Égre vetett pillantás; Az éltető csend

Abafáy-Deák Csillag

Égre vetett pillantás

Van, amikor egy pillantás elég. Egy résnyire tárult égbolt fölöttünk (Mózes Katalin Ég), mintha úsznánk a levegőben, mintha egy cet gyomrában állnánk, időtlenül, a múltba merülve, távoli csenddel fülünkben. A Fonóba tartunk, két elefántfej között haladunk át, egy képzeletbeli kapun. A kiállítótér tágas, üzemi tér, csarnok lehetett. A festmények, rajzok fellélegeznek, jut elég levegő és hely számukra.

Absztrakt és figuratív alkotások, színesek és sötétek, a múlt zöngétlen magánhangzói, némák (Mózes Katalin Éjszaka). A múlt belénk nőtt helyét látjuk: Krajcsovics Éva  A csendélet helye III., (Morandihoz), amit őrzünk, és magunkkal cipelünk. Az élet halasztott szabadsága is megérint, alkotása kiszakad a térbe (Kovács Johanna Kertész Imre, Túlélni a túlélést), kérgesen, hasadozottan, mint falról lemált vakolat olyan az idő, heges-sebhelyes, barázdált. Küzdelem a túlélésért és küzdelem a kulturális örökségért, hagyományért, a folytonosság jeleként (Kovács Johanna Madách Imre Az ember tragédiája, I–XIV.), színes rajzokkal, jelenetekkel, társként és társtalanul, Isten valahol, talán érkezőben. Létünk fragmentumai, tele töprengéssel és mozdulatlansággal.

Befelé fordult világ és benne az ember – önmagát keresi. Örvényben élünk (Zoltai Bea A dolog lényege), tömören és alig láthatóan. Vágyunk a kertbe, mint mágnesek a hűtő ajtaján, a falon a természet képei (Zoltai Bea Percek a kertben), ez lenne a vágyott Paradicsom? A hétköznapi dolgokra figyel, a kertre, a tárgyak helyét és értelmét keresi. A kert színeinek változását látjuk. A repedező, korhadó deszka a vászon, maga is a kert látványának része, a deszka lehetne akár a kerítés darabja is. A miniatűr képek a kert és az idő pillanatképei, laza sorendbe állítva, egymásmellettiségük felcserélhető, nincs vezérkép, egyenrangúak, egyik sem értékesebb a másiknál. A figyelő embert éri tetten, mit tart fontosnak a láthatóból, mi marad meg a megfigyelt világból, kertből. Fragmentumok, mégis világegészek.

Halmozzuk a részleteket, mindegyik egész, az összkép vigasztal, az élet folytatódik, ha sötétebbre is fordul az idő (Zoltai Bea Átfúj rajtunk a szél, egymással összemos minket a pára. Aztán csak visz a sodrás, megállíthatatlanul, mindig befelé., I–IV.). Zoltai Bea sorozata a suminagashi technikát alkalmazza, a lebegő tust: A víz felületén két ecsettel finoman mozgatom a tusfoltokat, és amikor úgy érzem, hogy éppen megfelelő a látvány, rögzítem. Az idővel való törékeny játék ez…(https://www.budaipolgar.hu/kedves-szomszed/zoltai.html)

Krajcsovics Éva atmoszférikus festményeit látva, olyan érzésem támad, nem a világba lépünk ki és nézünk, hanem önmagunkba, saját lelkivilágunkba. Idéz és felidéz, játszik a fénnyel, az idővel, a múlttal (Krajcsovics Éva Itt járt (Egy festő emlékére). Faktúrái kopottasak, az enyészet virágai. A távolság megszűnik, érezni, hallani a mocorgó csendet és homályt. A szín emlékké válik, a néző emlékévé. Szín-terei olyan univerzumok, amelyek az átváltozások gyötrő kínjait hordozzák. Résnyire tárult ablakok szürkületkor, kora reggel, amikor köd lepi el a tájat. A képtér válik hellyé, konkréttá, láthatóvá, kötöttség nélkülivé. A test láthatatlan, a lélek csöndje lett helyette. Szakrális csönd, az áhítaté és a reményé, hogy megőrizhetjük tisztességünket, önmagunkat téren és időn túl. Fényben botorkál, vakon is lát, másképpen mondva: belülről lát, lehunyt szemmel.

Nem vagyunk halhatatlanok. Összeszorult szívvel, mellkassal is a szabadság levegőjét szívjuk (Kovács Johanna Giuseppe Verdi, Requiem). A híres zenei mű 1874. május 22-én hangzott el először, több mint százötven éve. Mégis halhatatlan az ember? Az éjszakába néz, szeme szűkül, hiányzik a fény, alig látni valamit (Mózes Katalin Szem). Egyedül vagyunk az Univerzumban? Csupasz vásznak, sötét terek, lopakodó csendek, illúziók nélkül.  A mesterség tapasztalata mögött az élet és az élettapasztalat áll. Igazságkeresés pillanatait és örvényeit látjuk. Torlódnak az emlékek, a saját és mások emléke, a múlt összeér a jelennel, belemar, a jövőt féltve. Magasságok és mélységek, egyik alkotó sem a kiábrándultságot viszi vászonra, többet annál, a holnapot, legyen az bármilyen, bizonytalan vagy ismerős, mint a lélegzet, szükségszerű a folytatása, ismétlése.

Forog az idő kereke. Ami múlhatatlan, egyre messzebb kerül tőlünk, ami közel van meg elmúlik, kihull az emlékezetünkből. Mozgásban van a világ, ha úgy is érezzük, egyhelyben topogunk. Visszatérő álmaink vannak, az emberi elmúlás érzése az élethez és a halálhoz egyaránt köt bennünket. Nem hagyják megtörni magukat, ez nem kitartott póz, hanem az alkotó ember örök harca, mozdulata. Négy szem, négy alkotói karakter, négy festői magatartás és szemlélet, megtapasztalt valamit, amit halálnak nevezünk. Műveik a folytonos újjászületésről szólnak. A szellemi viadalról, anyaggal, témával, a kifejezés módjával, és annak megújhodásával, változásával. A kiállítás ezzel a változás iránti elkötelezettséggel szembesíti a nézőt. Négy szem, négy karakter, bennük a kreativitás és képzelőerő elevensége, kísérleteznek, kockázatot vállalnak.

Kölüs Lajos

Az éltető csend

Kovács Johanna műveiben az aprólékos részletek és a természetes elemek ábrázolása mindig lenyűgöző számomra, a befejezetlen mondatot idézik fel bennem, valamit kimondtunk vagy mégsem, egy-egy érzés és gondolat gesztusát, aminek a révén dialógusban állunk önmagunkkal és a világgal. Az ilyen művekben gyakran felfedezhetünk újabb és újabb részleteket, amelyek mélyebb betekintést nyújtanak a művész gondolataiba és érzéseibe. Grafikái, relief-képei drámai vonalritmussal és dinamikus feszültséggel bírnak, amelyek mély érzelmi töltettel rendelkeznek.

Kovács Johanna művészete az emlékezés és figyelmeztetés, a harmónia és ritmus, jelenlét és hiány, bontás és építés színtere, amely az érzelmi reflexióra ösztönöz.  Saját stílusát „térbeli grafikának” tartja, amelyben a rajz és a festészet közötti határokat oldja fel, művei a múlt élő, eleven tapasztalattá válását jelentik, amelyen keresztül dialógus és élő kapcsolat alakul ki az idővel. Alkotásai a hétköznapi tárgyak újraértelmezésével és a klasszikus műfajok vizsgálatával foglalkoznak, gyakran kapcsolódnak a személyes múlthoz és az otthon fogalmához.

            Krajcsovics Éva műveiben az absztrakt formák és textúrák mély érzelmi töltettel bírnak, ami különleges élményt nyújt a nézők számára. Üresnek ható vásznai egy sejtelmes, metafizikai világ lenyomatai, a láthatatlanság, a visszahúzódó ember érzetét keltik, ez a világ titkokat rejt, még akkor is, ha világos színeket látunk. Süt belőlük az üresség. Giorgio Morandit idézi meg, a tárgycsendélet mesterét és az olasz Novecento jeles képviselőjét. Semmi sem elvontabb, mint a valóság – állítja Morandi. Krajcsovics Éva a letisztulás felé lép, vásznán csak egy vagy néhány árnyalatot fedezhetünk fel. Művei a zenével is rokoníthatók, a hang varázsát teremtik újjá, a belső hangét, amely már csak emlékezet, töredékes és hiányos. Festménye, mint a zene médiuma, médiumidézés. Zenei, festészeti élményeinek folyamatos reflexiója a festészetet határainak ismétlődő újraértelmezésére készteti.  Örökös játékban van, a nemlét határát keresi, az anyagtalanságot, a szomorúság, a némajáték zenéjét.

Mózes Katalin műveit gyakran a görög mitológia történetei és a tudatalatti világa inspirálja, a geometrikus formák különleges struktúrát és ritmust adnak műveinek, amelyek az élet és a halál elválaszthatatlanságáról szólnak. A kollázselv és a szürrealizmus abszurd formatársításon alapuló komponálásmódja is megjelenik műveiben. A spirálok mélységet és mozgást adnak alkotásainak, amelyek az élet körforgását szimbolizálják. Az alakzatok szimbolikus jelekként működnek, a valóságra utalnak. Műveiben a fekete és a fehér színek erőteljes kontrasztot és drámai hatást keltenek, mélységet és komorságot adva.

Mózes Katalin kollázsai különböző anyagokat és technikát kombinálnak, gazdag és textúrált alkotásokat hoznak létre. Kombinálják az akril- és olajfestékeket, hogy gazdag színvilágot és dinamikus hatásokat érjenek el. Gyakran használ fényképeket és fotótechnikai eljárásokat, amelyek gazdag asszociációs hálót hoznak létre.

Zoltai Bea műveiben az erőteljes kontrasztok és a merész színkombinációk figyelemfelkeltőek. Gyakran használ geometrikus formákat és modern, letisztult vonalakat, amelyek a kortárs művészet iránti elkötelezettségét tükrözik. Sorozatokban gondolkodik, amelyek évek alatt készülnek és folyamatosan bővülhetnek. Művei az élet láthatatlan hatásait, kapcsolatait és emlékeit vizsgálják. Az egymásra odafigyelés és a folyamatos figyelés fenntartása fontos témák művészetében.

Zoltai Bea nyitott a legkülönbözőbb anyagok és technikák alkalmazásával művészetében gyakran kombinálja a hagyományos festészeti technikákat modern megközelítésekkel. A papír különleges textúrát és mélységet ad műveinek, és lehetőséget kínál különböző technikák alkalmazására (Zoltai Bea A dolog lényege, 2024, tus, papír, fotómontázs, szén, vászon). Sokféle dinamikájú felület (tér és idősík) egyszerre jelenik meg a képen. A nagy gesztusokba aprólékos munkával válogatja a kivágott fotókat és papírokat, majd ezeket sokszor tovább rajzolja.

Nem tudni hol vagyunk, milyen tájban járunk (Percek a kertben), a lépték- és a nézőpontváltás megsokszorozza az idősíkokat. A többszólamúság sűrített valósága ez, szavakkal le nem írható. Nyomok, növényi testek, földszínek, a mozdulatlanság temetői csöndje él, kaparászik egy bogár, falatozik. Ősz van, vagy hamarosan jön az ősz, és átfúj rajtunk a szél (Zoltai Bea Átfúj rajtunk a szél, egymással összemos minket a pára. Aztán csak visz a sodrás, megállíthatatlanul, mindig befelé., I–IV., 2022). Örvénylő világ, a kereszt felett felhő vagy szárnyas angyal. Fentebb helikopter száll, egy anya menti, kézen fogja gyermekét. Szemek mindenütt, mintha egy tátogó hal testévé állnának össze. Szamár hátán ül a csendes, ismeretlen hős. Most érkezik meg Jeruzsálembe.

Az absztrakt és a táblakép ma másképpen szól, mint régen, és lehet, hogy másra is reflektál. Megváltozott a világ, a művészek is érzékelik ezt, de azt is, hogy a változásban ott az állandóság, a folytonosság is. Négyen négyféle módon közelítik meg mai világunkat, a kultúrtörténetet és személyes élettörténetüket. Az emlékezés kultúrája is ez a tárlat. Több emberöltőnyi időt éltek meg, önmagukat is másként látják. Stiláris aggályaik megengedőbbek, merészebbek és továbbra is új utakat, kifejezési formát keresnek.