Villanófény a gyermekkorom

Prokop-Volfer Vanessa vagyok, 22 éves. Szatmárnémetiben születtem, jelenleg Kolozsváron élek, ahol a Babeș–Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakos hallgatója
vagyok. Az, ahogyan eljutottam a pszichológia világához, egy hosszú és színes út eredménye.
Tizennégy évesen a debreceni Ady Endre Gimnázium dráma tagozatán kezdtem el
tanulni, ahol először kerültem igazán közel a versekhez, drámákhoz és prózákhoz. Itt ébredt
bennem a színház iránti szenvedély, ami arra ösztönzött, hogy tovább mélyítsem a tudásomat.
Ezzel az elhatározással felvételt nyertem a Pesti Broadway Stúdió színészképzőjébe, ahol még
szorosabb kapcsolatot alakítottam ki a költészettel és a színjátszással.
Bár a színészet világa teljesen magával ragadott, a pszichológia iránti vonzalmam egyre
erősebbé vált. Miközben azon dolgoztam, hogy különféle karaktereket hitelesen jelenítsek meg,
egyre inkább az emberi lélek titkai kezdtek érdekelni. Hogyan gondolkodunk, érzünk, mi mozgat
minket – ezek a kérdések egyre mélyebb jelentőséget kaptak az életemben. A döntés, hogy végül
a pszichológiát választottam hivatásomnak, nehéz volt, de ma már tudom, hogy helyes úton
járok.
A színház ugyanakkor továbbra is fontos része az életemnek. Most már a nézőtérről,
figyelő szemmel próbálom megfejteni azt, ami néha megfejthetetlennek tűnik – az emberi lélek
rejtelmeit.
Számomra a pszichológia és a színház nem egymást kizáró világok, hanem olyan
területek, amelyek kiegészítik egymást, és együtt formálják az utamat. A pszichológia nemcsak
abban segít, hogy másokat jobban megértsek, hanem abban is, hogy önmagamat is újra és újra
értelmezzem. Ez az önismereti folyamat mélyen beépült a verseimbe, amelyek az életem
lenyomatai és egyben az önreflexió eszközei is.
A színházi világban szerzett tapasztalataim, az ott tanult finom érzékenység és a
pszichológia strukturált megértése különleges módon találkoznak az írásaimban. A versekben
szabadon ötvözhetem mindazt, amit eddigi utam tanított: az érzelmek kifejezésének művészetét
és az emberi lélek megértésének tudományát. Az írás így lett számomra híd a múlt és a jelen
között, amely egyszerre ad teret az önkifejezésre és az önismeretre.

Szoba 

Orgonák árnyékában négyszögletű erdő,
ott pihen a család, anyám, apám, a gyermekkorom,
kértem Istent, hogy engedje meg,
kellemetlen szentelt lelkeknek,
ha szentségtörést követelnek,
adassék meg az akaratuk,  
és hagyta, hogy szétváljon, ami 
színe előtt örökké egy. 
Puha takaró alól nézem 
a havas utcát.
Villanófény a gyermekkorom. 

Kert

Ha lehetnék,
Ha lehetnék, virágokkal teli kert lennék, illatos menedék. 
Ha lehetnék, zöld pázsitos kert lennék, élénkítő kedvű.
Ha lehetnék, csodát termő kert lennék, gonosztól őrző. 

Ma kert vagyok, mert akarok kert lenni, 
liliomszirmokat fújok arcodra, és átváltozol, 
fenyővé, fává, holdarcú királlyá, 
évszak leszel, négyarcú rét, 
búzaszínű nyár, arcba harapó tél, 
ősz zörgő levelű nyugalma, 
tavaszok vakító hajnala, 
suhanó éjszaka selyem öle.  

Hagyom

Hagyom, folyjék le rajtam a szennyed, 
érintsen meg az éjszaka ajka, 
érezzem a bánatot, mert szabad.
Igen, szabad, mert én így akarom.
Akarom, mert ez ad otthont,
nyújtja a megszokott biztonságom.
Szemem duzzadt a könnytől, 
szám is száraz, a hőtől
sttól, mely az agyamban forr.
Forrjon, így már érzem, hogy élek.
Gondolatot-gondolatra téve,
mérgezem magam. 

Szelfi

Egyszerűen nagyszerűen sasszézok a tömegben,
dús ajkaim enyhén szóra nyitva, jelzik a mondanivalót,
mely egykor sok volt, ma már parányivá változott.