​​​​​​​Igazi nevek, helyettesítő nevek, névtabu

Minden jakutnak két neve van, és sohasem szólítják őket az igazi nevükön…[1]

A mágikus korszakban a nevek tudása számított a legfontosabb tudásnak. Vélekedésük szerint a név kimondása odaidézi tulajdonosát. Ha valakinek megtudták a nevét, szólíthatták, parancsolhattak neki. A titokban tartott igazi nevet a nem szolgarendűek a lényüket övező határként védték. James G. Frazer úgy fogalmazott, hogy „a primitív ember lénye fontos részének tartja a nevét, és ennek megfelelően törődik vele”. [2] A nevek tudása éppúgy alakította a csoport tagozódását, mint az anyagi vagy szellemi javak birtoklása. Fegyverrel, csellel, találós kérdéssel próbálták kitudni a másik igazi nevét, és eltitkolni a magukét. Arany László Nagyszalonta környékén, Kriza János Háromszéken jegyezte le a rest fonóleányról szóló mesét. Feleségül kérte a királyfi, mert azt hitte, hogy még szorgalmas is. Ám nagy bajba került, mert nem tudott fonni. Ekkor elébe lépett egy hosszú szakállú, „kisded emberke”, és azt ígérte neki, hogy megfonja helyette a temérdek kendert, de a munka végeztével magával viszi, hacsak addig ki nem találja a nevét. A szép királyleány mindkét változatban kitudta és kimondta természetfölötti segítője nevét – Pancimanci, illetve Tánci Vargaluska –, aki azon nyomban eltűnt.[3] Mivel egymásba fonódott a megszólítás és felszólítás, eggyé vált a vocativus és imperativus, a névhez varázserő kapcsolódott. Kései tanúsága ennek a magyar nyelvben is meglévő szólít / hív – megnevez kettős. Bertha Franciska a személynevek szólító és említő jelentéstani szerepéről szólva írta: „Ha ‘hív’ jelentésű igét alkalmaz a beszélő, ez arra utal, hogy a megnevezés célja az, hogy a megnevezett menjen oda a hívóhoz, aki nyilván akar tőle valamit. Ha azonban a ‘mond’ jelentésűt használják, ez másfajta helyzetet tételez föl: a kapcsolat nem a megnevező és a megnevezett között jön létre, hanem a megnevezettől voltaképpen függetlenül a megnevezők egymás között használják a nevet arra a célra, hogy emlegessék a név viselőjét.”[4]       

A mágikus korszakban a nevet lényük részének tartották, ezért – valamilyen nehezen meghatározható értelemben – azonosították egymással a nevet és viselőjét. Mai megfogalmazásban: egybeesett a név és denotátuma. Ha két embernek azonos volt a neve, az egyezést nem tekintették puszta véletlennek. Jean-André Cuoq algonkin szótárának tanúsága szerint az azonos nevű emberekre azt mondták: nind owiiawina, azaz Ő egy másik én.[5] Ma senki nem mond ilyet. Ha két embert ugyanúgy hívnak, kedélyesen druszának nevezik egymást, a nyelvészek pedig polidenotátumról beszélnek, ha azt tárgyalják, hogy sok embert hívnak Jánosnak. A jelelmélet hagyományos fogalmai kicsorbulnak, ha a mágikus korszak névtani jelenségeire alkalmazzák őket. A nevet és tulajdonosát ikonikus kapcsolat fűzte egybe, azaz valamilyen módon hasonlítottak egymásra. Ha két név hangalakja azonos (homofónia) volt, akkor a két ember tulajdonságait is azonosnak vagy roppant hasonlónak tekintették. Edward William Nelson a XIX. század végén Askinukban, a Vancouver-fok közelében egy különös eszkimó halotti lakomáról számolt be: „A szertartás során a halott férfiak névrokonai életkorra való tekintet nélkül párt alkotnak elhunyt feleségeik névrokonaival, és miközben a férfiak vagy legények tűzifát visznek ideiglenes társuknak, az utóbbiak ételt készítenek nekik, ezzel jelképezve a halottak egykori egyesülését.”[6] A szószemantikai elemzésekből ismert homonímia–szinonímia megkülönböztetés – azonos hangalak, különböző jelentés, illetve különböző hangalak, azonos jelentés – alkalmazhatatlan ezekre az esetekre. (A „hús-vér szinonimák” képzavar sem visz közelebb a megoldáshoz.) Knud Rasmussen az Északi-sarkvidék eszkimóinak körében jegyezte fel, hogy: „Az az ember, akit egy elhunytról neveztek el, örökölte nevének tulajdonságait; és azt mondták, hogy a halottnak nincs addig nyugalma, és a lelke nem mehet át az elhunytak földjére, amíg a nevét újra meg nem kapta.”[7] A kognitív tudomány fogalomkészletét használva a mágikus nevek tartályok, amelyek az azonos nevű ősöket is tartalmazzák. A névsokszorozás vagy névfoglalás mind a mai napig ismert jelenség, az elsőszülött fiúnak gyakran adják apja, nagyapja, dédapja nevét. Egykor úgy tartották, hogy az ősök nevével lelkük is beköltözik az újszülöttbe, a név ereje egyesíti az elődöket az utódokkal. Egy hesseni parasztportán 1552-től 1977-ig minden fiút Johannesnek kereszteltek el, így eshetett meg, hogy a gazda több mint négyszáz esztendőn át a Johannes Hoos nevet viselte. [8]          

Az amerikai antropológia egyik megalapítója, Daniel G. Brinton írta ezzel kapcsolatban: „Az eszkimók azt mondják, hogy egy férfi három részből áll, a testéből, a lelkéből és a nevéből, s ezek közül egyedül az utoljára említett nyerheti el a halhatatlanságot.” [9] Mivel a név is az ember tulajdona, éppúgy, mint a teste, hangja, szaga, lelke, lábnyoma vagy árnyéka, gonosz célú használata akár az életét is kiolthatja. Nevét azért titkolja, nehogy utasítás címzettje legyen, s így szolgasorsra jusson. Ludwig Wittgenstein egy ízben megjegyezte, hogy „Ha a nevén szólítják, az állat jön. Akárcsak az emberek.”[10] A parancsnyelv a hív/szólít vs hallgat (valamilyen névre) antonímián, mégpedig kölcsönhatáson alapuló konverzíván nyugszik: Ez a kutya Bodri névre hallgat. Bodri neve nem „nála van”, ha a gazdája hívja, kénytelen szót fogadni. A kutya szó öt betűből áll mondatban a kutya szót említjük, míg A kutya harap mondatban használjuk. a jó kutya azonban mindkét mondat hallatán odamegy a gazdájához, vagy legalábbis felkapja a fejét. A parancs nyelvében összefonódik Bertrand Russell nevezetes különbségtétele, az említés és a használat, nem választható szét a tárgy- és metanyelv. A szó varázsereje éppen abban rejlik, hogy a név kiejtése nem lehet más, mint hívás. [11] A mesék ismétlődő fordulata, hogy a véletlenségből hangoztatott név odaidézi a szolgaszellemet vagy állatsegítőt. A vogul hősénekben a világügyelő férfi hívta nénjét: „Azon pillanatban ime valami hirtelen dörgés [hallik]. Oda tekint, hát három szárnyas ló hátán ama nénje asszony jön. »Mi lelt …, öcsém?! Mért idéztél engem ily rögtönösen; éppen theát iván ültem [s a rögtönös idézéstől] a theacsészék izré-porrá törtek össze: micsoda szükségbe, ínségbe estél?«”[12]

A rontó szellemek ólálkodása miatt a gyámoltalan újszülöttet fenyegette a legnagyobb veszély. „Megszületésekor lármával, kolompzörgetéssel, dobszóval el lehet a lappangó rémeket riasztani, de huzamosabban ez nem alkalmazható ellenszer. Az állandó név helyes megválasztása az egyetlen orvosság” [13] – állapította meg a névmágiáról szóló tanulmányában Solymossy Sándor. Az ómagyar kori névadást típusokba rendező Pais Dezső a kezdetleges nevek tizedik csoportjában tárgyalta az óvóneveket, melyeknek a szülők azt a szerepet szánták, hogy elhárítsák az ártó szellemeket. Lekicsinylő jelentésű (maledicens) nevet adtak az újszülöttnek, hogy ne keltsék fel irigységüket: Semet ‘szemét’ (1095). Az óvónevek másik fajtája a megnevezett létezését is tagadta: Numuolou ‘nem-való’; Numwog, Nemuogv; Numuogi, Nemvog ‘nem-vagy’ (1174/1211). A Mauog, Mawog, Mawag (1138/1329) jelentése pedig feltehetően ‘ma-van’, vagyis a holnapot már nem éri meg. Az óvónevek harmadik csoportjába azokat a neveket sorolta, amelyek eleve holtnak nyilvánítják a csecsemőt, jelezve a gonosz szellemnek, hogy nincs itt semmi keresnivalója: Nemel ‘nem él’ (1211); Halaldi, Halalod ‘halál’, -di és -d képzővel (1152).[14]

A születéskor kapott név kitudódását végzetesnek tartották. A magyar vidéken általános szokás volt, hogy a keresztelésig nem árulták el a gyerek nevét.  [15] Az újszülött látogatásakor Szentes környékén úgy védekeztek a szemverés (igézet) ellen, hogy azt mondták: „Csúnya vagy, ronda vagy, meg ne verjelek szemmel.” Szakolyban (Szabolcs m.) megköpködték az újszülöttet, és így hárították a rontást: „Seggibe a szemed, meg a két első fogad.” A Pest megyei Uszódon kiírták az ajtóra a lázas beteg gyerek nevét: „Nincs itthon Misák Teruska”.[16] A beteg gyereknek a világ számos táján adtak új nevet, hogy így tévesszék meg a rontó szellemet. Bukovinában a nagybeteg kisgyereket „elvették a nevéről”, másik nevet kapott, hogy „a régi névvel együtt a betegség is elmaradjon tőle”.[17] Moldvában még a XX. században is élt ez a szokás. A magyar régiségben számtalan olyan név ismeretes, amely csúfnévként is megállná a helyét, de nem lehet tudni, hogy újszülöttként kapta-e szüleitől, vagy felnőttként a galád uraságtól. Pais Dezső tanulmányában a testi tulajdonságról vett férfinevek között szerepel a Hitvand ‘hitvány’, -d képzővel (1171, 1211), a gúnynevek között a Chuna, Chvna ‘csúnya’ (1237/1244) és a Zennes, Zennyes ‘szennyes’ (1211, 1372).[18] Wilhelm Radloff, a szibériai népek és nyelvemlékek kutatója az altaji tatárok születési népszokásait is leírta. A vajúdás kezdetekor a férfiak a jurtán kívül csaptak gonoszűző lármát. Az újszülöttnek a családfő adott nevet, többnyire arról a személyről, aki először lépett a sátorba, vagy arról a tárgyról, amelynek először ejtették ki a nevét (‘balta’, ‘puska’ stb.). Azért hagyatkoztak a véletlenre, hogy a rontó szellemet félrevezessék. Ha az előző gyerekek a születésük után nem sokkal meghaltak, taszító (‘kutya segge’, ‘piszok’ jelentésű) nevet adtak a csecsemőnek.[19] Gombocz Zoltán, aki Radloff leírására először hívta fel a figyelmet, a karakirgizek hasonló szokásával vont párhuzamot: „A szülés után valami tárgyat vagy szót, amit az anya mond ki vagy nevez meg, választanak névnek.”[20]

Az archaikus gondolkodásban a (tulajdon)névnek úgy kellett betöltenie azonosító szerepét, hogy a rontó szellemet egyúttal távol tartsa attól, akit az azonosítás érdekében megnevezett. Ehhez legalább két névre volt szükség: egy titkolt, igazi névre és egy közszájon forgó óvónévre. A születés után kapott semmitmondó vagy taszító tejnevek, köldöknevek kevésbé voltak alkalmasak rontásra, mert nem fonódtak össze a megnevezett lényével, és a beszédbe szőve sem hívták fel magukra a figyelmet. Ha a gyerek nagybeteg lett, a máramarosi Desze faluban még a XIX. század végén is úgy tettek, mintha eladták volna. A keresztségben kapott neve helyett állatnevet adtak neki, és egész életében azon szólították. [21] A felserdült ifjak beavatási szertartáson estek át. Mivel a betegségdémonoktól már kevésbé kellett tartaniuk, új, végleges nevet kaptak, óvónév helyett sorsirányító nevet, valamelyik emlékezetes cselekedetükről, szembetűnő testi tulajdonságukról nevezték el őket, vagy hősi hangzású nevet adtak nekik. A tulajdonnév és a köznév elhatárolásával bíbelődő tudósok nemegyszer beérték annak megállapításával, hogy az előbbinek nincs jelentése, csak denotációja van. A híres dán nyelvész, Otto Jespersen szerint azonban széles mezsgye húzódik köztük, egymásba mosódó, különös átmenetekkel.[22] Az igazi nevek – a rejtett nevek és a tabunevek – a tulajdonnevekhez, a helyettesítő nevek – az óvónevek és a leplező, elkerülő nevek – a köznevekhez állnak közelebb.

A saját név eltitkolása és a nagy hatalmú, veszedelmes lények (istenek, totemállatok, ártó szellemek, halottak stb.) nevének kiejtési tilalma közös tőről fakad. A névtabu egy név kimondatlanságában ölt testet. A megnevezés szüksége miatt azonban a tilalmas név helyett egy másikat vagy másokat mondtak ki. Mivel a „sorsintéző hatalommá, felsőbb lénnyé, szellemmé, őssé, totemmé magasztosult” állat [23] nevét nem ejthették ki, sokszor éltek körülírással, használtak leplező neveket. A vogulok csak így merték emlegetni a farkast és a szarvast. A tiltott nevet lassú feledésre ítélték. Az eredeti elnevezések a magyarból is kikoptak: farkas ‘farokkal rendelkező, farkas állat’, illetve szarvas ‘szarvval rendelkező, szarvas állat’. A nemzetségek és törzsek a névfelejtés közösségei, mindannyian hallgatnak arról, ami összeköti őket. A hallgatás ez esetben sajátos társadalomszervező erő, a közös leszármazás, a testvériség tudatát közvetíti. Az istenek nevének kiejtése is veszedelmes volt, meg is ölhette azt, aki a szájára vette őket; a név pusztító ereje az isteni hierarchiában betöltött helynek felelt meg. Theodor Hoffner egyenes arányosságot állapított meg az istenség hatalma és neve ereje között: „Minél nagyobb és hatalmasabb volt az isten, annál erősebbnek és hatásosabbnak kellett lennie igazi nevének is.”[24] Zlinszky Aladár a névmágia legfurcsább esetének azt tartotta, amikor „félelemből ellenkező értelmű nevet adnak az illető istennek vagy szellemnek: jóságát, kegyességét hangoztatják, hogy ezáltal elvegyék a megszólítás élét, s mintegy eleve kiengeszteljék”. [25] A híres példát is idézte az Eumeniszekből, az Oreszteia-trilógia (Kr. e. 458) befejező darabjának végéről, ahol Aiszkhülosz az Eumeniszek ‘jóakarók’ hízelgőnévre cserélte a bosszúállás kérlelhetetlen istennői, az Erünniszök nevét. A magyar népi betegségelnevezések sorában ilyen a szentantaltüze ‘orbánc’. Egy gyimesközéploki ráolvasásban Jézus „Megtalálta a hetvenhétféle szökdöső, futkosó, rusnya fekete Szentantaltüzit,” és olyan helyre küldte, ahol „a Jóisten igéje sohasem tartatik”.[26]

A kevésbé tagolt társadalmakban a királyok, törzsfők és papok neve is tabu alatt állt, de a címüket nem titkolták. Súlyos büntetésre számíthatott, aki kimondta születési nevüket, ezért a szókincs hasonló hangzású szavait is lecserélték. Az etiópiai Gera Királyságban azt büntették halállal, aki az élő király nevét ejtette ki, Madagaszkáron – miután a halott uralkodónak új nevet adtak – annak oltották ki az életét, aki a király régi nevét mondta ki. [27] A mágikus gondolkodás alapvetően prezentista,[28] nincs ampliatív kontextusa, azaz voltaképpen nem tehetők állítások halott vagy születendő emberekről.[29] Az archaikus ember lényének része volt a neve, ha meghalt, a neve is velehalt. Ha az itt maradottak nagy elővigyázatlanságukban mégis kiejtették a nevét, visszaidézték kísérteni az élők közé. Elképzelésük szerint a név önmagában kezeskedik a létezésért, akinek-aminek van neve, az szükségképpen létezik is. Ahány név, megannyi létező. Az ismeretlen neveket különösen félelmetesnek tartották, mert kimondásukkal szörnyűséges, idegen lények ronthattak rájuk. A halott nevének kiejtési tilalmát csaknem mindenütt feljegyezték. A magyarországi vándorcigányok még az 1950-es években is tabunak tekintették a halott nevét, és pipát, cigarettát, aprópénzt tettek a sírjába. A halotti tor és a koporsóba helyezett tárgyak egyaránt arra szolgáltak, hogy ellássák mindennel a nagy útra, nehogy visszajárjon háborítani az élőket. A név kimondásának tilalma, ha nem örökre szólt, meghatározott ideig tartott, addig, amíg a halott az élők társadalmából új hazájába nem ért. A gyász hosszát az út megtételéhez szükséges idő szabta meg. Tagányi Károly írta, hogy „a temetés után tartott emléktorok napjai … a léleknek a másvilágban való utazásával és ennek különböző állomásaival függnek össze”,[30] és csodálkozva állapította meg, hogy ezek az időközök mennyire egybevágnak az egyes népeknél.

Végül álljon itt egy érdekes példa arra, hogy a név hiánya megnevezésül is szolgálhat. Az ujjak magyar nevét először az 1405 körül keletkezett Schlägli magyar szójegyzék tartalmazza: hüvelyk-, mutató-, középső, gyűrűs-, kisujj.[31] Az 1577 körül készült Kolozsvári glosszákban a negyedik ujj neve nevetlen ujj.[32] Népi elnevezése is ez volt.[33] Nem alakjánál vagy méreténél fogva tűnt ki társai közül, mint a hüvelykujj vagy a kisujj, nem is rendeltetésénél fogva, mint a mutatóujj, nem is helyzeténél fogva, mint a középső ujj, hanem azzal, hogy nincsen neve.[34] Önállóan nem is igen használjuk semmire, csak a többivel közösen: marokra fogva, ökölbe szorítva, valakinek a tenyerébe csapva. A negyedik ujjat éppen hiányzó megnevezése képesítette arra, hogy a szómágián alapuló ráolvasások kísérőcselekményeiben meghatározó szerepet töltsön be a Kárpát-medence középső és keleti felében. Az igézet (szemverés), a szem, torok és gyomor betegségeinek gyógyításában, a kelések, kiütések, szemölcsök elmulasztásában hívták segítségül. A gyógyító többnyire jobb keze nevetlen ujjával kerítette, keresztezte, dörgölte a fájós testrészt, elmulasztandó kiütést, egyszer-egyszer a kettőt egyszerre fogva munkára.[35] A negyedik ujjra egykor nem azért esett a választás, mert kényelmesebb vele bánni, hanem azért, mert nincsen neve. Sajátos észjárás szerint névtelenségét használták megnevezésére, mert a gonosz szellem vagy maga a Sátán így nem találhatta meg, nem akadályozhatta gyógyító munkájában. A szerelmi varázslásban is hathatósan közreműködött. Matolcson (Szabolcs m.) úgy tartották, hogy a leány megnyeri a legényt, ha olyan pogácsával éteti, amelybe bal keze nevetlen ujjának kereszt alakban bevágott hegyéből kilenc csepp vérét csepegtette.[36]

Jegyzetek

[1]Martin Sauer (ed.): An Account of a Geographical and Astronomical Expedition to the Northern Parts of Russia (1785–1794). T. Cadell, jun. and W. Davies, London, 1802. (X) 125. – Az eredeti: Every Yakut bears two names, and is never called by the right

[2] James G. Frazer: Az Aranyág (1890). Századvég Kiadó, Budapest, 1993. (XXII) 145. – Az eredeti: Primitive man regards his name as a vital portion of himself and guards it accordingly.

[3] Arany László (összegyűjt.): Eredeti népmesék. Heckenast G., Pest, 1862. 277–284, illetve Kriza János (szerk.): Vadrózsák. I. Stein János Erd. Muz. egyleti könyvárus, Kolozsvár, 1863. (V. IV). 411–414. – Az idézet: 413. – A mese besorolása az Aarne–Thompson-féle osztályozás szerint: The Types of The Folktale (1910). Indiana University. Helsinki, 1961. 500. és 501. II., III. (FFC 184) 168–169.

[4] Bertha Franciska: „Hogy hívnak?” Névtani Értesítő 15. 1993. 61. – A szerző példákkal szemléltette, hogy számos nyelvben megtalálható ez a párhuzamosság.

[5] J. A. Cuoq: Lexique de la langue algonquine. J. Chapleau & Fils, Montréal 1886. 113. – Az eredeti: Nind owiiawina, c’est mon homonyme; c’est un autre moi-même.

[6] Edward William Nelson: The Eskimo about Bering Strait. Eighteenth Annual Report of the Bureau of American Ethnology, 1896–1897. 1902. 379. – Az eredeti: During the continuance of the festival the namesakes of dead men are paired with namesakes of their deceased wives without regard to age, and during this period the men or the boys bring their temporary partners firewood, and the latter prepare food for them, thus symbolizing the former union of the dead.

[7] Knud Rasmussen: The People of the Polar North. Kegan Paul, Trench, Trübner & Co. Ltd., London, 1908. (II) 116. – Az eredeti: The man who was named after one deceased, inherited the qualities of his name; and it was said that the dead man had no peace, and that his soul could not pass to the land of the departed, before his name had been given again.

[8] Vö. Arthur E. Imhof: Elveszített világok (1983). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991. (4) 152.

[9] Daniel G. Brinton: Religions of Primitive Peoples (1897). American Lectures on the History of Religions. Second Series: 1896–1897. G. P. Putnam’s Sons. New York–London, 1899. (III.) 94. – Az eredeti: The Eskimos say that a man consists of three parts, his body, his soul, and his name, and of these the last mentioned alone achieves immortality.

[10] Ludwig Wittgenstein: Észrevételek (1914–1951). Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1995. 99. – Az eredeti: Tiere kommen auf den Zuruf ihres Namens. Ganz wie Menschen.

[11] Vö. Solymossy Sándor: Babonás hiedelmek és eljárások. In: A magyarság néprajza. IV.: A magyarság szellemi néprajza. II.: Zene, tánc, szokások, hitvilág, játék. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, é. n. [1937] 374.

[12] Munkácsi Bernát: Vogul népköltési gyűjtemény. I. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1902. 15.

[13] Solymossy Sándor: Névmágia (1927). In: A „vasorrú bába” és mitikus rokonai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991. 26.

[14] Vö. Pais Dezső: Régi személyneveink jelentéstana. Magyar Nyelv, XVIII. évf. 1922. 4–6. sz. 95–96.

[15] Vö. Lőrincze Lajos: A tolna-baranyai (volt bukovinai) székelyek névadási szokásaihoz. Ethnographia / Népélet, LIX. évf. 1948. 37–38.

[16] Pócs Éva (összeáll.): Szem meglátott, szív megvert. Magyar ráolvasások. Helikon Kiadó, Budapest, 1986. 44–45. és 118.

[17] Szendrey Zsigmond–Szendrey Ákos: Magyar néphit- és népszokáslexikon (1940-es évek). Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2024. 416.

[18] Vö. Pais i. m. 94.

[19] Lásd Dr. Wilhelm Radloff: Aus Sibirien (1884). T. O. Weigel Nachfolger, Leipzig, 1893. (IV. 1) 315–316.

[20] Gombocz Zoltán: Árpád-kori török személyneveink. III. Magyar Nyelv, X. évf. 1914. 8. sz. 338.

[21] Sróth Péter (közlése Desze faluból): Mármarosi oláh babonák. Ethnographia, II. évf. 1891. 9. sz. (5) 363.

[22] Lásd Otto Jespersen: The Philosophy of Grammar (1924). Allen and Unwin Ltd., London, 1935. (IV) 64–71.

[23] Vö. Pais i. m. 1922. 1–3. sz. 31.

[24] Dr. Theodor Hoffner: Griechisch-Ägyptischer Offenbarungszauber. H. Haessel Verlag, Leipzig, 1921. (701. §) 179. – Az eredeti: Je höher und mächtiger der Gott war, desto Kräftiger und: wirksamer musste auch sein wahrer Name sein. – A szövegre Ernst Cassirer hívta fel a figyelmet: Nyelv és mítosz (1925). Helikon, XXXVIII. évf. 1992. 3–4. sz. 440. 21. j.

[25] Zlinszky Aladár: Névvarázs. Magyar Nyelv, XXIII. 1927. 3–6. sz. 108.

[26] Pócs i. m. 164–165.

[27] Vö. Frazer i. m. (XXII. 4. §) 148. és 150.

[28] Tőzsér János: Metafizika. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009. (2.3.1) 104.

[29] Vö. Klima Gyula: Szent Tamás metafizikája és az analitikus filozófia, avagy lehetséges-e analitikus metafizika? (Bevezetés) In: Aquinói Szent Tamás: A létezőről és a lényegről. Helikon Kiadó, Budapest, 1990. (1) 13. és 44. 21. j.

[30] Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről. III. Ethnographia, XXIX. évf. 1918. 1–4. sz. 31.

[31] Lásd A schlägli magyar szójegyzék a XV. század első negyedéből (1405 k.). Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1894. (399–403) 23–24.

[32] Lásd Kolozsvári glosszák (1577 k.). Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., Budapest, 1907. 35.

[33] Vö. Beke Ödön: Ujjak nevei. Magyar Nyelvőr, LXII. évf. 1933. 31.

[34] Vö. Asbóth Oszkár: A nevetlen ujj. Nyelvtudomány, II. évf. 1908. 1. sz. 39–40.

[35] Pócs Éva csaknem 20 esetet gyűjtött egybe a magyar ráolvasásokat bemutató kötetébe: Szem meglátott, szív megvert (1986).

[36]  Vö. Luby Margit: Bábalelte babona (1936). Helikon Kiadó, Budapest, 1983. 27.