az Élet jelen tudásunk szerint ritka jelenség a Kozmoszban, az sem kizárt, hogy csupán itt, a mi Földünkön jött létre. A Költő (Babics) e kötetében erre a gondolatra hajlik, ezért nevezi „csodás”-nak és főleg „univerzum-árvának” az életet. Csodaszerű árvaság az Élet jellemzője kozmikus szempontból, amit az Élet az emberben meg is érthet.
Amiképpen a Kozmosz Kezdetében benne rejlik a Személyes, a megélt Szabadság/Bizonytalanság, azonképpen az öntudatlan Életben is benne rejlik a tudatos, a létét felmérő, az Életre (szülőanyjára) és a Kozmoszra (szülőatyjára) rátekinteni képes lény. Mint álom, mint rejtett cél, mint remény. „A feltekercselt sorsok, a milliárd / és milliárd lét mind magasabbra vár: / a visszafojtott sóhajokkal / megközelítteti lényegét.” Az Élet egyedekben élő gigantikus folyamat, láncolat, az életsorsok a születés-halál szakadatlan drámáit élik, így adják tovább az élet lehetőségét a soron következő nemzedéknek. E folyamat – az evolúciós elmélet szerint – vezet valahová: az emberhez. Az ember az a „magasabb”, minőségileg új forma, amit az Élet kihord az individuumok véghetetlen láncolatával. A „visszafojtott sóhajok” – fontos fogalom, hisz a „sóhaj” a kötet címében is megjelenik – az Élet méhében szunnyadó emberi lehetőséget, az ember felé való rejtett, öntudatlan vágyakozást jelzik.
Az élet látható formái szükségesek, de csak mint átmenetek. Ezért árnyéknak is nevezi őket a költői-filozófikus versbeszéd. Az árnyékok véghetetlen sorai a fényre, a szentre, a valódira, a belsőre utalnak. A teremtő hatalomnak tekintett fény hátrahagyott, eltűnő nyomai – mivel az árnyékok a fény által keletkeznek. „Jövőre készül mind, ami létező, / s miként az árnya – olykor előre nyúlt, / olykor pedig rejtőzködő árny –, / úgy veszi körbe idő, leendő.” Az Élet egyes lényei – miként a Kozmosz élettelen formái, szerkezetei – a jövővel terhesek, ha rejtetten is, de irányulnak valami felé. Célról nem tudván haladnak a teremtés rejtőzködő céljai felé. Végállomás, végcél, mint valamiféle tökéletes létező nincs, mindig csak továbblépés van. A Vég: az Entrópia, a teljes energetikai kiegyenlítődés, és ez már a kötet első versszakában kimondatott.
Az Élet és a Költő (a Látó) a következő lényegi, dialektikus viszonyban áll egymással: az Élet egyedei öntudatlanul, születés- és haláltudat nélkül élnek, sem az Élet, sem a Kozmosz eredetéről, sem Istenről, sem a létezés, az élet folyamatának, előrehaladásának logikájáról, céljairól nem tudnak semmit. „Valódi célját senki se látja, míg / e földön él, s itt vesz levegőt.” A Költő azonban rátekint a Kozmikus Egészre, és láttatja e látványt, értelmezi is a látottakat. Megkísérli a lényeget – Isten jelenlétét, akaratát – megérteni, és ezen megértett/megsejtett lényeg alapján állni és szólni, figyelmeztetni, óvni, ítélni, tanácsolni… „Élettelenben látni meg árnyat és / fény mélyeit s az isteni jellegét: / fen(n)séges út, melyet csupán az / elfogulatlanok álma ismer.”
Isten, a földi élővilágban leginkább Tervként, az egyszeri létezők milliárd és milliárd tervrajzaként, felépítettségeként, működésrendszereként van jelen ebben a világképben. A terv az, ami Kegy, kegyes ajándék, mert ez építi fel a testeket a DNS-eken, genetikákon keresztül. „Isten, Ki kegyként terv: felülír jövőt” – a jövő, a lehetőségek beteljesülése nem szükségszerű. Paradoxont rejtő megfogalmazással élve: az isteni kegyelem felülírhatja azt, amit az isteni teremtő folyamat célozna. Az „ember, ki múltat meghamisít szemét eszmék nevében”, szemben áll Istennel, teremtőjével, szemben a teremtés rendjével, terveivel, szemben önmagával. Drámai-paradox ellentét ez, mivel a teremtés folyamata éppenséggel azt célozta, hogy ez a szabadságát hatványozottan megélni tudó élet-forma megszülessen.
Az emberi szabadság az Élet nézőpontjából a végtelen, de létre nem jött lehetőségek tárházaként is megjelenik. A teremtés folyama: láncolat. Egyszeri. A szabadság, a bizonytalanság, a meghatározatlanság a Lét szívébe íratott a kezdetektől, a legelemibb építőkockáktól. Az idő a létfolyam lehetőségeit egy-értelműsíti, nem valósulhat meg csak mindig Egy Lehetőség. Ugyanakkor a lehetőségek tárháza ugyanúgy a teremtéshez és a teremtőhöz tartozik, mint az, ami az adott időpillanatban így-vagy-úgy eldől, eldöntetik és megvalósul. „Idők, melyek nem törnek elő halált / teremtve Nemlét mélyeiből szilárd / döntéseket követve, vannak / mégis, az emberin átsugárzók.”
Az ember
Az ember többlete az élővilághoz képest a tudás, különösképpen az ön-tudás. A tudás nem a Semmiből keletkezik, bár, hogy egyáltalán keletkezhetett, hordoz véletlenszerűséget, esetlegességet. Miért pont ekkor? Mért pont így? Mégis szükségszerű, karmikus, sorsszerű, hogy egyszer megjelenjék, mert a Tudás a Lét méhében lapul kezdettől mint lehetőség. A tudás: rátekintés a létre, visszatekintés (re-flektálás). És ez a visszatekintés, visszahajlás, visszacsatolás az a tény, mely a kezdetekbe bele-gondolva az Isten létét bizonyítja. Avagy úgy is fogalmazhatunk, hogy az ősi „isten” szó ekként értelmeződik ebben a világképben. „Az űr leszáll a földi gyalázatért / cserébe – mintegy ismeretért való / ereszkedés ez –, s lám, betölti / teljesen, így egyek ők: tükörkép.” A földi létezés, különösen az élet, még különösebben az ember azért lehet ténylegesen tükörképe a Lét Egészét átfogó Istennek, mert a rátekintő látnok-költő így látja. A képmás-lehetőséget szavával ő alkotja ténnyé. Ez képessége és dolga.
A szó minden tudás kezdete, kapuja, lehetőségének megnyitója. Ráadásul nem pusztán visszatükrözi a szóvilág-szövet révén a létezést, hanem mintegy mágikusan bele is tud avatkozni: teremteni, megtartani is képes. „Varázsütés: a szó, mely a mélybe ér / üveghegyen túl jár, jelez őstudást, / mennyből jövőt, kiirthatatlant, / hallgatagon nagy időkre várót.” A jó cél ez volna, de a létbe gyökereztetett szabadság okán a szó ugyanúgy a rossz eszközévé is válhat az ember kezében. Sőt, Babics rezignációra hajló világképében a tömegek éppenséggel nem találják, nem értik és nem élik az „őstudást”, mely örök, bár rejtekező, nehezen kibontható, s ha kibontják, nehezen érthető. Ezért a „nagy idők” nincsenek itt – talán sosem voltak és sosem lesznek –, a nagy időket mindig csak az elhaló szó, a szellem és a képzelet alkotja meg… ellensúlynak. Egyetlen ember is ellensúlyozhat szelleme révén tömegeket, s ha ez megtörténik „szétfoszlik és érvénytelenné / válik a Tér: lebegés lesz, álom.” Az Ok általi meghatározottság Szabadsággal töltődik. És e kettő együtt: isteni karakter.
A lebegés a szabadság állapota, a teremteni képesség állapota, egyben a fent állapota, a megvalósulás/megszületés előtti vagy a pusztulás/halál utáni állapot. A fénybe érkezés. „Tündérfajának másik időt teremt / érinthetetlent, mely kihunyó, miként / parázs szemerkélő esőben: / sebhely utókoron, sokáig.” Érinthetetlen és kihunyó, mégis valamiféle jelként megmaradó az az alternatív idő – jelen helyetti –, melyet a be-látó típusú ember megteremt művészként. Nem magának, nem maga által – hisz „más terve versem” –, hanem belelátva a lényegbe, a teremtés-teremtődés folyamatának isteni mozgató erejébe és terveibe. Az ember itt „tündérfaj”, s épp ezért, a költői-művészi lehetőség okán válik azzá, tekinthető annak. Ám az ellensúly, a művészi alkotás, a „Mű” ugyanúgy rejtélyes, rejtekezően-jelenlevő, mint a fény, mint a teremtő hatalom és terv. Ugyanúgy a mélybe kell szállni érte annak, aki célba veszi, miképpen az „Űr” is „mélybe szállt” tudásért a „gyalázatba”.
Az ember gonosszá válhat szabadsága révén. Istenellenessé is akár. „Minden lehetséges” számára, és csak számára. Történelme tanúsága szerint él is e mindennel. A Jó azonban nem érdeméért vagy bűnéért jár, a jó – szerelem és megbocsátás például – elér bárkit. „Gonosztevőkre vár szerelem, s csodás / kegy: megbocsátás arra, ki bűnös.” A logika megtörik, az abszurd intenzíven jelen van pozitív vagy negatív módon… és ez is annak jele, hogy az ember (a lét) szabadsága nem ismer mértéket, mértékét ő szabhatja. S ez maga az őrület lehetősége. A túlság, az abszurditások, a jó-rossz döntések és felelősségük vagy felelőtlenségük biológiai elviselhetetlensége. Amikor az agy felmondja a szolgálatot. „Az őrület, más semmi az emberé / a létezéssel megelégedő / lények között – nem tébolyodnak / meg, csak az állatiból kitörtek/istenit el nem érők.” A téboly tehát a köztes állapot, az úton levés, ha az: sehova tartás, ha a fény, ha az isteni terv betokozása, ha a belső lényeg legátlása, mely tömegek jussa, ám a Költő-szerep (látnok, filozófikus művész) lényege épp, hogy itt ellensúlyt teremtsen a maga látásaival, már akár hatóvá válik a tömegben ez valamiképpen, akár (látszólag) elsikkad.
Költő és Kora
Mielőtt e legfontosabb témakört összefoglalnánk kiemelve a lényegesnek ítélt fogalmakat, állításokat, értékeléseket, essék néhány szó Babics Imre költői-filozofikus-szakrális alkotói módszertanáról. A tudós az emberi lényeget statisztikai adatgyűjtések összegzésével közelíti. A filozófus a legfontosabbnak ítélt fogalmak meghatározásával és logikai rendszerbe szervezésével. A látnok-költő kiemel a jelenségvilágból egy-egy elemet, és azt mintegy a Kor jelképévé, mélyértelmű lényegkifejezőjévé avatja. Egy esetből általánosítani általában megengedhetetlen. A látnok-költői hozzáállás azonban a lényeg intuitív megragadásából él cseppben a tenger alapon. Ha képes erre, akkor zseniális, ha téved, akkor rombolóvá válik, ha tévedését felismeri, újra zsenivé… „Lélek, továbbszállsz: részletek által érsz / teljes világot – bűn, hiba, tévedés / mint grádicsok vezetnek Égbe, / s onnan a Pontra, hol újra látni.” Babics álláspontja meditatív-tűnődő, nemcselekvő, lényeglátó, ezen intenzív szellemi-költői ki- vagy inkább be-sugárzás reménye, hogy elérvén egyes lelkeket, az oda beszüremkedett árnyékokat, árnyakat „kiűzi”: „A szív felőli oldalon állni és / nem szólni, szempár fénysugarával éjt / kiűzni lelkekből – ki többet / tud, tegye. Hallgatagon leginkább.”
Nézzük, milyen meglátásokkal jellemzi korát a vátesz-költő!
A tömeg kiröhögi a váteszt, holott a tömegekért isteni „forrást” csak ő fakaszthat. „Fogyasztás láza” kiégeti az Ég felől érkező tudást, földi csodák egyikét. Tények utáni lét, a mellébeszélés élvezete – ez tobzódik Ma. Eszmék eszközeként használják az embert, miközben lenézik. „Önismeretre nem pazarolnak itt időt.” „Zsenik már nem szaporodnak, ám / őrültek és őrületek viszont hatványozottan.” Folytonos „emberalatti háttérzaj” zavar. Saját pusztulására tör az emberi faj, nem mintha látna újat, jobbat. Paradoxont rejt létezési stratégiája. (E meglátás vitatható, hiszen a mesterséges intelligencia vezérelte robotika vagy az ember-gép összevegyülése erősödő újdonság, melyet az emberi faj termel ki magából, s e gépies új lényforma akár új fajjá is válhat, s így az embert koronás királyból átmenetté degradálná...) Erősödik az eldobhatóság-érzet. Hulladékgyárak termelnek. A békés hitet tudósok, tudományosan rágalmazzák. „VALÓ s IGAZ: most távolodóban épp, / s a félreértés emberi sors fölött / uralkodik.” „A vastag arcbőr önfeladás fölött feszül.” „Apácaének megfizetett lotyók / tekintetéből rebben elő” – ez a fajta ellentmondás nagyon sok területen jellemzi a Kort, mivel a marketing, az eladhatóság igénye az ősi, nagyon szeretett értékeket állítja a fogyasztó tömeg elé, ám ez puszta kirakat, felszín, színészkedés, a mögöttes lelki tartalom sokszor épp az ellenkezője. ’Eladom magam apácaként, holott lotyó vagyok.’
És talán a legfontosabb szakasz e témában: „Felhalmozódott szellemi készletét / eszmék nevében elpazarolja, torz / értékre esküszik, továbbá / ölne is érte, a hulladékért.” Ez a szakasz kiváló és tömör összefoglalója a Kornak, melyben a Költő él. A történelem során az ember különböző technikákat sajátított el, melyekkel a tudást képes volt felhalmozni. Könyvtárak, iskolák, egyetemek, tudós műhelyek, számítógép. Az „eszmék” azonban elrontják a tudást, mert az eszme mindig leegyszerűsít, kiemel és megbélyegez. Azon értékek is, melyeket ősidők óta hagyományoznak az elitek és a termelők nemzedékről nemzedékre, mely értékek a „hosszú és jó élet” (bibliai elv) feltételei, eltorzíttatnak a különböző ideológiák révén. Az eszméket, értékeket a társadalmat vezető elitek alkotják. A Jelen Kor elitcsoportjait döntően a tőke és a profit lehetősége hajtja, ideológiáikat ezen hajtóerő révén alkotják. Az ő felelősségük a társadalom mai, romló állapota, melynek ellensúlya a látnok-költő. A tömeg persze vezetést igényel, de a tömegek önmaguktól egyszerűbb módokon – például népdalok, közmondások, humor stb. révén – az ősi tudást homályosan talán őriznék… Ám folytonos az elitek felől érkező manipuláció és zavarkeltés.
E paradoxonok, hamisságok, torzulások hálózzák a Kort – és manipulálják istenellenessé – keresztül-kasul, kibogozhatatlanul átszőve mindenét. Ezért a Kor megítéltetik. Nem a Költő által, de a költői látomás sugározta isteni megítélés révén. A fény révén, mely egyre világosabbá teszi az ellentmondást, a hamisságot, a félreértelmezéseket, az épülésnek álcázott romlást és rombolást. A Költő, ha nem Közvetítő, akkor csak „mórikálja” magát, akkor csak belesimul az általános romlásba. Ám az istenit közvetítő, óvó, figyelmeztető, romló folyamatokat, torzságokat láttató Költő alig érdekel valakit, az uralkodó elitek nem akarnak tőle tanulni, fel sem ismerik. „A közvetítő líra nem érdekelt / ’gondolkodókat’: mind ragyogott saját / eszméitől fennkölten és nem / tudta, mi van felül és alul mi.” A Kor végső önmagába zárulását az okozza, hogy nem tekint az ítéletre, melyet ha értene, érezne, akkor magába szállhatna, és világát a felismert ősi tudásra alapozhatná. Az ősi tudásra, melynek igénye, hogy az emberi faj megértse a Kozmosz logikáját, a Teremtő folyamatot, az Élet lényegét, fejlődését – és saját lelkét, társadalmát ebbe a létmegértettségbe helyezze bele. Szabadságát ne fantáziadús, egyben fantazmagórikus egyénieskedésekre pazarolja, hanem az isteni, a kozmikus, az életfejlesztő Lényeg felismerésére és ebből következő szabad, mégis illeszkedő alkotásokra fordítsa.
Babics Imre: Dérkristályok Növekvő Sóhajából. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2022.