Az osztályterem álmosító zsongásában Julcsi az ablak felé fordította a fejét, a tavaszi napsugarak színt varázsoltak sápadt arcára. Egy pillanatra lecsukta sűrű szempilláit, a copfjából kibújó rakoncátlan fürtjeit gyakorlott mozdulattal a füle mögé rejtette, közben észre sem vette, hogy a hátsó padból valaki figyeli. Az óra végét jelző csengő megbontott minden fegyelmet, a gyerekek sivítva tódultak a szabadba. Julcsi érezte, hogy megtaszítják, amitől a kopott lépcsőfokon egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Megtántorodott, s hátra nézve Gusztit pillantotta meg, akinek magasra nyúlt alakja fölé tornyosult. Julcsi általában nem szokta mérlegelni a tettei következményeit, a sérelmeket azon nyomban megtorolja, ezúttal is a másodperc tört része alatt döntött, s már meg is lökte a fiú térdhajlatát, aki egyensúlyát vesztve, két lépcsőfokot átlépve elhasalt a kitaposott, sáros földön. Mire felpattant, és összekapkodta a holmiját, már senki sem volt körülötte. A többiek úgy tettek, mintha mit sem láttak volna. Féltek Gusztitól, igyekeztek elkerülni, csak néhány alattomos kis lélek kereste a kegyeit. Elvégre Veress Gusztáv, azaz Guszti, a tanácstitkár fia, s a gyerekek is tapasztalták, hogy valahányszor otthon szóba kerül ez a ki tudja, honnan idecsöppent család, mindannyiszor feszültség és félelem vibrál a levegőben. Nem tudhatta senki, hogy a fiú akkoriban elsősorban az apjára haragudott. Miért kellett otthagyniuk a várost, az iskolát, a barátait, és ebbe a sártengerbe költözni, ahol a lányok is vadak, nemcsak a körülmények?

– Kulákkisasszony! – sziszegte Guszti, mikor körbekémlelt, és szemében szikrákat szórt az indulat. Addigra Julcsi is elhagyta a tett színhelyét, és a kapun kívül már nem halotta a förtelmesen gyűlölt kifejezést. Ha hallotta volna, bizonyára a fiúnak nemcsak a ruhája sározódik be, de még az arca is össze lett volna karmolva.

*

Veressné Anna is helyi nevezetességgé vált a faluban. Mivel misére nem járt a család, főleg a piacon került a lakosok látókörébe. A piaci kofák árgus szemekkel kísérték minden lépését: nejlonkendővel köti le feketére festett bubifrizuráját, barna tediber bunda védi molett alakját a hideg ellen, körömcipőben tocsog a sárban, a magas sarok minden lépésnél besüpped a felázott talajba.

– Az elvtársnő megint felcsapkodta a selyemharisnyáját a csámpás lábaival! – súgja az egyik asszonyság a mellette állónak.

– Azért, mert a gumicsizma nem illik a tediber bundához! – súgja vissza kárörvendően a másik.

Persze, amikor Anna asszony megáll a gúnyolódók pultjánál, nyájasan ajánlják neki portékájukat, hiszen jó vásárlónak ígérkezik, amire a megrakott kosarat cipelő kocsisa a bizonyíték.

Néha Veress elvtárs is feltűnik a piacon, bár nem vásárolni szokott, hanem ily módon is ellenőrzi újdonsült alattvalóit, akiknek úgyis csak azon jár az eszük, hogyan játsszák ki a népi demokrácia törvényeit. Nyúlszőr kalapja alól, mélyen ülő apró szemeivel bizalmatlanul fürkészi az embereket, figyeli, mit és mennyiért adnak el. Lódenkabátját derekán övvel leszorítva, pantallóban, félcipőben kerülgeti a tócsákat. Látszik rajta, hogy nem volt mindig ilyen jó dolga, de nyilván megérdemli a jó sorát, elvégre hűségesen támogatta mindig a pártot, akkor is, amikor emiatt még félteni kellett az állását a szerszámkészítő üzemben. A ’47-es választásokon aztán kivált nagy érdemeket szerzett: számtalan körzetben adta le a szavazatát.

– Az nehéz nap volt! – idézi föl olykor magában, magának. – Harmincnégy szavazatot tudtam leadni a kék cédulákkal. Voltunk vagy húszan a teherautón. Itt, Vesszősön is megfordultunk, mert ezek a falusi népek nem voksoltak volna az MKP-ra semmi pénzért! Mennyit küzdöttem a pártért, de mindez mégsem volt elég ahhoz, hogy a pártközpontban kapjak jól fizető állást! Bezzeg a nagyvárosokban…! Villákból, gazdagon berendezett nagy házakból válogathatnak az elvtársaink! Itt meg a kétszáz holdas kulák is olyan szegényes tanyán lakik, amilyenbe az asszony be sem költözne, a fiam meg főleg…! Még a városi szuterén albérletünk is különb volt! – hőbörgött morcosan, és belerúgott egy elgurult krumpliba.

*

Julcsi vegyes érzelmekkel indult hazafelé, miután megvárta a testvéreit. A túl jól sikerült bosszú körül forogtak a gondolatai. A három gyerek egymást túlkiabálva rótta a hazafelé vezető utat az ősszel bevetett földek mellett, ahol szépen sarjadt a vetés.

– Lehet, hogy sikerült egy új ellenséget szereznem? – gondolta Julcsi, megbánván hirtelen indulatát. A társai már tapasztalhatták, hogy nem érdemes vele kikezdeni, főleg, ha a kisebb testvéreit kellett védelmezni! Második osztályos lehetett, amikor arra eszmélt, hogy az elsőbe járó Ferkó öccsét a tanító néni éppen a padra hajoltatja, és pálcával a fenekére készül sújtani. A kis Julcsi ösztönösen ugrott fel, és kapta el a tanító néni kezét.

– Engem tessék megütni! – sikoltotta, miközben megcsókolta a pálcát tartó kezet. A tanítónő megdöbbenésében elhalasztotta a fenyítést a következő rosszalkodásig. Később mondta is a kislány anyjának:

– Ha Julcsi jelen van, nem lehet Ferkót fegyelmezni!

Julcsi akkor még nem is sejtette, hogy a későbbiekben milyen gyakran fog elébe sodorni az élet hasonló próbatételeket. Élete első hat évében édesanya köténye mellett biztonságban érezte magát. Mindenki babusgatta, becézgette, ami persze inkább a bírói hivatalt viselő és sokaknak munkát adó, nagygazda papának szólt. Ragyogó, boldog kislányként tette meg első útját a távoli iskoláig, és várakozással telve ült be az első padba. De a szép jövő váratott magára. Akkoriban gyakran szólalt meg a bombázást jelző sziréna, és lóhalálában kellett elhagyni az osztálytermet. Az elsősöket ablakokon adogatták ki, és az út menti mély árok oldalához lapulva, félelemtől remegve várták, hogy elhalkuljon a repülők búgása. Később Julcsi nem értette, miért kell elbújni, ha kóborló orosz katonák közelítenek a tanyához, s miért kell csöndben rettegni a földbe vájt veremben, míg el nem vonulnak.

A tanyájuk fehér fala már messziről világított a napsütésben, s közeledvén, látták, hogy asszonyok sürgölődnek az udvaron, nevetésük messzire szállt. Hosszúnyelű meszelővel meszelik hófehérre az amúgy is hibátlan falat, az alját fekete csíkkal szegélyezik. Ez a művelet minden évben megismétlődött, mert ha a locsolkodó legényeket nem kívül-belül ragyogó ház fogadja, a falu szájára veszi a gazdasszonyt. Julcsi elmerengett, vajon most is bandában jönnek majd a fiúk locsolkodni? Tavaly több mint húsz locsolkodója volt, alig győzte a frissen nyílt jácintokat, nárciszokat tűzdelni a kabáthajtókákra.

– Á, Guszti biztos nem jön el, mert nem ismeri ezt a szokást, de jobban is teszi, mert ráuszítom a Bodrit! – motyogta maga elé indulatosan.

– Édesanya, Édesanya! – kiabált aztán fennhangon. – Szerdán szülői értekezlet lesz! – hirtelen rossz előérzet szállta meg. Hú, anya meg fogja tudni a Guszti ügyet! Jobb lenne, ha el sem menne! Bánta már a hirtelenségét, holott nem is sejtette még, hogy az a gyerekcsíny lesz a legkisebb rossz, ami történhet azon a szülői értekezleten!

Berohant a házba, a kemencepadkára hajította a tarisznyáját, aztán robogott a konyhába érdeklődni valami harapnivaló felől. Később kiment az udvarra, nekitámaszkodott a ház falának, és hosszan kémlelte a látóhatárt. A tájban emberek mozogtak: lóval, ökörrel szántottak, vetettek. Ameddig a szem ellátott, az ő földjeik terültek el, apja most is ott szorgoskodott, a vetést készítette elő. A takaros tanyát körbevették a gazdasági épületek, amelyek szinte különbek voltak a lakóháznál, főleg az istálló, ahol a lovak és tehenek laktak nagy egyetértésben. Mindegyiknek külön karámmal elválasztott lakrésze volt, közös jászollal. A disznók és a birkák alacsonyabb ólakban éltek, nem beszélve a tyúkokról, akik még kisebb lakásokban háltak. Nap mint nap ezer vágyakozó, türelmetlen szempár meredt a gazdára, aki komótosan végezte a feladatát, és mit sem törődött az éktelen rikácsolással. Minden állat a maga nyelvén kiáltozta:

– Éhes vagyok!

– Én még éhesebb vagyok!

*

–  Ha sikerül a termés, építünk egy új házat – mondta egyszer, még a háború alatt, vacsora közben a családfő.

– Legalább négy szoba legyen benne és terasz… És ugye fürdőszoba is lesz? – sóvárgott a fiatalasszony.

– Ühüm! – hümmögött apa, de közben gyors fejszámolást végzett: vajon hány hold termését vinné el egy új ház, és hány hold földet lehetne abból a pénzből vásárolni? De nem rontotta el a felesége álmodozását. A hattagú család kétszobás tanyában lakott. A melléképületben Marika néni élt, aki főzött, mosott, segített anyának a gyerekek nevelésében. Velük lakott még Józsi bácsi, a mindenes. Akadt munka bőven, birkából legalább százötvenet tartottak, emellett öt-hat marha, kilenc-tíz ló legelt a pusztán. Rozst, búzát, árpát vetettek, amit a közeli faluban adtak le a begyűjtőnél. Négy állandó cseléd dolgozott nekik, de az idénymunkákhoz arató részeseket fogadtak. A kapásnövényeket egyharmadrészért adták bérbe: a terményt három egyenlő kupacba rakták, és a gazda választotta ki, melyik kupac legyen a részesé, melyik marad neki.

1944 végétől megindultak a beszolgáltatások, aminek apa maximálisan eleget is tett, mert megértette, hogy a városi lakosságnak szüksége van az élelemre. Irigyelték is a városi sógorok, hogy bátran belevágott a földbérlésbe és -vásárlásba, sűrűn látogatták őket, mert az asztalukon mindig finomságokat tálaltak fel – ellentétben a városi boltok tátongó ürességével. Persze, ezekben az években az új ház építése háttérbe szorult, ugyanakkor bíztak a jövőben.

– A háborúnak vége, ezután csak jobb lehet! – mondogatták a gazdák.

A jobb világ azonban még váratott magára, mert 1949-től a levegő is kezdett megfagyni körülöttük. Az újságok förtelmes kulákbűnöket közöltek, uszították a közvéleményt. Julika is érzékelte a dermedtséget: a boldog, szeleburdi kislány egyre zárkózottabb lett, óvatosan kémlelte a társait, mindig résen volt. Egyszer a falu legutolsó házából kirajzó gyerekek „Adjunk a kuláknak!” felkiáltással váratlanul rájuk rontottak. Az egy ideje már benne szunnyadó düh olyan erőt adott a vézna kislánynak, hogy Ferkóval együtt megfutamították az erőszakos gyerekeket. Addigra a hatalom leszámolt a régi uralkodó osztállyal, a földbirtokosokat, arisztokratákat már kitelepítették vagy börtönbe zárták, sokuk pedig elhagyta az országot. Következtek a nagygazdák, akik eddig véres verejtékkel termelték az ország asztalára az élelmet. Aztán ők lettek a kulákok!  Gábor papa kötelességtudóan a városi házát is eladta, hogy az adót be bírja fizetni, de hiába, mert azt újra meg újra kivetették. Vesszősön is megalakult az első termelőszövetkezet, a tagság nincstelen cselédekből, béresekből, lumpenelemekből tevődött össze. De hol gazdálkodjanak? Föld kellene!

– Hiszen ott vannak a kulákok jól termő földjei! – találták meg a megoldást. – Már úgyis megtörtént a szántás-vetés, csak aratni kell!

A városból idetelepült tanácstitkár bőszen intézkedett: csereföldet, cseretanyát jelöltek ki a gazdacsaládoknak.

*

Édesanya nem felejtette el a szülői értekezlet időpontját. Délután kicsinosította magát, haját a tarkóján kontyba csavarta, és ünneplő kendőjét az álla alatt gondos csomóba kötötte. Julcsi gyönyörködve nézte szép vonásait és már előre sajnálta, milyen szomorú lesz szegény, amint a tanító úr elpanaszolja neki a legújabb csínytevését.

– Szegény anyukám! – sóhajtotta a kislány, amint hosszasan nézett a távolodó asszony után. – Talán nem tudja meg a múltkori verekedést…! Talán azt javasolja majd a tanító úr, hogy gimnáziumban folytassam a tanulmányaimat! – reménykedett. Ám alig telt el egy óra, már fel is tűnt az anyja az úton. Sietve, szinte futva közeledett.

– Mi történt anyuka? – szaladt Julcsi az anyja elé, de amint az asszony feldúlt arcára nézett, menten elhallgatott, lehajtotta a fejét. Megtudta! – Az nem úgy történt… – kezdett magyarázkodni, ám az anyja válasz nélkül elsietett mellette. Julcsi megsemmisülve követte, közben próbált mentegetőzni, az asszony azonban nem figyelt rá.

– No, hát mán mög is gyütt? – nézett fel apa az újságból csodálkozva.

– Në is kérdözze kend! – dobta le a bekecsét az asszony, és lehuppant a hokedlire. –  Mire odaértem, már tele volt a terem, akkor érkezett meg Veress elvtárs, Gyenes tanító, és a Tisztelendő úr. Veress kezdett beszélni. Olyanokat mondott, hogy amióta idekerült, megjavult a munkafegyelem, a kukoricabeszolgáltatás túlteljesítve, de a vágómarha beadás még várat magára, a baromfibeadás túlteljesítve, de a tojás- és sertésbeadás elmaradásban van. Az állampolgári fegyelem megszilárdulóban, de kéthetente népnevelő értekezletet tartanak, amelyre magának is mönni köll ám! – állt meg a beszédben az asszony.

– Jó, jó, de mi köze ennek a lánygyerök továbbtanulásához? – emelte meg a hangját az ember.

– Ezután Gyenes tanító szólalt föl – folytatta az asszony. – Szónokolt az új világról, ócsárolta a nagygazdákat, kulákozott. Mondta, hogy az urak romba dőlt országából a dolgozó nép virágzó hazája, munkások és dolgozó parasztok állama leszünk, amelyben minden hatalom a népé! Majd kijelentette, hogy államosították az iskolát, és a feszületet el kell távolítani! Helyette a magyar címer kerül a falra. Erre zúgolódás támadt a teremben, mindenki a papra nézett, mit szól ehhez, de ő nem mert megszólalni. Akkor Kardos gazda felszólalt, értetlenkedett, miért kell a keresztet levenni, van még a falon hely, bevernek egy szöget, és elfér ott még a címer is. Néhányan nevettek, de tovább zsibongtak. Sokan felálltak, a gyűlés félbeszakadt, a gyerekekről szó sem esett. Én a kijárati ajtó mellett álltam, és elsőként hagytam el a termet. Még hallottam, amint kiabáltak a tanítóval, akinek nem ez a keresztlevétel az első bűne, gyűlölik is rendesen. Állítólag valaki még a gallérját is elkapta, a nyakkendője meg erre leesett, mert az is hamis, mint ő maga – mosolyodott el.

Az elvtársak akkoriban bugyi-gumira varrt kapoccsal rögzíttették a gallérjukhoz a nyakkendőt. – Gyenes elvtársat egy ilyen kiakadó bugyi-gumi mentette meg a megfulladástól.

– Jól mögkapta az elvtárs, amit mögérdemölt, csak kár, hogy nem igazi nyakkendő volt a nyakában – hümmögött apa a bajusza alatt.

– Én félek, baj lösz ebből! – mondta anya.

Julcsi megdöbbenve hallgatta, hogy szó sem esett a továbbtanulásról, de kicsit meg is könnyebbült, hogy az ő ügye szóba sem került.

*

Teltek-múltak a napok, a húsvét is elmúlt csendesen. Julcsi korán reggel kicsinosította magát, feldíszítette a vendégváró asztalt főtt, füstölt sonkával, félbevágott főtt tojásokkal, mákos és diós bejglivel, aprósüteménnyel. Jácint illata lengte be a szobát. A kislány várakozással nézett a nap elé, de a tálakból csak a családtagok csipegettek, csupán két testvére, apja és Józsi bácsi locsolkodott aznap a háznál.

A furán véget ért értekezlet már lassan feledésbe merült, a gyerekek iskolába jártak, Gyenes tanító eltűnt, de senki sem hiányolta, a címer ott virított a tábla fölött, rá sem hederítettek, még agitálók sem zavarták őket azokban a napokban. A mélyben azonban zajlott az élet: ávósok jelentek meg, vizsgálódtak, tanúkat hallgattak ki, és elkészítették a vádiratot tele hamis állítással. Pár hét múlva kocsizörgés verte fel a tanya csendjét, a végrehajtó ugrott le a bakról, idézést hozott: Katona Gáborné azonnal menjen a községházára. Az asszony gyorsan átöltözött, éppen kelt a tészta a vájdlingban, főtt az ebéd a sparhelten, odakiáltott Marika néninek.

– Ügyeljen a tűzre Marika, sietek haza!

A tészta már kikelt az edényből, a pörkölt puhára főtt, s az asszony még mindig nem jött. Julcsi nem bírta tovább a várakozást, magára terítette berliner kendőjét, futott a faluig. Már kezdett sötétedni, amikor kifulladva megállt a községháza előtt, amelynek minden ablaka vakon, feketén tátongott.

Gusztit látta közeledni, és rákiáltott.

– Hol van az anyám? Mit csináltatok vele?

Guszti a lökdösődés óta távol tartotta magát a lánytól, csak szemmel követte mindig, maga sem értette, miért lesz ideges tőle, valahányszor meglátja, de most úgy érezte, eljött az ő ideje.

– Honnan tudjam? – válaszolt nyeglén. – Nem foglalkozom reakciós elemekkel! De ha tudni akarod, jött egy fekete autó, azzal vitték a városba, ott majd kiderítik az igazságot. Apám is velük ment, ő lesz a koronatanú!

– Verjen meg benneteket az Isten! – Julcsi sarkon fordult, és indult vissza.

– Hazakísérhetlek? – érte utol Guszti hangja, de Julcsi vissza sem fordult, csak a levegőbe kiáltotta.

– Kísérd haza a sátánt, akit rászabadítottatok erre a világra!

Hazafelé a könnyei barázdákat festettek poros arcára. Leszámolt az életével, a gyerekkorával, a továbbtanulással, a várossal és mindennel, amiről eddig álmodozott.

Anya csak nem érkezett meg, hiába várták, nem jött sem másnap, sem azután. Egy öltözet ruhában, búcsú és minden csomag nélkül tűnt el a család életéből.

Pár nap múlva a nagymama elvitte Ferkót, a városi sógor pedig a kis Marikát és Lacikát vitte magával. Julcsi nem volt hajlandó elhagyni az apját, aki rezignáltan küszködött a betakarítással. Aratott, kapált, mert napszámost már nem bírt fogadni. A távolból gúnyos hangokat sodort felé a szél:

– Nézd az öreg kulákot, hogy kapál! – röhögtek rajta azok, akik pár éve még nála kuncsorogtak munkáért, és Gábor gazdának szólították, a feleségét pedig Asszonyomnak.

*

Beköszöntött a nyár, a nyolcadikosok elballagtak, a gyerekek zsibongtak, mérlegelték az esélyeiket, ki milyen jövőt válasszon magának. Egy lány ment gimnáziumba, de a legtöbben valamilyen szakma tanulására jelentkeztek, mert a szülők belátták, hogy az ifjúságnak itt, a földeken már nem terem babér. Julcsit nem érdekelte, ki hova megy tovább, csak arra várt, legyen már vége! Dacos arccal zárkózott magába, nem kereste a többiek társaságát, és szinte hallotta, amint a háta mögött sajnálkozó, álszent arckifejezéssel összesúgnak:

– Börtönben van az anyja…

Később tudták meg, hogy anyát két évre ítélték a gyűlésen tanúsított viselkedése miatt. Vele együtt öt embert küldtek börtönbe, közöttük a papot is, de ő öt évet kapott. Anya a szegedi és a kalocsai börtönben töltötte az időt grófnék és bárónők társaságában, ők vigasztalták a szegény parasztasszonyt.

A tanácstitkár aztán egyszer valahol bor fölött elszólta magát:

– Egyéb bűne nincs, csak annyi, hogy kuláknő!

A célt elérték, sikerült egy erős fogaskereket kiakasztani a család gépezetéből.

*

Egyik nap vendég érkezését jelezték a házőrző ebek.

– Csiba, tee! – hallgattatta el a kutyákat a házigazda.

– Adj’ Isten, kend mán szabadult? Aztán mi bűne vót? – köszöntötte a vendéget.

– Dicsértessék’ – emelte meg a kalapját az ember, és leült a kerti padra. – Képzelheti, húsz napig az ügyészségen, öt hónapig a Csillagban…!

– Aztán miért?

– A tavaszon kipusztult három hold ricinus a földemen. Kérdözöm a Seres téeszelnököt, mit csináljak vele. Erre az odaböki, szántsa ki! No, erre én szót fogadtam, kiszántottam. Másnap gyütt a följelentés, hogy rongáltam a nép vagyonát. A piszkos kuláknak én nem adtam engedélyt, vallotta a Seres elnök – a vendég keserű grimaszt vágott. – Nézze mán, miket hazudoznak ebben az újságban! – nyújtotta át a megyei napilapot, amelyben, többek között ott éktelenkedett egy hír: „Katona Gáborné vesszősi kulák asszony tisztabúza kenyérrel etette a disznókat.”

Akkoriban minden lapszámban pontos névvel és címmel jelent meg valami szörnyűség, amit az illető kulák követett el. A tisztabúza kenyérrel etetés gyakran ismétlődött, de az asztagba rejtett puska vagy tiltott vágás miatt az olvasók egyre jobban gyűlölték a nagy hasú, pipázgató, kizsákmányoló kulákokat, akik miatt a népi demokrácia kiváltságos osztálya, a munkásosztály éhezik és fázik.

*

Julcsi már nem ábrándozott továbbtanulásról. Főzött, mosott, ahogy tudott. Minden este hat órától meg kellett jelennie a tanácsházán, jelenteni, mit csináltak egész nap – átvállalta ezt a megalázó feladatot az apjától. A fáradt, öreg parasztemberek gyakran éjjel tizenegy óráig is vártak az ávósra, aki vagy jött, vagy nem.

Egyre nehezebb volt kifizetni a terheket. Anyja börtönbüntetését is fizetni kellett. Julika sajtot, vajat készített, azt árulta a piacon, és rettegett, hogy Guszti nehogy arra járjon, ám a fiú valahogy mindig a szeme elé került, hogy egy-egy gúnyos pillantást vagy megjegyzést tegyen rá. Julcsi már a templomba sem járt, nem akart sem sajnálkozó, sem rosszindulatú megjegyzéseket hallani, de a ruhái is egyre rövidebbek és egyre szűkebbek lettek. Sóvárogva nézte volt osztálytársait, amint karcsú derekukra feszülő, körloknis kartonruhájukban illegetik magukat a piaci pultok között.

– De csinos vagy, hol vetted a ruhádat? – kérdezte meg egyik alkalommal egyiküket.

– Á, ez csak egyszerű, olcsó konfekció, a községben árulják! – válaszolta a lány. Az árát is megmondta.

Julcsi gyors számolást végzett.

– Ha eladom ezt a sajtot és túrót, a jövő héten hozok még tojást és két kanna tejet, akkor meglesz a pénz – gondolta.

Egész héten a ruha járt a fejében, és a következő piaci napon valóban jó vásárt csinált, mindent eladott, boldogan ment hazafelé.

Másnap jött az idézés: a tanácsházára rendelték. Julcsi már otthonosan közlekedett a rossz szagot árasztó, elhanyagolt épület folyosóin, persze most is Gusztiba botlott, míg várakozott az illetékes elvtársra.

– Te jelentettél fel? – sziszegett a fiú arcába.

– Még szép! Tejet árulni tilos! – a fiú apró, ravasz szeméből sütött az indulat.

Julcsi megvetően elfordult, de már szólították is. Az ügyintézőben maradt még némi emberség, így szóbeli figyelmeztetéssel megúszta a tilos tejárusítást. Azon nyomban rohant a közeli nagyközségbe, vásárolni. Az áruházban káprázott a szeme a sok tavaszi kelmétől, azt sem tudta, hova nézzen. Végül egy halványkék alapon apró virágos, vállpántos kartonruhát választott, ami remekül állt arányos alakján. A maradék pénzéből még egy nyári szandálra is futotta. Már sötétedett, amikor elindult hazafelé. Régen érezte magát ilyen könnyűnek és vidámnak, figyelte, ahogy a ruha felső része feszül a derekán, a loknis szoknya alja pedig minden lépésnél libben egyet a csípője körül. Mire a központba ért, szinte teljesen besötétedett. Egy alak közelített felé. Persze, hogy Guszti volt. Erősen meg is lepődött. Az új ruha megmutatta, hogy a csitri nővé érett.

– Hát te hol csavarogtál? – állta el az útját a lánynak.

– Semmi közöd hozzá! Takarodj az utamból! – tért ki Julcsi, de a fiúnak több se kellett! Betelt a pohár! Itt él ezek között a parasztok között, mint feljebbvalójuk, és nemhogy tisztelnék, de még szóba sem állnak vele! A lányok elkerülik, a fiúk megvetik, se barátot, se barátnőt nem sikerült szerezni az itt töltött két év alatt! Forrt benne az indulat. Főleg ez a kuláklány irritálta, akit hiába nyomorítottak meg az egész életére a családjával együtt, lám, mégis hogy fenn hordja az orrát!

– Kulákkisasszony! – sziszegte. Elborította valami vad indulat, elkapta a lány karját, magához húzta, másik keze a combját markolta meg, az új szoknya gyűrődött a keze alatt, a szájával keresni kezdte a lány ajkát. De ebben a pillanatban ütést érzett a fején, és a porba zuhant.

Julika minden idegszála megfeszült, nem mert egy hangot sem kiadni, azt sem tudta, mitől ijedt meg jobban, a vad erőszaktól, vagy a lezuhanó, alélt testtől. A földön elterülő test fölött Pali jelent meg, akivel együtt gyerekeskedtek. Pali két évvel idősebb volt nála, már a városban dolgozott géplakatosként, és az éppen nála levő franciakulccsal vágta kupán Gusztit. Hallomásból ismerte a Katona család kálváriáját, és tehetetlen gyűlöletet érzett a méltatlan eljárások miatt.

– Ó, jaj! – súgta Julcsi remegve. –Tudod, hogy ez a tanácstitkár fia? Úristen! Örökre börtönbe csuknak, vagy még ki is végeztetnek! Képesek rá, hidd el! De köszönöm, hogy megmentettél! 

– Ennél még többet is érdemelne ő is, meg a fajtája is! – súgta amaz fojtott hangon.

– Menekülj, mielőtt felébred! Én soha nem fogom elárulni, ki ütötte kupán. Azt mondom, nem láttam, nem ismertem föl. Ez ebben a sötétben még hihető is lehet.

Mindketten otthagyták az ájult fiút, elszaladtak. Szerencsére senki sem látta meg őket. Még akkor is rohantak, amikor már elhagyták a falu utolsó házát, csak a zihálásuk hallatszott a sötétben. Mindkettőjük bensőjében forrt az indulat. A lány egész teste lázadt a női méltóságán esett csorba miatt, a fiúnak pedig kavarogtak a fejében a gondolatok: egyik pillanatban hős lovagnak érezte magát, aki élete árán is megvédi a hercegnőjét, a másik pillanatban pedig elhatalmasodott rajta a félelem.

– Csak ne lett volna nálam ez a franciakulcs, elég lett volna ököllel is lecsapni! De mégsem hagyhattam, hogy ez a senkiházi sárba tapossa a gazduram kislányát! Éppen elég baj éri őket mostanában! – mentegetőzött magában.

Oldalról nem látta, de érezte a mellette siető lány minden rezdülését. Annak idején, míg szülei részesként dolgoztak Gábor gazdánál, jókat játszottak, futkároztak a kazlak körül.

– Hazaértem – torpant meg a lány a kapunál. – Köszönök mindent!

A kutyák örvendeztek a családtagnak, de szigorúan megmorogták az idegent. Pali elbúcsúzott a lánytól, futott tovább.

– Hol a csudában járkálsz ilyen későn?! – fakadt ki apa türelmetlenül, amikor a lánya belépett az épületbe.

Julcsi elmesélte a tejügyet, a ruhavásárlást, de a faluközpontban történtekről nem tett említést.

– Na, milyen vagyok? – perdült egyet az új ruhában az apja előtt.

– Túl rövid, túl kivágott! – csóválta a fejét a férfi. – Gyorsan lefekvés, mert a végén még meg is fázol ebben a bokorugró szoknyában!

Szomorúan nézett a lánya után, elmélázott. Ezekben a nehéz években minden energiáját a gazdaság fenntartására fordította, közben fel sem tűnt, hogy felnőtt a kislánya.

– A feleségemet, a vagyonomat, a becsületemet már elrabolták tőlem, őt nem hagyom! – morogta. – Szegény kislánynak az utóbbi években csak a gürcölés jutott, a társas események, szüreti mulatságok, farsangok mind elmaradtak, csak az új rendszer kiszolgálóival való élet-halál harc, csak az…! De akárki is környékezi meg, őt már nem hagyom elvenni tőlem, prolihoz nem adom!

Julcsi sietve ágyba bújt, felajzott teste lassan elernyedt a jó meleg dunna alatt, és mintegy elakadt film, újra meg újra leperegtek elméjében a nap eseményei, főleg az utolsó perceknél időzött sokat.

– De milyen az arca? – próbálta felidézni Pali arcát, de csak a régi gyerekarc jött elő az emlékeiből. – Milyen izmos, magas srác lett két év alatt! – gondolta, és egész bensőjét átjáró kellemes bizsergéssel álomba zuhant.

*

Másnap szikrázó napsütésre ébredt, frissen, kipihenten ugrott ki az ágyból, szemében valami titkos derű vibrált, könnyedén végezte a reggeli teendőket. A reggelinél mindketten szórakozottak, szótlanok voltak, apja érezte, hogy késői hazaérkezés mögött van valami, valami történet, de a munka sürgette, és a lány nagy megkönnyebbülésére nem került szóba a téma. Késő délelőtt nyikordult a kertkapu, a kutyák szelíd morgással szaglászták körül a belépő vendéget.

– Adj’ Isten Gábor bátyám! – köszönt a jövevény.

– Fogadj Isten! – ismerte meg egykori béresének a fiát a házigazda. – De megnőttél az áldóját!

– Géplakatos mesterséget tanulok a városban – válaszolta a legény.

– Az derék. Aztán mi szél hozott erre? – kérdezte a gazda. Mindig rosszat sejtett, ha látogató érkezett, nem bízott már senkiben.

– Ma este filmet vetítenek a kultúrban – tördelte a kezét Pali. – Ha megengedi, Gábor bátyám, szeretném Julikát elhívni a moziba.

– Mi a csuda! – hümmögött a bajusza alatt az apa (nem lehetett tudni, a filmvetítés, vagy az udvarló megjelenése miatt). – Eridj be, kérdözd mög tűle! – dünnyögte barátságtalanul.

Julcsi elméjében még mindig a tegnap esti sötét képek kavarogtak, éppen próbálta felidézni megmentő lovagja arcvonásait, amikor nyílt az ajtó és a beözönlő fényben egy lehajtott fejű fiatalember lépett a szobába – az alacsony ajtófélfa mindenkitől megkövetelte ezt a tiszteletet, aki százhatvan centinél magasabbra merészelt nőni. Amikor a fiú felemelte a fejét, szemeik összekapaszkodtak, és minden sejtjük ujjongott a felismeréstől, de mindketten megijedtek a rájuk törő érzelmektől, és megpróbálták rendezni arcvonásaikat. Az egykori kamaszból szelíd arcú legény lett. Szabályos, tiszta vonásokkal, a homlokába hulló dús, barna hajával egyáltalán nem tűnt franciakulccsal verekedő duhajnak.

– Szevasz! – hebegte alig hallhatóan a lány. – Hát te?

– Filmet vetítenek este, eljössz velem megnézni?

– Igazi mozifilmet? – ujjongott a lány. Örült, hogy már nem kell fékeznie arckifejezését, bátran ragyoghat. És mi tagadás, a mozi ötlete valóban lelkesedéssel töltötte el. – Olvastam már róla a Nők Lapjában, de még sosem voltam moziban! Mi a film címe?

 – Állami áruház, Latabár Kálmán főszereplésével, vígjáték.

*

Julcsinak az egész napját beragyogta a készülődés! Mit vegyen fel? Az új ruhát nem, mert nem akarja Palit emlékeztetni az este történtekre, különben is hűvös lesz. Gyorsan feltépte a szekrényajtót, szemügyre vette a benne rejlő öltözeteket. Anyja kockás szövetből készült ünneplő szoknyájára esett a választása.

 – Szegény anyukám, ez már neked biztosan bő lesz, ha hazajössz!

Alaposan szemügyre vette a ruhadarabot.

– Hát nekem is az!

Nem volt idő mérlegelni, sietni kellett! A szoknya oldalából csíkokat vágott ki, azokból remek vállpántokat alakított, a derékpánthoz varrta őket, a maradékból pedig még egy öv is kitelt, ami összefogta és kiemelte karcsú derekát. Elégedetten illegette magát a tükör előtt a frissen készült, divatos kötényruhában. Esővízben megmosta a haját, hátul egy copfba kötötte, mint az igazi nagylányok.

A kultúrház már tele volt, mikor odaértek, nekik csak állóhely maradt, de a fiatalokat egyáltalán nem zavarta, hogy a fülledt levegőben a tömeg egymáshoz szorítja őket. Végre a villanyégők kialudtak, a termet megtöltő zsibongást néma csend váltotta fel. Surrogó hang kíséretében megindult a filmhíradó szignálja, peregtek a képek a vásznon. Julcsi visszafojtott lélegzettel figyelt, és egyik ámulatból a másikba esett. Hosszan ment a híradó, hatalmas sikerekről szóltak a hírek, vasmunkások serényen dolgoztak, gyárak épültek, a városokban zajlott az élet, a mezőgazdaságban arattak, szántottak, vetettek. A lány tekergette a fejét, honnan jönnek ezek a képek, de nem igazán tudta megfejteni. A hátsó falon, a mennyezet alatt csak egy pici ablakot látott, ahonnan fénykötegek özönlöttek a vászon felé. Végül feladta a kutatást, átadta magát a varázslatnak. Végre elkezdődött az igazi film is, és a nézők eggyé váltak a cselekménnyel. Egy-egy vidám jelenetnél a fiatalok röviden egymásra néztek. A pergő cselekmény, a vidám jelenetek, az ébredező vonzalom különös, bódító hangulatot árasztott. A fiú az egyik jelenetnél, kihasználva a teremben kitörő nevetést, mintegy véletlenül megfogta a lány kezét. A pici kéz, mint riadt madár, lassan elernyedt; védelmet keresve, odaadóan simult a férfias tenyérbe, a szemek ragyogása elárulta, hogy két fiatal egymásra talált.

*

Guszti csak pár percig feküdt a porban. Amikor feleszmélt, azt sem igazán tudta, hogy került a földre. Lassan feltápászkodott, elindult hazafelé. Az anyja furcsának találta tétova járását, de arra gondolt, nyilván megint felöntött a garatra. Nem értette, hogy lett ez a gyerek ilyen hálátlan, goromba, hiszen ők mindent megtettek, hogy kikerüljenek a proletárlétből, és úri módon, jómódban éljenek! Ez meg iszik, semmirekellősködik…

– Mi történt veled, kisfiam? – kérdezte azért aggódva.

– Hagyj békén! – mordult rá Guszti, és befordult a szobájába. Megnézte magát a tükörben, megtapogatta a fájdalmas, jókora púpot a feje tetején.

Nem mert feljelentést tenni, mert akkor Julcsi elmondta volna, hogy erőszakoskodott vele. Így viszont soha nem derülhet ki, hogy ki verte fejbe...

A következő piaci napon kereste Julcsit a szokott helyen. A lány életében először megörült a svájcisapkában közelítő fiúnak, mert mindaddig kétségek között vergődött, vajon nem halt-e meg ott, az út közepén…?

– Tán fázik a fejed, hogy sapkában vagy? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában.

– Inkább azt mond meg, ki vágott fejbe! – mordult rá a lányra.

– Mit tudom én! Máskor nézz a hátad mögé. Nem is tudtam, hogy leütöttek, egyébként… De mit ne mondjak, megérdemelted!

Julcsi magabiztosan, de halkan beszélt, mert a szomszéd pultnál már nagyon füleltek, figyelték a beszélgetést a kofák.

– Nézze mán, hogy összebarátkozott a kuláklány az elvtárs fiával! – súgta az egyik asszony a szomszédjának.

Guszti hiába faggatta, Julcsi váltig állította, hogy nem látott senkit, mert amint kitépte magát a fiú szorításából, elfutott, sőt, még csak azt sem látta, hogy leütötte valaki a támadóját. Végül már Guszti sem volt biztos az emlékezetében. Az ájulás előtti pillanatokra állítólag amúgy sem emlékeznek az áldozatok.

*

Julcsi életében új fejezet kezdődött. Mit bánja ő az agitálókat, a végrehajtókat, már nem gyűlöl, nem lázad, még Gusztira is nyugodtabban tud nézni, hiszen neki köszönheti, hogy Pali felfigyelt rá, és várhatja a szombat estéket, amikor a fiú hazajön, s első útja hozzá vezet. A fiatalok tervezgetnek, közös jövőről ábrándoznak. Hamarosan szakma lesz a fiú kezében, jól fizető állás várja a gépállomáson, összeházasodnak, odaköltöznek, és távolról talán még a szülőket is jobban tudják majd támogatni.

Végre anya is hazakerült a börtönből. Lefogyva, megkeseredve. Összeszedték a gyerekeket, de már semmi sem volt olyan, mint régen. Továbbra is egymást érték a feljelentések, jöttek- mentek a végrehajtók, találtak rá elég mondvacsinált indokot: a beszolgáltatás nem teljesítése, az adó be nem fizetése stb. Egyszer a bútorokat foglalták le, máskor a földek áthelyezéséről hoztak végzést, majd kitelepítési parancsot hoztak. Kellett a jó termőföld a téesznek. A családnak kimértek valami hitvány szántót és tanyát. Gábor papának ez volt az utolsó csepp a pohárban. Belátta, hogy egészsége, lelki ereje elfogyott, már nem bírt volna egy elhanyagolt, eleve nem túl sokat ígérő területet felvirágoztatni. Nem harcolt tovább! Már azt is megszokta, hogy imádott kislányának nem ő a mindene, hiszen udvarlója van, aki előbb vagy utóbb el fogja rabolni tőle. Ez hamarosan be is következett, mert egyik szombat este Pali és a pironkodó Julika ünnepélyes arccal járultak elébe.

– Gábor bátyám, kérésünk lenne magához! – szólt a legény megilletődve.

– Osztán mi járatban vónátok? – kérdezte apa, de csak időhúzásból, mert sejtette az okot.

– Szeretném megkérni Julika kezét, ha Gábor bátyám megengedi.

– Úgy-úgy, és mi végre, hova mennétek lakni, gyerekeim? – kérdezte.

– Egy hónap múlva állásom lesz a gépállomáson, ott szállást is tudunk bérelni. Az első időkben szoba-konyha lenne, később pedig hitelre építkezni is tudunk majd. A munkámból megélünk mi ketten is.

– Éljetek akkor boldogan, áldásom rátok gyerekeim! – nézett a lányára az apa, és fáradt szeme megtelt könnyel. Legalább az egyik gyereke révbe ér. De mi lesz a többiekkel, sajdult bele az aggodalom, amint felesége fáradt vonásaira és a három kiskorúra tekintett.

*

Teltek, múltak az évek. Az 1960-as zárszámadó közgyűlésen a pártközpontban sikeres évet zártak. Többek között Vesszősön is teljesítették a tervet, s a faluhoz tartozó földek száz százalékban Tsz tulajdonná váltak.

– Veress Gusztáv! – hallotta a saját nevét Veress elvtárs, aki riadtan indult meg az ünnepi asztal felé.

– Hé, nem a kivégzésedre hívtak! – próbálta jobb kedvre deríteni szomszédja.

– Persze itt, a pártközpontban csak a számokat látják, és a tervteljesítés lebeg a szemük előtt, a parancs, az parancs, amit végre kell hajtani minden áron! – futott át a gondolat Veress elvtárs agyán, míg kiért a pulpitushoz. – Hát én végre is hajtottam, nem találhatnak abban hibát.

A főtitkár a mellére tűzte a Vörös csillag érdemrendet. A kitüntetett komoran cammogott a helyére, míg zúgott a vastaps.  

– Ha elmondanám, milyen áron értem ezt el, biztos nem tapsolnátok! – futott át az agyán, miközben meghajolt a közönség előtt, félszeg mosollyal. – De én láttam ott, a helyszínen a derékba tört sorsokat, a vádló tekinteteket!

Maga sem tudta, mi tört rá, miért érzett szégyent, mikor éppen megdicsőül…

– Persze nyugodtak lehetünk – fűzte tovább a gondolatait magában –, mert annak a néhányszáz kuláknak úgysem hallatszik messzire a hangja! El fog telni pár emberöltő, és már senki sem fog emlékezni a megkeseredett öregekre, akik végül meghúzódtak egy-egy tanyán, és amíg bírták erővel, fenntartották magukat, azután eltűntek csendesen.

Ahogy a magos Déva várából nem hallatszott ki a befalazott Kőmíves Kelemenné sírása, úgy a kisemmizett nagygazdáknak sem fogja meghallani senki a jajveszékelését.

– Beépítettük őket a szocializmus falába, hogy erősebb legyen! – emelte üdvözlésre kezét Veress elvtárs, és miközben megtalálta a széket, ahonnan felkelt, s máris a háborgó lelkiismeretét csillapító rumra gondolt, amit hazafelé fog elfogyasztani a sarki kocsmában.