Fehéret

Narancsvirágok
Апельсинные цветы

Vigyázz és messze elkerüljed,
A könnyű, léha élet árt.
A föld poráról el ne higgyed,
     Hogy az a szép narancsvirág.

Taormina. Az ég ma sápadt.
Mélységek közt sok csúf világ.
S eszembe jut – egy villanás csak –
     A gyönyörű narancsvirág.

Hidd el, nincs véletlen találka –
Alig egy-kettő balgaság!
Piheg miénknek is a titka,
     Akár egy szép narancsvirág.

A boldogságot kár keresned,
A magasságot féld, vigyázd!
A boldogság talán a legszebb,
     Akár a szép narancsvirág.

Szeresd a nem mohó merészt is,
Szeresd a csendnek örömét is,
    A lehetetlen álmokat,
Titokteljes találkozónkat,
A szókat, ki sem mondhatókat,
     S a szép narancsvirágokat!

1894

Váratlanul
Внезапно

Kínos váltani nekem…
Csapkod az élet, üt-ver…
Egy szempár engem figyel
Tömegből, eltökélten.

Ki vagy te? Fáradt, galád,
Vagy egy szomorú vándor?
Tán egy leendő barát?
Ellenségem a múltból?

Bú, gondok és fájdalom
Zárt csokorba fog össze…
Barát vagy, azt gondolom,
Bár nem tudom, ki vagy te…

1908

Fehéret
Белое

Karácsony, fehér gyermekünnep,
Mikor a szerencsétlenek is boldogok…
Uram, vágyhatta-e bennünk a lélek,
Hogy lobogjanak gyönyörű hajnalok?

Mit követelsz Urunk, mit követelsz rajtunk?
Betlehem csillagát bíbor füst takarja…
S a királyi jászol hol van, nem tudjuk,
De elgyötört lábunk az utat tapossa.

Jóindulatot az embereknek s békét…
Halld meg, Urunk, félénk könyörgésünket:                                                                                             
Add ránk a győztesek fehér öltözékét,
És adj megbékélést a Te földednek…

1914

Mentség nélkül
Без оправданья
 

Nem, meg nem békülök soha.
Átkaim érvényesek.
Nem kell senki bocsánata,
Vaskezek se öleljenek.

Mint más – futok, ölök, halok,
Mint más – vállalom sebem,
De mentség? – Nem lehet mocsok,
Folt nem lehet lelkemen.

Sötét van, tűz, vagy itt a vég,
Szívem azt el ne feledd:
Háborúra nincsen mentség,
És soha nem is lehet.

S ha Isten nyújtja tenyerén –
Utunk áztatja vérbe –
Vele is szembeszállok én,
Lelkem perre megy Véle.

1915

Blokhoz
А. Блоку

A gyermek, kit mindenki elveszített…

Úgy tűnt, mindez utoljára történt,
Ez volt az utolsó tavaszest…
Buta nő az előtérben sírt épp,
Valamiért nekünk esdekelt.

Leültünk, fölöttünk halvány lámpa
Gyenge füstje aranyozta be
Az ablakot, mely később kitárva
Úgy tűnt, mintha kéken fénylene.

Te kimentél, s megálltál a rácsnál,
Én ablakból beszéltem neked.
S a zöld ágak égre vetült árnyán
A friss vétek ott feketedett.

Nyílegyenes volt s üres az utca,
S te csak mentél benne el, oda…
Nem bocsátok. A te lelked tiszta.
Neki nem bocsátok meg soha.

1918