Fehéret
Narancsvirágok
Апельсинные цветы
Vigyázz és messze elkerüljed,
A könnyű, léha élet árt.
A föld poráról el ne higgyed,
Hogy az a szép narancsvirág.
Taormina. Az ég ma sápadt.
Mélységek közt sok csúf világ.
S eszembe jut – egy villanás csak –
A gyönyörű narancsvirág.
Hidd el, nincs véletlen találka –
Alig egy-kettő balgaság!
Piheg miénknek is a titka,
Akár egy szép narancsvirág.
A boldogságot kár keresned,
A magasságot féld, vigyázd!
A boldogság talán a legszebb,
Akár a szép narancsvirág.
Szeresd a nem mohó merészt is,
Szeresd a csendnek örömét is,
A lehetetlen álmokat,
Titokteljes találkozónkat,
A szókat, ki sem mondhatókat,
S a szép narancsvirágokat!
1894
Váratlanul
Внезапно
Kínos váltani nekem…
Csapkod az élet, üt-ver…
Egy szempár engem figyel
Tömegből, eltökélten.
Ki vagy te? Fáradt, galád,
Vagy egy szomorú vándor?
Tán egy leendő barát?
Ellenségem a múltból?
Bú, gondok és fájdalom
Zárt csokorba fog össze…
Barát vagy, azt gondolom,
Bár nem tudom, ki vagy te…
1908
Fehéret
Белое
Karácsony, fehér gyermekünnep,
Mikor a szerencsétlenek is boldogok…
Uram, vágyhatta-e bennünk a lélek,
Hogy lobogjanak gyönyörű hajnalok?
Mit követelsz Urunk, mit követelsz rajtunk?
Betlehem csillagát bíbor füst takarja…
S a királyi jászol hol van, nem tudjuk,
De elgyötört lábunk az utat tapossa.
Jóindulatot az embereknek s békét…
Halld meg, Urunk, félénk könyörgésünket:
Add ránk a győztesek fehér öltözékét,
És adj megbékélést a Te földednek…
1914
Mentség nélkül
Без оправданья
Nem, meg nem békülök soha.
Átkaim érvényesek.
Nem kell senki bocsánata,
Vaskezek se öleljenek.
Mint más – futok, ölök, halok,
Mint más – vállalom sebem,
De mentség? – Nem lehet mocsok,
Folt nem lehet lelkemen.
Sötét van, tűz, vagy itt a vég,
Szívem azt el ne feledd:
Háborúra nincsen mentség,
És soha nem is lehet.
S ha Isten nyújtja tenyerén –
Utunk áztatja vérbe –
Vele is szembeszállok én,
Lelkem perre megy Véle.
1915
Blokhoz
А. Блоку
A gyermek, kit mindenki elveszített…
Úgy tűnt, mindez utoljára történt,
Ez volt az utolsó tavaszest…
Buta nő az előtérben sírt épp,
Valamiért nekünk esdekelt.
Leültünk, fölöttünk halvány lámpa
Gyenge füstje aranyozta be
Az ablakot, mely később kitárva
Úgy tűnt, mintha kéken fénylene.
Te kimentél, s megálltál a rácsnál,
Én ablakból beszéltem neked.
S a zöld ágak égre vetült árnyán
A friss vétek ott feketedett.
Nyílegyenes volt s üres az utca,
S te csak mentél benne el, oda…
Nem bocsátok. A te lelked tiszta.
Neki nem bocsátok meg soha.
1918

Zinaida Nyikolajevna Hippiusz (oroszul: Gippiusz) 1869-ben Beljovban (Tulai terület) született, 1945-ben Párizsban halt meg. Ügyvéd apja munkája miatt gyakran költözködött a család, ezért főként házitanítók oktatták őt és három lánytestvérét. Összesen csupán három évet tanult egy kijevi és egy moszkvai leányiskolában. Verseket hétéves korától írt.
1889-ben férjhez ment az író-költő Merezskovszkijhoz. 1905 után mindketten a cárizmust támadták, 1914 után a háború sokként érte őket, 1917-ben az Antikrisztus eljöveteleként értelmezték a bolsevizmus hatalomra jutását. 1919-ben emigráltak, s halálukig főként Párizsban tartózkodtak.
Zinaida az orosz szimbolizmus egyik alapítója. Blok, Ahmatova, Majakovszkij költészetére is hatással volt. Annenszkij szerint „egyetlen ember sem képes az elvontat ilyen varázslatos ruhákba öltöztetni” mint ő.
Radikális vallási (az „Új Egyház” néven megalkotott ideológia) és politikai nézetei miatt gondolkodóként is az orosz kultúra jelentős alakjának tartják. Verseiben többek között a halál elkerülhetetlenségét, a gonosz jelenlétét, a férfi-nő kapcsolatok bonyolultságát boncolgatja.
